Remek dolog, hogy egyre-másra jelennek meg magyarul Nabokov regényei. (Ideje lenne már esszéiből is egy válogatás.) Alig egy hónapja beszéltünk a Baljós kanyarról, és íme itt az 1931-ben oroszul írt „metafizikus lektűr”, mely 1938-ban jelent meg angolul, természetesen a nyelvzseni szerző saját fordításában. Az új cím, Laughter in the Dark egyben recenzióm címe is. Feltehetően jobban érvényesíti a nabokovi eszményt, miszerint egy regény címe mindenekelőtt nem annak cselekményét, de színét hivatott megjeleníteni. Márpedig a Camera obscura uralkodó színe vitathatatlanul a fekete. Ehhez kapcsolódnak a szöveg alapvető metaforái a látásról és a vakságról, a fényről és a sötétségről.
És ennek megfelelően alakul a cselekmény is. Amely meglehetősen egyszerű, mondhatni banális. A húszas évek végén Bruno Kretschmar „a szakavatott, de kiválónak aligha nevezhető műértő” egy berlini moziban megismerkedik az ott jegyszedőként dolgozó tizenhat éves Magda Petersszel. Kretschmar, aki erotikusan boldogtalan házasságában, azonnal csillapíthatatlan tűzű szenvedélyre lobban a „félelmetesen gyönyörű” kislány, a fekete loknis szajhácska, pontosabban „nimfácska” iránt, hogy a jóval későbbi Lolita szóhasználatával éljek. Magda példás kíméletlenséggel hajszolja egyre vadabb végletekbe az erotikus láztól megkótyagosodott művészettörténészt: feleségét és kislányát elhagyja, hogy együtt élhessen a sötét vágyait beteljesítő bakfissal. Már-már elérné célját, Kretschmar hajlandó lenne a törvényes válásra, amikor megjelenik a színen Horn (Müller), Magda első szerelme, aki egykor és most is éppoly végzetes erotikus vonzerővel bilincseli magához Magdát, mint a lány Kretschmart. Megalakul a groteszk trió: Horn homoszexuálisnak adja ki magát, hármasban utazgatnak Európában. Egy véletlen során Kretschmar rájön, hogy megcsalják, belöki autójába Magdát, ám balesetet szenvednek, Kretschmar megvakul. Újabb lidércnyomásos együttélés kezdődik: Magda és Kretschmar egy alig megközelíthető kis svájci villába költöznek, de velük van Horn is, némán és Kretschmar számára persze láthatatlanul. Ebből a rémületes helyzetből Max, Kretschmar sógora menti ki a férfit, visszaköltözteti Berlinbe a családjához. Ám nem tudja megakadályozni, hogy Kretschmar meg ne találja Magdát, a regény utolsó jelenetében a vak férfi pisztollyal a kezében közeledik szeretőjéhez. A fegyver elsül, de a végkifejletet inkább nem árulom el – érdemes elolvasni.
Sok tekintetben melodramatikus, néhol a giccshatáron járó „házasságtörési regény”; Nabokov igencsak könnyű kézzel írta. Ezt erősíti, hogy főhőse ezentúl nem zseni vagy rendkívüli szellemi képességekkel ellátott férfi, mint a többi Nabokov-regényben. Így most elmaradnak az izgalmas nézőpontváltások, hisz teremtménye gondolkodásának érdekességében ezúttal nemigen bízik meg a szerző. A szerzői szólam lesz hát a legerősebb, az egyetlen intonáció, ez sokszor szenvtelenül leíróvá, kétdimenzióssá, túlzottan is egyenes vonalúvá teszi a meseszövést. Most csak nagy ritkán érezzük Nabokov szellemi izgalmát a könyv írása (és olvasása) közben. És csak találgatni tudjuk az indítékot, mely a könyv megírására késztette. Feltehetően erősen befolyásolta a harmincas évekbeli Berlin hellenisztikusán szabados, már-már démoni erotikus légköre, melyről oly felejthetetlenül írt Márai az Egy polgár vallomásaiban. E szexuális koboldokkal és manókkal teli erdőben Kretschmar, a mintapolgár vakmerészen nekiszilajodik. Nem kerülheti el sorsát, a legmegalázóbb nemi rabszolgaságba hullik. Akár szerelme, Magda: őt Horn tartja erotikus gúzsban – és persze ő is a férfit. Talán ez, a szexuális lenyűgözöttség a fő tárgya a regénynek. Szerelem ez is természetesen, az a fajta, melyről Thomas Mann kapcsán Kertész Imre oly megkapóan ír: „A szerelemben az ember mindig »buta«, ahogyan Isten előtt balgák vagyunk. De a »szerelem« voltaképpen az, ami képtelen és méltatlan helyzetekbe sodor… Tudja, hogy a szerelem – mondjon, ki mit akar – végső soron lealacsonyodás; de vitális alapjainkhoz alacsonyodunk le, tulajdonképpen önmagunkhoz; mintha csak egy rajtunk kívül állónak tartoznánk szexuális életfunkcióinkkal, lehetetlen vágyainkkal, valami kívülálló erőnek, amely azonban a világra hozott bennünket és életben tart.”
A szerelemben az ember mindig vak – banalizálhatnánk a regény alapján Kertész gondolatát. Kretschmar az Argus (!) nevű moziban látja először Magdát, hogy aztán előbb szellemileg, később fizikailag is végképp megvakuljon. A vásznon pergő események életének utolsó jelenetét ábrázolják: „egy tagbaszakadt férfi vakon közeledik egy hátráló nőhöz.” Ám Kretschmar hiába néz, nem láthat semmit, hisz „számára ismeretlen kalandok egyelőre érthetetlen végkifejletét láthatta.” És amikor majd megérti élete filmjét, már a látásra nem képes. Ebben az értelemben Kretschmar soha nem ismerheti meg önmagát. Nem vitás, hogy a regénynek van némi köze Oidipusz történetéhez.
De a legfőbb ihlető forrás bizonyosan Tolsztoj művészete volt. Egyre világosabban látszik, hogy Nabokov tipikus „irodalmi író”, ám nem ama vértelen, ihlet nélküli, filosz fajtából, de inkább azok közül, akiknél az utalások, allúziók, rájátszások, stílusparódiák szilárd szerkezettel látják el a műveket, erősítik a szervesség érzetét. A Camera obscura az Anna Karenina ellentettjeként is felfogható. (M. Nagy Miklós hihetetlenül invenciózus jegyzeteiből megtudhatjuk, hogy Nabokov Tolsztoj művét tartotta a valaha írt legnagyobb regénynek.) Az csak aprócska és szinte frivol utalás, hogy egy ünnepelt filmszínésznő Dorianna Karenina néven lép fel. Kretschmar látogatása elhagyott feleségénél és haldokló kislányánál már kevésbé nyílt allúzió, de számomra Vronszkij megjelenését idézi a szülő (és haldokló) Annánál. És a regény egész világát áthatja az Anna Karenina világhírű első mondata: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Ugyanilyen mértékben rokonítható a regény Tolsztoj egyik öregkori novellájával. Az ördögben a fiatal földesurat a szép, egészséges parasztasszony Sztyepanida babonázza meg végzetesen. Hiába minden, házasság, munka, sport, Jevgenyij mindig csak arra az egyetlen ölre vágyik. Tolsztoj két változatban dolgozta ki a befejezést, ám a pisztoly mindkettőben elsül, az elsőben Jevgenyij maga, a másodikban szerelme ellen irányítja a fegyvert. Bruno Kretschmarnak sem lesz más választása. Ám az ő golyója nem morális röppályán repül; sorsa így inkább tragikomikus.
Ám mindezek a filozofémák, ragyogó stílusbravúrok sem elegendők arra, hogy valódi mélységeket, távlatokat adjanak a regénynek. Mindamellett remek olvasmány, nemigen lehet letenni.
- Kultúra [6]