Skip to main content

Holmi 1994/6.

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Folyóirat


Még a laptól megszokott magas – ami azt illeti, a legmagasabb – színvonalhoz képest is kiemelkedő a júniusi szám kritikai rovata. Egyrészt az írások tárgya (mindegyik a kortárs magyar irodalom valamely jelentős vagy figyelemre méltó teljesítményével foglalkozik) érdemes az olvasó köz érdeklődésére, másrészt több nagyszerű dolgozat került egymás mellé, és tisztán mutatkozik meg a két-három bírálat egy könyvről gyakorlatának haszna is.

A folyóirat ezúttal mostohán kezelt első felének főszereplői a Kossuth-dokumentumok; a szépirodalmi közlések közül Mándy Iván prózájára, Tandori „őszikés” verseire és A tékozló fiúra hívnám fel a figyelmet Sajó László Pál-apokrifjeinek sorozatából. Első részét olvashatjuk most Dolinszky Miklós Karinthy Frigyes-tanulmányának; igazán kár volna, ha nehézkes nyelvezete, első nekifutásra sokszor átérthetetlen mondatszerkezetei visszarettentenék az érdeklődőket. Márton Lászlónak a Figyelő rovatot nyitó írásműve nem támaszt ilyen akadályokat. Vezető helyre érdemesítik a tárgyalt kötet – Petri György legújabb, Sár című gyűjteményéről van szó – és a bírálat kvalitásai is. Márton rendkívül lucidus nyelven és okfejtéssel, eszesen és szellemesen, elemzi végig a verseskönyvet, nem hallgatva el kételyeit az új Petri-költemények problémáival (és saját következtetéseivel) kapcsolatban. De a legkedvesebb mégis az a belefaggató kérdező mód, ahogy a kritikus a versekhez közeledik, arra csalva, csábítva olvasóját, hogy vegye elő, üsse föl a kötetet, és a versekkel együtt kövesse az ő szövegét.

Hasonlóan élményszerű Bikácsy Gergely írása Kardos G. György Jutalomjátékáról: élőbeszédként, félhangos morfondírozásként hat. Bikácsynak megvan az a meglehetősen ritka kritikusi talentuma, hogy a tárgyismereten és a találó megállapításokon túl legtöbbször képes megőrizni és visszaadni az élmény közvetlenségét. A Jutalomjáték a rajongó lelkesedés és a nyűgös fanyalgás között sokféle fogadtatásban részesült eleddig; itt most pontos leltárba vétetnek a Kardos-regény vitathatatlan erényei és írói módszerének problematikus pontjai. Szilágyi Andor Ezoteréma című kettős könyvéről Bodor Béla és Nagy Gabriella írt hosszabb bírálatot. Bodor az a kritikus, ki az egész életmű „közeles olvasásával”, szinte monografikus igénnyel működik, és mindig kettős szereposztásban beszél: tárgyilagos, alapos bírálóként és a szerző szándékait, nehézségeit is átélő írótársként. Amennyiben a kritika feladatának tekintjük az alkotó segítését, az igaz útra vezérlését, akkor a honi kritikában Bodor felel meg leginkább ennek. Darvasi László novelláskötetéről, A veinhageni rózsabokrokról Bán Zoltán András, Károlyi Csaba és Ambrus Judit közöl bírálatot –meglepően eltérő megközelítésben. Bán az – megint –, aki nem retten vissza az ítélkezéstől; figyelme az apróbb intonációs hibáktól a téves szerepfelfogásban rejlő veszélyekig mindenre kiterjed. (Ezzel időnként parazsat gyűjt a fejére, mert az előző évtizedek ahhoz szoktattak minket, hogy a negatív kritika fölér egy feljelentéssel, ráadásul nem is létezhetett az a közmegegyezésen és elveken alapuló értékrendszer, melybe az egyes bírálatok beleilleszkedhettek volna.) Károlyi – akár Nagy Gabriella az Ezoterémáról – inkább leíró jellegű dolgozatot tett közzé, nagyobb ívet fölrajzolva a kortársi irodalomban, nemzedéktársai között helyezve el Darvasit. Míg Bán az eddigi pályaszakasz lezárásának és egy újabbra való készülődésnek tekinti A veinhageni rózsabokrokat, a másik két írás – kivált Ambrus Judit szép „futama” – már a megtalálást üdvözli benne.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon