Még a laptól megszokott magas – ami azt illeti, a legmagasabb – színvonalhoz képest is kiemelkedő a júniusi szám kritikai rovata. Egyrészt az írások tárgya (mindegyik a kortárs magyar irodalom valamely jelentős vagy figyelemre méltó teljesítményével foglalkozik) érdemes az olvasó köz érdeklődésére, másrészt több nagyszerű dolgozat került egymás mellé, és tisztán mutatkozik meg a két-három bírálat egy könyvről gyakorlatának haszna is.
A folyóirat ezúttal mostohán kezelt első felének főszereplői a Kossuth-dokumentumok; a szépirodalmi közlések közül Mándy Iván prózájára, Tandori „őszikés” verseire és A tékozló fiúra hívnám fel a figyelmet Sajó László Pál-apokrifjeinek sorozatából. Első részét olvashatjuk most Dolinszky Miklós Karinthy Frigyes-tanulmányának; igazán kár volna, ha nehézkes nyelvezete, első nekifutásra sokszor átérthetetlen mondatszerkezetei visszarettentenék az érdeklődőket. Márton Lászlónak a Figyelő rovatot nyitó írásműve nem támaszt ilyen akadályokat. Vezető helyre érdemesítik a tárgyalt kötet – Petri György legújabb, Sár című gyűjteményéről van szó – és a bírálat kvalitásai is. Márton rendkívül lucidus nyelven és okfejtéssel, eszesen és szellemesen, elemzi végig a verseskönyvet, nem hallgatva el kételyeit az új Petri-költemények problémáival (és saját következtetéseivel) kapcsolatban. De a legkedvesebb mégis az a belefaggató kérdező mód, ahogy a kritikus a versekhez közeledik, arra csalva, csábítva olvasóját, hogy vegye elő, üsse föl a kötetet, és a versekkel együtt kövesse az ő szövegét.
Hasonlóan élményszerű Bikácsy Gergely írása Kardos G. György Jutalomjátékáról: élőbeszédként, félhangos morfondírozásként hat. Bikácsynak megvan az a meglehetősen ritka kritikusi talentuma, hogy a tárgyismereten és a találó megállapításokon túl legtöbbször képes megőrizni és visszaadni az élmény közvetlenségét. A Jutalomjáték a rajongó lelkesedés és a nyűgös fanyalgás között sokféle fogadtatásban részesült eleddig; itt most pontos leltárba vétetnek a Kardos-regény vitathatatlan erényei és írói módszerének problematikus pontjai. Szilágyi Andor Ezoteréma című kettős könyvéről Bodor Béla és Nagy Gabriella írt hosszabb bírálatot. Bodor az a kritikus, ki az egész életmű „közeles olvasásával”, szinte monografikus igénnyel működik, és mindig kettős szereposztásban beszél: tárgyilagos, alapos bírálóként és a szerző szándékait, nehézségeit is átélő írótársként. Amennyiben a kritika feladatának tekintjük az alkotó segítését, az igaz útra vezérlését, akkor a honi kritikában Bodor felel meg leginkább ennek. Darvasi László novelláskötetéről, A veinhageni rózsabokrokról Bán Zoltán András, Károlyi Csaba és Ambrus Judit közöl bírálatot –meglepően eltérő megközelítésben. Bán az – megint –, aki nem retten vissza az ítélkezéstől; figyelme az apróbb intonációs hibáktól a téves szerepfelfogásban rejlő veszélyekig mindenre kiterjed. (Ezzel időnként parazsat gyűjt a fejére, mert az előző évtizedek ahhoz szoktattak minket, hogy a negatív kritika fölér egy feljelentéssel, ráadásul nem is létezhetett az a közmegegyezésen és elveken alapuló értékrendszer, melybe az egyes bírálatok beleilleszkedhettek volna.) Károlyi – akár Nagy Gabriella az Ezoterémáról – inkább leíró jellegű dolgozatot tett közzé, nagyobb ívet fölrajzolva a kortársi irodalomban, nemzedéktársai között helyezve el Darvasit. Míg Bán az eddigi pályaszakasz lezárásának és egy újabbra való készülődésnek tekinti A veinhageni rózsabokrokat, a másik két írás – kivált Ambrus Judit szép „futama” – már a megtalálást üdvözli benne.
- Rábeszélő [6]