Skip to main content

Ugróiskola

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
(vagy Ipi-apacs egy, kettő, három…)


Akasszanak fel, ha értem! Nem Bertrand Blier munkáira gondolok, hanem magyarországi fogadtatására. A most 55 éves francia író-rendező – a neves színész, Bernard Blier fia – 1962 óta csinál filmeket, most tart a tizenharmadiknál. Közülük legalább négyet láthattunk – talán nem a legbotrányosabb, de jellegzetes, figyelemre méltó darabokat (Hidegtál, A mi történetünk, Túl szép hozzád, Kösz, megvagyok), és legkésőbb az utóbbi után fel kellett volna horkanniuk a magyar mozijáróknak (is). Fergeteges film, Blier pedig erős tehetség, a posztmodern mozi markáns képviselője. Zsúfolt és sokkoló, mint Greenaway, sokértelmű és mély humorú, mint Bunuel, nagy zsánerzsonglőr, mint Lynch, és merész játékos, mint Fellini. Az Ipi-apacs… mindenféle színű, vad kölykei pedig akár Pasolini körül is őgyeleghetnének a Piazza del Popolón.

Ez a mostani, félelmetesen jó, agyviharzó mozi talán, talán meghozza az áttörést. Valamivel könnyebben követhető, kevésbé gubancos, mint elődei (azért túlzásba nem viszi az átláthatóságot), brutalitását ezúttal nemcsak a nevetés, hanem valódi gyöngédség szelídíti. Nevetőgörcsök és szeretetrohamok a nagy fene borúban és idegenségben. Ami a könnyű követést illeti, az Ipi-apacs kétharmad részben megfelel a hármasegység követelményének: a hely és a szereplők állandóak benne. A Merci la vie történelmi karneváljával szemben most kötésig vagyunk a legmaibb, legprózaibb valóságban, a marseilles-i külváros – rémes lakótelepek között gazverte, szemetes senkiföldjei – etnikai dzsungelében, a testi-lelki szükség, a halmozottan hátrányos helyzet, a fiatalkorú és túlkoros bűnözés, a szociális gondozatlanság, a nyershús-piac és családvédtelenség, a mindennapi erőszaktételek és a virtualizált magántulajdon világában.

Csak el ne tévedjünk. Fölleltározhatnánk a filmben megjelenő „valós társadalmi problémákat”, élesre fenhetnénk rajtuk morális pengénket, de csak beragadnánk a Blier-útvesztő egyik vakjáratába. A kültelki tempók kendőzetlen mutogatása alkalmas ugyan a jópolgárok provokálására, de itt nem az a cél, hogy fölhorgassza szociális érzékenységünket. Bliernek esze ágában sincs szánalmat ébreszteni hősei – a tejfehér bőrű, kis vörös tanárnőtől az éjfekete szurokbabáig a legkülönfélébb színárnyalatú, etnikai hovatartozású népek, a bevándorlók, az alkoholisták, a szakadtak, a legalsó kutyák meg az egészen kicsi kispolgárok – iránt. Egy család ők, könnyen átlátható viszonyokkal. A szerepek adottak: anya, apa, gyerekek. Hogy mikor ki játssza az anyát, melyik a papa fia, egyáltalán ki a felnőtt, és ki a gyerek, az persze változik. A szereplők átbucskáznak a fejükön, de itt nem alakot, csak életkort váltanak, vagy éppen saját természetük új (egy lehetséges másik) oldalát mutatják meg. Megteszik az összes lehetséges lépést, kipróbálnak mindenféle sorsváltozatot, a rossz megjavul, feltámadnak és visszajárnak a holtak, újra gyerekké válik a felnőtt.

Káprázatosak a színészek. A Kösz, megvagyokban föltűnt Anouk Grinberg elképesztő természetességgel, szinte minden külsődleges eszköz nélkül játssza Victorine-t, aki hol hatéves kertésznadrágos vadóc, hol pimasz kamasz, hol mocskos szájú és mimózalelkű tinédzser, hol 25 éves érett asszony – a külvárosban ez már szép kornak számít, férj, mosógép, gyerekek… Hátborzongató Claude Brasseur szabadidőruhás, vadászpuskás kispolgára, Miriam Boyer rettenetes anyája, Marcello Mastroianni pedig a Fracassa kapitány óta most kapott először méltó szerepet: ő a folyton ánizspálinka-mámorban lebegő mindenki papája, aki sosem érkezik meg a B épület 722-es lakásba, s csak holtában talál haza.

Az Ipi-apacs… csoportos játék. Blier útvesztőben játszatja, látszólag kiismerhetetlen szabályokkal, minden logika nélkül. Az időugrások váratlanul jönnek, a rendező a bolondját járatja velünk, kusza vonalakon tologatva a fekete és fehér figurákat, újabb és újabb konstellációkat állítva elő.

Egyet nem tehet csak: nem veheti le őket a tábláról, nem adhat nekik másik életet a külvárosi helyett.

Európa mozi, mindennap 17.30 és 19.30














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon