Augusztus 19-én, péntekre virradó éjszakán Yeshayahu Leibowitz professzor 91 éves korában megtért őseihez. A halál álmában érte, és a zsidó hagyományok szerint ez a kegy csak a jámboroknak és az igazságosoknak adatik meg. Habár Leibowitz hosszú élete során sok ellenfélre tett szert, egyikük sem vonta kétségbe, hogy az igazságosak egyike volt. Korunk egyik legnagyobb zsidó filozófusa és tudósa, vagy talán a legeslegnagyobb. Izraeli lapok, amelyeket elárasztanak a békefolyamatról, merényletekről, a gazdasági sikerekről és kudarcokról szóló hírek, Leibowitz professzor haláláról főcímükben tudósítottak.
Leibowitz professzor a Héber Enciklopédiát szerkesztette, s 90 éves korában még a jeruzsálemi Héber Egyetem öt fakultásán tartott előadásokat. Az idén tavasszal fejezte be új művét, Az öregedés biológiáját. Világhírű vegyész és természettudós volt – és egyben mélységesen vallásos ember, filozófiai értelemben vett hívő: a hit mélységes szellemi élmény volt számára, nem szertartás. Talán éppen ezért vetette meg engesztelhetetlenül, és üldözte gunyoros kritikájával az intézményesített vallási „establishmentet”, amelyben a vallás anyagi előnyök és politikai befolyás forrása: sok-sok rabbi haragját váltotta ki, amikor a Siratófalnál tartott különböző szertartások kapcsán kijelentette, hogy az „disco fal”-lá alakult át. Izrael 1948. évi megalakulása óta követelte az állam elválasztását az egyháztól, és soha nem bocsátotta meg David Ben-Gurionnak, Izrael első kormányfőjének, hogy ebben a kérdésben kompromisszumot kötött.
Yeshayahu Leibowitz politikai meggyőződésében is elutasított mindennemű megalkuvást. Szocialista volt, de a Szovjetunióról már sok évvel ezelőtt kijelentette, hogy „a szocialista eszme perverz deformációja”. Leggyakrabban azonban az arab–izraeli konfliktus ügyében lépett fel, és már néhány héttel az 1967-es „hatnapos háború” után, a győzelem utáni általános eufória közepette az izraeli megszállás megszüntetését követelte. Neki ez elsősorban, vagy talán kizárólagosan erkölcsi kérdés volt: „A megszállás korrumpál” – figyelmeztetett. Később még élesebben fogalmazott: „Aki egyetért a megszállással, a gyilkolással ért egyet.” Amikor pedig a „judeo-nácizmus” fogalmat kezdte használni, még csodálói egy része is ellene fordult. Felületes vagy rosszindulatú nyugati (no és keleti) újságírók idézték lelkesen Leibowitz kijelentéseit környezetükből kiszakítva, hogy Izrael „agresszivitását” és állítólagos bűntetteit bizonyítsák, s nem értették meg (többségük nem akarta megérteni), hogy Leibowitz keserű, haragos, provokatív megfogalmazásai csupán szándékosan kiélezett antitézisei voltak az „ősapák szent földje”, „amit Isten Izrael kezébe adott, nem szabad többé másnak juttatni”, és hasonló szupernacionalista frázisoknak.
Leibowitz haragos próféta volt, az abszolút, megalkuvás nélküli erkölcs főpapja. S nem érdekelte, ki hogyan reagál erre. Tavaly, amikor az akkori liberális művelődésügyi miniszter asszony, Sulamit Aloni felterjesztette az idős professzort az Állami-díj jelöltjei közé, a javaslat nagy tiltakozást váltott ki: hogyan kaphatna Állami-díjat az az ember, aki, úgymond, bemocskol mindent, ami szent? Leibowitz megelőzte ellenfeleit, és kijelentette, hogy úgysem fogadná el a díjat: „Az maradok, aki vagyok, az Állami-díjjal vagy nélküle” – jelentette ki önérzetesen.
Szigorúan betartott minden vallási törvényt és előírást. „Immár ötven éve járok Jeruzsálemben ugyanabba a zsinagógába – mondta egy újságíróklubban néhány évvel ezelőtt. – Minden reggel, télen-nyáron, sötétben, esőben összegyűl itt 30-40 ember, többen úgy mint én, már néhány évtizede. Elmondjuk az előírt imákat, ha kell azt is, amelyben Isten segítségét kérjük egy-egy rokonunk gyógyulásához, de egyikünk sem gondolja, hogy aki Istenhez fordul gyógyulásáért, nem kell orvoshoz mennie, sőt azt sem gondoljuk, hogy aki nem fohászkodik Istenhez, hiába megy orvoshoz, úgysem gyógyul meg. Akkor hát miért imádkozunk mégis? A vallási előírások betartása nem hit kérdése. A feltámadásáért sem azért imádkozik, aki ezt teszi, mert feltétlenül hisz benne, hanem azért, mert így diktálja az a szabály, amely szerint él és viselkedik a közösség; az a közösség, amelyhez az imádkozó tartozik és tartozni akar. Nem érdemes firtatni, elég-e, ha valaki e szabályok felét vagy negyedét, vagy akármilyen hányadát tartja be. Megteheti természetesen – de akkor egy más közösség tagja lesz, nem azé, amelynek tagjai az összes törvényeket betartják. Én azért tartom be mindannyiukat, mert ezen törvények szerint éltek a szüleim, és remélem, hogy így fognak élni az utódaim is, és ezek a törvények alkotják azon közösség életének a keretét, amelynek tagja akarok lenni. Ennek semmi köze a hithez” – ismételte meg.
Másik szívesen hangoztatott gondolata az volt, hogy a vallásnak semmi köze az erkölcshöz. „Egy ateista lehet mélységesen erkölcsös ember – lehet persze erkölcstelen is –, miként a vallási törvényeket betartó ember is lehet erkölcsös, erkölcstelen egyaránt. Az erkölcs elveit, normáit le lehet szűrni a Bibliából, de lehet más forrásokból is, a lényeg úgyis az, követi-e az ember a saját maga által elfogadott elveket, avagy sem. Mert ha nem, úgyis mindegy, hogy azért szenved-e, mert fél a túlvilági isteni büntetéstől, vagy azért, mert hányingere támad, ha a tükörbe néz…”
(Tel-Aviv)
- Külföld [6]