(borz) [Bori Erzsébet]

Nyomtatóbarát változat

A hazai filmvilágban (és lapjában) most kétségkívül Tarr Béla Sátántangója a legfontosabb film. Ezzel kezdődik a júniusi szám, Margócsy István – kitől nemigen olvashattunk eddig mozikritikát – nem győzi halmozni a bámulat jelzőit: szenzációs, példátlan, kongeniális… Az. Ám az elemző főhajtás közben sem téveszti szem elől a mű vitatható megoldásait. Mi az, mi regény és film ennyire szoros kapcsolatában problematikus lehet? A szöveg, természetesen. Margócsy a modern művészet egyik alapkérdését teszi fel a Sátántangóval kapcsolatban, amely mozgóképre alkalmazva így hangzik: kinek a szemével? Esterházy Péter – a jópofa, vicces és könnyű kezű író obligát szerepében – egy nagyon is érzékeny és figyelmes néző benyomásairól és kétségeiről ad számot. Kérdései és megállapításai több ponton is kísértetiesen megegyeznek Margócsy eredményeivel. Nem állom meg, hogy be ne számoljak itt egy zavarba ejtő élményemről: egy este, szórakozott pilinckázás – a távirányító gombjainak önfeledt nyomkodása – közben ismerős képekre és hangokra lettem figyelmes. A Sátántangóból mutatott részletek között Peter Berling kritikus és „titkos színész”, ki az orvost játssza döbbenetes erővel Tarr művében, beszélt hosszan a filmről. (A csatorna meglepő módon nem a magyar közszolgálati volt, hanem az egyik – nem épp magas színvonaláról híres – német kereskedelmi adó.)

A lapban egyébként három írás foglalkozik a televízióval, az egyik a Berlusconi-jelenséggel, a másik a francia hírműsorok versenyének győztesével, a nézővel foglalkozik. A harmadik pedig a magyar pártok médiakampányát elemzi. A Filmvilág példamutatóan ignorálta a Magyar Televíziót ezekben a sötét hónapokban, mostantól viszont várhatóan fontos orgánuma lesz majd a honi televíziózás jövőjéről és szerepéről a magyar mozgóképkultúrában.

Peter Cohennek A rombolás építészete című filmje kapcsán most Bojár Iván András veszi át a szót Földényitől, s beszél a Harmadik Birodalom esztétikai elveiről és gyakorlatáról. Eörsi István pedig az Időm Gombrowiczzal kitérőjének vagy betétjének szánt Bunuel-írást folytatja és fejezi be.

A kritikarovat tárgya ezúttal (Bikácsy Gergely Zongoralecke-bírálatának kivételével) három új magyar film. Ardai Zoltánt szépprózai igényű, áradó és szellemes esszére indította Szőke András Kiss vakondja. Schubert Gusztáv két kitűnő írással is szerepel. Az egyik oly élményszerűen tárja fel az Utrius narrációját – Jarman Háborús requiemjén kívül Ottlikot és Milnét (Medve és Micimackó!) is bevonva az értelmezési tartományba, hogy csak utólag vesszük észre, egy szava sem volt Grunwalsky munkájáról mint filmről. Másik esszéje, Az emberlépték nagy nyomatékkal és meggyőző erővel mutat rá a magántörténelem és a hivatalos, tudományos történetírás szakadékára. A közös emlékezetre ma is nagy szükségünk volna, miközben már nem vagy nem jól működik a közvetlen és személyes áthagyományozás apáról fiúra. Az apák meghaltak, az anyák hallgatnak – mint a Ne vigy minket a kísértésbe című filmben. Az általános emlékezetvesztés korában felbecsülhetetlen tehát az olyan egyszemélyes „intézmények” jelentősége, mint Ember Judit (és néhány dokumentumfilmes társa).

• Rábeszélő