Akasszanak fel, ha értem! Nem Bertrand Blier munkáira gondolok, hanem magyarországi fogadtatására. A most 55 éves francia író-rendező – a neves színész, Bernard Blier fia – 1962 óta csinál filmeket, most tart a tizenharmadiknál. Közülük legalább négyet láthattunk – talán nem a legbotrányosabb, de jellegzetes, figyelemre méltó darabokat (Hidegtál, A mi történetünk, Túl szép hozzád, Kösz, megvagyok), és legkésőbb az utóbbi után fel kellett volna horkanniuk a magyar mozijáróknak (is). Fergeteges film, Blier pedig erős tehetség, a posztmodern mozi markáns képviselője. Zsúfolt és sokkoló, mint Greenaway, sokértelmű és mély humorú, mint Bunuel, nagy zsánerzsonglőr, mint Lynch, és merész játékos, mint Fellini. Az Ipi-apacs… mindenféle színű, vad kölykei pedig akár Pasolini körül is őgyeleghetnének a Piazza del Popolón.
Ez a mostani, félelmetesen jó, agyviharzó mozi talán, talán meghozza az áttörést. Valamivel könnyebben követhető, kevésbé gubancos, mint elődei (azért túlzásba nem viszi az átláthatóságot), brutalitását ezúttal nemcsak a nevetés, hanem valódi gyöngédség szelídíti. Nevetőgörcsök és szeretetrohamok a nagy fene borúban és idegenségben. Ami a könnyű követést illeti, az Ipi-apacs kétharmad részben megfelel a hármasegység követelményének: a hely és a szereplők állandóak benne. A Merci la vie történelmi karneváljával szemben most kötésig vagyunk a legmaibb, legprózaibb valóságban, a marseilles-i külváros – rémes lakótelepek között gazverte, szemetes senkiföldjei – etnikai dzsungelében, a testi-lelki szükség, a halmozottan hátrányos helyzet, a fiatalkorú és túlkoros bűnözés, a szociális gondozatlanság, a nyershús-piac és családvédtelenség, a mindennapi erőszaktételek és a virtualizált magántulajdon világában.
Csak el ne tévedjünk. Fölleltározhatnánk a filmben megjelenő „valós társadalmi problémákat”, élesre fenhetnénk rajtuk morális pengénket, de csak beragadnánk a Blier-útvesztő egyik vakjáratába. A kültelki tempók kendőzetlen mutogatása alkalmas ugyan a jópolgárok provokálására, de itt nem az a cél, hogy fölhorgassza szociális érzékenységünket. Bliernek esze ágában sincs szánalmat ébreszteni hősei – a tejfehér bőrű, kis vörös tanárnőtől az éjfekete szurokbabáig a legkülönfélébb színárnyalatú, etnikai hovatartozású népek, a bevándorlók, az alkoholisták, a szakadtak, a legalsó kutyák meg az egészen kicsi kispolgárok – iránt. Egy család ők, könnyen átlátható viszonyokkal. A szerepek adottak: anya, apa, gyerekek. Hogy mikor ki játssza az anyát, melyik a papa fia, egyáltalán ki a felnőtt, és ki a gyerek, az persze változik. A szereplők átbucskáznak a fejükön, de itt nem alakot, csak életkort váltanak, vagy éppen saját természetük új (egy lehetséges másik) oldalát mutatják meg. Megteszik az összes lehetséges lépést, kipróbálnak mindenféle sorsváltozatot, a rossz megjavul, feltámadnak és visszajárnak a holtak, újra gyerekké válik a felnőtt.
Káprázatosak a színészek. A Kösz, megvagyokban föltűnt Anouk Grinberg elképesztő természetességgel, szinte minden külsődleges eszköz nélkül játssza Victorine-t, aki hol hatéves kertésznadrágos vadóc, hol pimasz kamasz, hol mocskos szájú és mimózalelkű tinédzser, hol 25 éves érett asszony – a külvárosban ez már szép kornak számít, férj, mosógép, gyerekek… Hátborzongató Claude Brasseur szabadidőruhás, vadászpuskás kispolgára, Miriam Boyer rettenetes anyája, Marcello Mastroianni pedig a Fracassa kapitány óta most kapott először méltó szerepet: ő a folyton ánizspálinka-mámorban lebegő mindenki papája, aki sosem érkezik meg a B épület 722-es lakásba, s csak holtában talál haza.
Az Ipi-apacs… csoportos játék. Blier útvesztőben játszatja, látszólag kiismerhetetlen szabályokkal, minden logika nélkül. Az időugrások váratlanul jönnek, a rendező a bolondját járatja velünk, kusza vonalakon tologatva a fekete és fehér figurákat, újabb és újabb konstellációkat állítva elő.
Egyet nem tehet csak: nem veheti le őket a tábláról, nem adhat nekik másik életet a külvárosi helyett.
Európa mozi, mindennap 17.30 és 19.30
- Rábeszélő [6]