„Rossz dolog a jegyzetelés. Szükséges rossz.” (kb. dr. Samuel Johnson.) (Lisa Minnelli nem Linda Perry.) (De…)
„Aki Londont unja, az életet unja; mert Londonban minden megvan, ami az élethez kell.” (Szintén Johnson doktor.) Erre én: De ha valaki épp életuntan érkezik Londonba? Ha odaérkezése az életnek kell… az életnek, hogy így legyen meg az életben minden, ami hozzá, az élethez kell… akkor mi van?
Válasz: semmi, mint mindig. (Mint általában. Legyünk alkuképesek.)
Alkuképesség? Nem. Abszolútum, majdnem evidencia: aki nekem már „úgy” nem mond semmit, ott izélhet, ahol akar, akkor, amikor akar, és azzal, akivel akar. Csak az én életemet ne izélje, ott ne akarjon szerepet játszani a partnere, ha férfi, ha nő. (Nővel is izélhet a hölgy!) (Na ja, nem?)
De nem muszáj…!
EZ KIEMELVE, MINDEN ÖSSZEFÜGGÉSEN (LONDONON IS) KÍVÜL:
„De nem muszáj…” (Ld. mint Stendhal fejezetmottói. Nem?) Odaadtam volna már társnémat, madaraimat, itthoni lehetőségeimet, mindent itt – azért, hogy „kint” minimalizált életet élhessek, ÉS ne halljak semmit arról, ami itt van (szerelmetes irodalmamban, velem, rólam etc.). De hát nem. Visszajöttem. 51% kontra 49% helyett: 100%-ig a 0%. Mert az 0%-os élet, ahol hallanom kell szerelmetes irodalmi életdolgokról, magamról, ki mit gondol, hogyan arányit, miként sért meg, azaz: tűrni kell, hogy megsérthessen, arányíthasson… stb., hogy ez tudatomban létezzen. MERT: mi a minimalizált élet? Ez: – – –
Este már az ír reggelit várom ír szobámban. Nézem a zöld, kék, sárga kapukat szemközt, visszagondolok (vagy nem gondolok! róluk se akarok hallani! ők is idegesítenek) zsokészínekre a délutánról, éhes vagyok, elalszom, reggel cigi, persze, a 100 napi-cigi bevezetése, de bármikor lemegyek 0 cigire, nem vagyok addict etc., reggeli, pár szó Brendannel, Kathleennel, Colinnel, Eileennel, Sam unokával, terrorizálás Icsiről való meséléssel – 11 éves széncinegénk itthon, az ám, de ha többé nem jövök haza? ó, ma az Icsi, teljesen vakon, ráállt a kezemre, ismer engem, bízik bennem, muszáj hazajönnöm, itthon élnem. De akkor ír napom vázolását abba is hagyom, mi a francnak strapáljam magam, ha semmi abszolútumot nem mondhatok? Miért meséljem el huszadszor Dublin második legszélesebb folyóját, mely is tíz méter széles, meg hogy Roscommon faluban, megyeszékhely, kijöttek elém vadidegenül az állomásra… és ez olyan, mint a Green Green Grass Of Home, ott várja Csucsu zöldikénket, ahogy a másvilágra hazaérkezik, a papa és a mama, az állomáson, és minden a régi, és megkérdik, ahogy Szép Ernőt, tetszettek olvasni? ugye, jó volt minden? ugye, nagyon nehéz volt (fényes lélekként el-letépve magad!?) minden? s én is Szép Ernő vagyok: mennék, mennék, el innen, itthagyni mindent, (sok) nőt, nadrágot, könyvet, a tengerig menni (pl. Ballina, Westport – ír földön), mit magyarázzam ezt, ha úgyis visszatérek nyomorúságos-jó itthoni életembe, tűröm (ld. Hamlet), ha így vagyok Mercutio, örökké vívóleckéket adva-véve, s nem a csalogány, nem is a pacsirta a madaram, hanem a veréb, a széncinege, a ződi… mit mondjam el ezredszer stb., hogy az „etc. és a stb.” a pontosságigény kifejezése, még jegyzetelve is, a soha meg nem valósuló írás-örökkévalónak, ti. hogy rengeteg mondandó lett volna itt még, de kezem, ceruzám, gépem nem elég gyors, hát „etc. és stb.”, DE jelezzük, nem ennyi az egész, lenne itt még…! A belfasti ház: IRA RUC stb., „felrobbant, hát felrobbant, le van szarva”. Nem teszünk meg egy saroknyi utat, hogy megnézzük. Láttunk már felrobbant házat háborúban etc. Nem magyarázzuk akkor ezredszer, hogy a lóverseny nem szerencsejáték. Az élet az, a könyvszakma, az őseimtől rám maradt gének, lesz-e rákom stb., nem nézek-e rosszfelé a londoni utcán, s mászom busz alá etc., de egyebekben, épp mert bécsi Josefstadt Corsaro Trattoria maffiózó td, tonikivó, igen, nyer hét placclóval 70 schillinget, nyolcvanat eltonikozik, tipikus kispolgár gengszter magatartás, nem? És nagyokat gondol közben, elhunyt Szpéró madarával, vak Icsijével, Csucsu ződijével leterrorizálja dumásan a tudatokat, már gyújtják neki a piros gyertyát, tudják, Szpéróért június 6-án, az epsomi napok során virrasztott meszes, előrehajló falú hoteljében, égett a piros mécses, és másnap a Senki Sem Alhat nevű ló, Nessun Dorma, apja Night Shift, éjszakai műszak, nyert „neki”. És hogy Roscommonban, ahová a másvilágra a vasúttal a hirtelen, az ő nevenapján meghalt Csucsu ződije megérkezik, haza, a reggelinél a tányéralátét karton egy ződikés vót! Meg is etettem, mondja nagy érdekszövetségesének, társnéjának (tulajdonosának, királynőjének, akitől a szabadságát is kapja stb.) bizony, a köztudottan kajamohó ződi hímet, meg a tojóját is, aki, ha tojik, etetést vár, megetettem; minden falatomból adtam nekik kicsit. Mondatot minek befejezni, aki érti, jó lesz úgy is, akinek nem érti, minek értelem mondat, nem érthet? annak jó lesz így is, ígys, sííigy, íegys. igyse. Ennyi a trükk. Ld. maffiózó. Csak unlak titeket, és bájatok nem éri meg, hogy szemernyi kellemetlenséget is okozzatok. Olyan érzékeny vagyok, olyan fontosak vagytok nekem, hogy inkább, mint a szeszt 7000 napra, értsd, egy öröklétre, mellőzöm, a francba mellőznélek titeket is, csak beteg ne legyek v. orvosi ellátásom legyen, minimális megélhetésem. Az emberi tényezőt napra nap, csavargóként, kulturált csavargóként – felolvasó, performanszozó íróként már megélhetnék, akkor tényleg ráhajtanék, hogy Mountjoyt megfogadjam jól, ha a Mountjoy hídon állok, süt 40 fok nap, nagy szél, öt rétegbe (királynőm színei: fekete és farmerkék, s az ír színek, három trikó) öltözötten, hátam mögött a Quinnsworth áruház… s Richard (T.) Quinn, egyik kedvenc zsokém, viszi a lovat, és jó kontra…! (A ló.) Akkor megcsapnám, nem remegő lábbal, talán egy ötvenessel is (ír font), akkor nem adnám el egy (1) árva fontért, rajta 3-4 font nyerését, az evidenciámat… de ezt mit meséljem? Ha úgyis itt maradok, ebben a katyvaszban, amibe beleszülettem? Mégis, próbáljuk, felejtsünk el engem. Éljek itt, de ne törődjön velem senki, lökjenek valami megélhetési pénzt, jó leszek, ígérem, még a régi rendszerrel szerettem volna ilyen alkut kötni, fizessenek azért, hogy ne törődjem velük, ne akarjak publikálni stb. Hát idáig jutottunk. Csucsuért ordítva-bőgök bármikor, Icsi levesz a lábamról teljes vak-bizalmával, ahogy kezemre áll… és 10, 100 schillingért (20-ért, ez az igaság) játszom meg csak, szarevőként, holt biztosra érzett „Icsi”-placctippemet Bécsben az ügetőn, a Krieauban, ahol Szpéró fehér szárnyának emlékeként (ENGEM terrorizál le az élet! nem én a szereplőit) a startautó megjelent, s engem „a lovakhoz” kötelezett… mit is akartam mondani? Ice-Man, Icsi-Ember, apja Ice-Age, Icsi most lett, vakon, 11 éves… és 10-re 45-öt fizet a helyezés, én tudtam! Egy vagyont rá lehetett volna tenni. De ez idő sosem jön el. Fix kispolgár maffiózómként, saját egyszemélyes ügyem maffiózójaként (és rendőreként) mászkálok a forró Josefstadtban, iszom tonikom, Corsaro, piros gyertya… de az ír pályák némelyike 3000 méter kerületű, ld. Lánchíd, Erzsébet híd, két Duna-part, akkora pályák! Ezek már elemi tér-élmények, a hőségben onnét hazamenni, „haza”, két mérföldet, a néma alkonyatban, falun gyalogolni… már ellenjáték ahhoz, amit különben (itthagyni nem tudván) tűrnöm kell. De ami még csak letojva sincs, annyira nem létezik nekem igazán, már csak azt a vágyat kéne meghalni-látni magamban, hogy én bárkivel beszélni vágyjak. Társnémmal sok lehetőségünk van beszélgetni, csak egyikünk se nagyon azt mondja, ami a másikat érdekli. De az ír Mary-néni még ennyit se jelent. És ugyanolyan hétköznapi, e-világi élet. Az is. Meghalni még nem lehet, mert jegyzeteim feldolgozatlanok. Tehát? Írás, Írország, Josefstadt, tulajdonképpen nyavalygás. Amíg a végső szót kimondani nem tudjuk. Azt vissza lehet vonni még mindig. Hát kimondom: nem vagyok itt. Semmit, hahaha, ne tessék tőlem várni, érzést stb., de mindenféle adományt elfogadok! (Londonban, Dublinban: ott meg jó!)
Lótippet végképp nem adhatok! De Csucsu útját a vasútállomásról a pályákra: mindentudó ír-pálya-könyvemből szívesen megadom. Mind a huszonhét ír pálya adatait. Kb. ennyire vagyok „én” is érdekes. Van egy Myself nevű ló, jó kis ló…
Na, ne kezdjük. Nem lóverseny, bár ír pálya. Az otthon zöld füve.
London helyett.
Ja, és Immigration Officer „Musztafa”, ott: „Maga túl sokat jár ide. Miért?!”
(Írta: II. Ronnie Wood, ír-pályajáró, a „Stones” örök másodosztályú állampolgára.)
- Kultúra [6]