Skip to main content

Filmvilág, 1994, 7. szám

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Folyóirat


Úgy adódott, hogy tavasszal a rajzfilm legnagyobb művészei adták egymás kezébe a kilincset Budapesten. Előbb Jan Svankmajer cseh animátor érkezett; három nap, három éjjel néztük munkáinak bőséges és reprezentatív válogatását. Kisvártatva megjött Jurij Norstein is Moszkvából; teljes életműve belefért egyetlen nagyfilm idejébe. Mondhatom, szemünk-szánk elállt attól, amit e vetítéseken láttunk. Ők alkatilag elég távol állnak egymástól; ha a betűk világában működnének, Norstein inkább költő, Svankmajer filozófus lenne. Ám közös bennük, hogy egyik sem alkalmazott művészként mesterkedik, hanem a világábrázolás szinte korlátlan lehetőségeire talált rá az animációs műfajban. Arra, hogy itt – szemben az óhatatlanul a valósághoz tapadó játékfilmmel – csak úgy ábrázolhat, ha előbb maga megteremti a világot.

Reisenbüchler Sándor, a kiváló magyar pályatárs, a rajzfilm Mozartjának nevezi Norsteint. Így róla írni hasonló nehézségeket támaszt, mintha zenei élményt akarna szavakban visszaadni. Ha azt mondjuk, hogy a technika csak másodlagos ezekben a művekben, akkor ez jól hangzó közhely, és még igaz is. De ha azt értjük technikán, ahogyan a dolgok (rajzok, képek, tárgyak stb.) animálódnak, akkor lényeges kérdésekhez jutunk. Olyasmikhez, amiket Leslie Felperin Sharman tett fel Norsteinnek a Sight and Soundban – és némileg szabad fordításban a Filmvilágban – olvasható interjúban.

A Svankmajerről író Antal Istvánnak sikerült megtalálnia az utat leírás és értelmezés között – így szólhat azokhoz is (ők lehetnek többen), akik nem látták a cseh animátor munkáit. A Faust-leckével, az utoljára (1994) készült, egész estes filmmel foglalkozik a legrészletesebben, mely minden tekintetben összegzője az életműnek: a legkülönfélébb technikák seregszemléje és az alkotói világszemlélet legteljesebb kifejezője.

Tavasszal kiderült, hogy két közeli pont közt az egyetlen hozzánk vezető út a kerülő: mindkét művész a szomszédunkban működött évtizedekig, ezalatt egy határral több lett köztünk, ők meg bejárták a világot, míg végre ide is eljutottak. A Filmvilág összeállítása felidézi a nagy találkozást, s a vágyat is, hogy ha idáig ilyen jól eldugták, akkor most adják elő őket – s ne csak kivételes, egyszeri vetítéseken.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon