Keaton mint Chaplin felfedezettje indult, de nem mint utánzó, hanem mint a burleszkstílus új változatának megteremtője, és a burleszkhős új típusának megtestesítője. Chaplin mélyebben emberi, a dolgokhoz, élethez és emberekhez való viszonyában több a szeretet és a részvét. Keaton közömbösebb, részvétlenebb, hidegebb és szárazabb.
Arca… majdnem jelzéstelen. Igaz, hogy ez az arcmerevség éppen a filmszínész leghálásabb kifejezési eszközében, a mimikában korlátozta Keatont, mégis, éppen azzal, hogy a szakadatlanul változó helyzetekre mindig egyazon, változatlan arccal reagált, ezzel tudta elérni legteljesebben a komikai hatást. Ez a hatás: önmagát, az embert a végzet, a véletlenek játékszerének tünteti fel. Önmagát mindig mint a sors labdáját, cselekedeteit pedig a mechanikus élettörvény egyszerű, könyörtelen következményeit mutatni meg: ez volt Buster Keaton legfőbb művészi szándéka.
A Keaton-figura naivitásában egyesül az élettől elszakadt álmodozók dolgokból kiesettsége és a tiszta szívű balgák jóhiszeműsége. Középkori szentek legendáiban találkozunk hasonló alakokkal, akik gyermeki lelkek, és akik csodát tesznek tiszta balgaságuk hívő erejével, akik előtt a levegőben áll meg a feléjük röpített gyilkos dárda.
(Részletek A némafilm egyetemes történetéből)
Örökmozgó, szeptember 3-án és 4-én 16.30 (Bp. VII., Erzsébet krt. 39.)
- Rábeszélő [5]