Januárra halasztották Charles Ghankay Taylor korábbi libériai elnök perét, akit a Sierra Leonéban elkövetett háborús bűneiért vonnak felelősségre Hágában. Ügyét továbbra is ugyanaz a nemzetközi bírói testület tárgyalja, amelyet öt éve az ENSZ támogatásával külön ennek az eljárásnak a lefolytatására állítottak fel Freetownban. A tavalyi első meghallgatáson Taylor rezzenéstelen arccal közölte, hogy ártatlannak vallja magát, s egyébként sem ismeri el e bíróság illetékességét.
Taylort Hágában ugyan „csupán” a Sierra Leone-i polgárháborúban elkövetett bűneiért vonják felelősségre, de életútjának puszta ismertetése is felér egy vádirattal.
Charles McArthur Ghankay Taylor 1948-ban jómódú, sokgyermekes, keresztény család harmadik gyermekeként született meg, s nyughatatlan természete korán kiütközött: csínytevései miatt már tízéves korában kicsapták a helyi magániskolából. Apja, Nelson Taylor ameriko-libériai származású volt. (Ameriko-libériaiaknak nevezik az Amerikából a XIX. században „visszatelepített” felszabadított rabszolgák leszármazottait, akik Libéria alapítói voltak.) Apja tanári hivatása mellett bíróként és ügyvédként, sőt részes aratóként is gyarapította a családi kasszát. Anyja, Zoe a helyi gola törzs leánya. Mint a tehetős ameriko-libériai családok sarjainak legtöbbje, Taylor is az Egyesült Államokban végezte tanulmányait. A walthami Bentley College-ban szerzett közgazdász diplomát. Főiskolai évei alatt komolyan érdeklődött hazája történelme iránt, behatóan tanulmányozta a marxista és a pánafrikai elméleteket, s közben léha, nagyvilági életet élt. A tanulás mellett nemegyszer dolgozni is kényszerült, hol teherautó-sofőrként, hol szerelőként, hol biztonsági őrként, hogy fedezze tetemes kiadásait. Hamar bekapcsolódott a radikális libériai diákok politikai tevékenységébe, s már ott kimutatta vezetői ambícióit. Belépése után alig egy évvel már országos elnöke lett az emigráns Libériai Szövetségek Uniójának (ULA). 1979-ben már ő állt az Amerikába látogató akkori libériai elnök, William Tolbert elleni tüntetés élén. Tolbert vitába szállt vele, vesztére, mert Taylor felülkerekedett a szócsatában, s ezen felbátorodva odáig merészkedett, hogy kijelentse, átveszi Libéria diplomáciai képviseletét New Yorkban. Ám ekkor letartóztatták. Tolbert meglepetésre megkegyelmezett Taylornak (talán megtetszett neki a határozott és rendkívül értelmes ifjú), s hazahívta Libériába.
1980 tavaszán, Libéria történetében fordulópontot jelentő események előestéjén tért haza. Az afro-amerikai rabszolgák leszármazottai által 1847-ben alapított országban mindig is e létszámban csekély, ám gazdag és befolyásos réteg uralkodott. Április 12-én katonai puccs tört ki, melynek során Tolbertet megölték. Az államcsíny feje, a kran törzsbeli Samuel Doe őrmester elnökké nyilvánította magát, s így ő lett az ország első nem ameriko-libériai származású államfője. A merénylet előkészítésében Taylor is részt vett, jutalmul Doe kinevezte az állami kiadásokért felelős hivatal, a General Services Agency igazgatójává. Ekkor kapta a Szuperenyv gúnynevet, mert a pénz csak úgy ragadt a kezéhez. Három év múltán Doe megvádolta Taylort, hogy elsikkasztott 922 ezer dollárt, s ez jó alkalom volt az elnök számára, hogy megszabaduljon a becsvágyó s mind veszélyesebb vetélytárssá váló ifjútól. Taylor azonban résen volt, nem várta meg, míg Doe emberei elkapják, s még idejében az Egyesült Államokba repült. Csakhogy a libériai őrmester-államfő szénája ekkor még igen jól állt a Reagan-kormányzatnál, s 1984 májusában rács mögé dugták a szökevény számlabűvészt. Taylor 15 hónapot töltött a Plymouth megyei fegyintézetben, ahonnan kereket oldott, mert olyan információhoz jutott, hogy libériai ügynökök végezni akarnak vele. Szökéséről több történet kelt lábra: az egyik szerint klasszikus módon, az ablakrácsot elfűrészelve, összekötött lepedőkön leereszkedve lépett le negyedmagával; a másik szerint megvesztegették a börtönőröket; de olyan változat is él, amely szerint az amerikaiak szervezték meg Taylor szökését, hogy segítsen megdönteni az addigra Washingtonban kegyvesztetté vált, korrupt, erőszakos Doe minden tekintetben szörnyű rezsimjét.
Ezután négy éven át jóformán senki nem tudta, merre jár, majd egyszer csak Líbiában bukkant fel, ahol Moamer el-Kadhafi líbiai vezető és forradalomexportőr központi kiképzőtáborában elsajátította a gerilla-hadviselés csínját-bínját, s annyira kitűnt ebben, hogy Kadhafi személyes pártfogoltjává fogadta. Itt kezdte meg lázadó serege toborzását, hogy megdöntse korábbi mentora, Doe elnök hatalmát. Taylor Líbiában barátkozott össze Foday Sankoh Sierra Leone-i esküvői fotóssal, aki a hadseregben a tizedesi rangig emelkedett, s szintén lázadást szervezett saját hazájának kormánya ellen. Ugyanitt került közelebbi kapcsolatba Kadhafi másik pártfogoltjával, Blaise Compaoré jelenlegi Burkina Fasó-i elnökkel. „Szép Balázs”, ahogy hazájában emlegetik, 1987 októberében úgy kaparintotta meg az elnöki széket, hogy régi barátját, Thomas Sankarát ebrudalta ki onnan államcsíny révén. Elnökként aztán jelentős anyagi és katonai segítséget nyújtott Taylornak előbb a Doe elleni, majd a hatalomért, illetve annak megőrzéséért folytatott harcában. A líbiai Mataba kiképzőtáborban ismerte meg Taylor a szenegáli Ibrahim Bah-t is, akinek későbbi Hezbollah- és al-Kaida-kapcsolatait köszönheti.
1989 karácsonyán Taylor Elefántcsontpartról elindulva néhány száz főnyi, Nemzeti Hazafias Frontnak (NPFL) nevezett csőcselék élén, gio és mano törzsbeli fegyveresekkel kiegészülve lázadást indított Doe kormánya ellen, amiben külföldről sok, többnyire ameriko-libériai származású emigráns támogatta. A napról napra gyarapodó sereg 1990 elején bevonult Monroviába, ahol Taylor egyik harcostársa, Prince Johnson emberei megkínozták és megölték az elnököt. („A halott Doe a legjobb Doe” – kommentálta a hírt Taylor.) Az esztendő derekán Prince Johnson támogatói kiváltak az NPFL-ből, és addigi bajtársaik ellen fordultak. Sokáig egyik hadúr sem tudott a másik fölé kerekedni. Taylor októberben mégis államfőnek nyilvánította magát, noha az elnöki székben – ideiglenes megbízatással – szeptember óta Amos Sawyer jogászprofesszor ült.
Libéria ezután mind mélyebbre süllyedt a polgárháború ingoványában. Taylor és a többi vezér emberei szörnyű mészárlást vittek végbe szerte az országban. A nyugat-afrikai állam vagyonát ellopták vagy elpusztították. A polgárháború később etnikai harcokba fordult át: hét törzs küzdött egymással az ország természeti kincseinek (főként vasérc, gyémánt, trópusi fa és gumi) birtoklásáért. Az évtized közepére egyértelműen Taylor vált a legerősebb hadúrrá. Diadalában jelentős szerepe volt „baráti körének” is. Támogatói között tudhatta ugyanis Kadhafi és Compaoré mellett a néhai elefántcsontparti elnököt, Felix Houphouet-Boignyt, valamint egy sor kétes hírű üzletembert, honfitársakat és külföldieket egyaránt, akik fittyet hányva az ENSZ rosszallására, Libériában a zavarosban halászva degeszre keresték magukat. Az évtizedes öldöklésnek közel negyedmilliónyian estek áldozatul, s egymillióra tehető az otthonukat elhagyni kényszerültek száma (ez a lakosság majd’ egyharmada). Az egymással szemben álló felek válogatott eszközökkel kínozták a polgári lakosságot, felhasználva a puszta erőszak mellett mind a hagyományos törzsi mágiákat, mind a pszichológiai hadviselés bizarr fogásait.
A legbizarrabb mégis Taylor gyermekhada volt, amelynek „katonái” amfetaminnal, gyógyszerekkel, pálmaborral és marihuanával teletömve, önkívületi állapotban az éj leple alatt vonultak hadba, kezükben puskával vagy machetével. Az NPFL többnyire a lemészárolt falvak árván maradt gyermekeit „sorozta be”. A fiúkat öntudatlan gyilkológépekké képezték ki, míg a lányokat szexrabszolgaként használták. Szomorú, de tény: Taylort a gyermekkatonák nemzedéke (a világtörténelem talán legfiatalabb háborús veteránjai) még ma is Papi néven emlegeti, s majdhogynem istenként tiszteli.
A polgárháború 1996-ban látszólag véget ért, Taylor és Johnson fegyverszünetet kötött, s a következő évre elnökválasztást írtak ki. A referendumot Taylor nyerte egy olyan kampány után, amelynek emlékezetes szlogenje minden politikai helyzetelemzésnél többet mond: „megölted apámat, megölted anyámat, mégis rád szavazok.” A rettegés légkörében Taylor a szavazatok 75 százalékát zsebelte be, mert mint a legerősebb hadúrtól, tőle remélték, hogy véget vet a vérontásnak, rendet, nyugalmat teremt az országban.
A remény azonban hamar szertefoszlott. A kampány ígéretözönéből semmi sem valósult meg, ráadásul a harcok is kiújultak. Amikor a BBC riportere egy ízben felrótta Taylornak katonái rémtetteit, a baptista prédikátor így válaszolt: „Jézus Krisztust is gyilkossággal vádolták a maga idejében.” (Mikor, hol tett szert, ha egyáltalán szert tett, teológiai ismeretekre Taylor, mikor és hol szentelték lelkésszé, az egyetlen életrajzából sem derül ki.)
Alig két esztendő múltán az ország északi részén felkelés tört ki a Libériaiak Egysége a Megbékélésért és a Demokráciáért (LURD) nevű szervezet vezetésével. Az – egyes feltételezések szerint Guinea támogatta – felkelőket is gyakran vádolták a polgári lakosság elleni erőszakoskodással.
2003 első hónapjaiban a LURD már teljesen átvette az ellenőrzést Libéria északi része felett, miközben egy másik rebellis had, az – állítólag Elefántcsontpart támogatta – Mozgalom a Libériai Demokráciáért (MODEL) a déli vidékeken ért el gyors katonai sikereket a kormányerőkkel szemben. Nyár elején a LURD már Monroviát kezdte ostromolni, de Taylor csapatai véres harcok árán sokáig sikerrel védték a fővárost. Közben a Nyugat-afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) nigériai vezetéssel és tízmillió dolláros amerikai hozzájárulással csapatokat küldött Libériába. Ezzel egy időben jelentős diplomáciai nyomás is nehezedett Taylorra, miután a Bush-adminisztráció kétszer is távozásra szólította fel. A diktátor és kormányzata teljesen elszigetelődött, hatalmon lévő régi barátai (Kadhafi, Compaoré) sem siettek segítségére.
Július 9-én Olusegun Obasanjo nigériai elnök menedéket ajánlott Taylornak, aki egy hónappal később televíziós beszédben jelentette be, hogy távozik hivatalából, s átadja a hatalmat az alelnök Moses Blah-nak, aki ezzel Libéria második helyi törzsi származású elnöke lett. Taylor a nigériai Calabarban kapott menedéket egy tengerparti luxusvillában, ahol házi őrizetben tartották. Ám mielőtt repülőgépre szállt, hogy elfoglalja új lakóhelyét, még visszaüzent honfitársainak: „Isten úgy akarja, hogy még visszatérjek!”
Az Egyesült Államok 2003 novemberében kétmillió dolláros vérdíjat tűzött ki Taylor elfogására. Washington kényes helyzetben volt. Egyrészt Taylor talán sokat tudhat az amerikai politikai vezetésről, hiszen neve állítólag szerepelt a CIA fizetési listáján, másfelől viszont Taylor engedte, hogy az al-Kaida ügynökei bázisként használják Libériát. Ez igen komoly fejtörést okozott a Fehér Házban, hiszen kiderült, hogy Oszama bin Laden szervezetét Sierra Leone-i eredetű gyémánt eladásából pénzelték a 2001. szeptember 11-i merénylet előtt is. Taylor feltehetően minden ilyen ügylet után jutalékot kapott. Arról nem is beszélve, hogy nem egy körözött al-Kaida-ügynökkel személyes kapcsolatban is állt, sőt védelmét élvezték, amiért persze a szervezet sem volt hálátlan. Mindenesetre az Interpol Taylort az emberiség elleni és más háborús bűnök terhével az 1949-es genfi egyezmény értelmében felvette a legkeresettebb személyek listájára. Nigéria azonban nem adta ki őt sem a nemzetközi rendőrségnek, sem a libériai bíróságnak, mondván, hogy ezt csak egy törvényesen megválasztott libériai államfő kérheti tőle.
Ellen Johnson-Sirleaf tavaly januárban ugyan megnyerte az elnökválasztást, de nem kérte azonnal Taylor kiadatását, mert tudatában volt pozíciója ingatagságának. (Taylor egyik unokaöccse, Edwin Melvin Snowe a parlament elnöke volt, harmadik felesége, Jewel Taylor pedig a szenátus tagja.) Két hónappal később, március 17-én azonban már kérte a kiadatást.
Március 25-én, annak ellenére, hogy Taylor hívei vérontást és káoszt ígértek, Obasanjo bejelentette, hogy Libéria őrizetbe veheti a volt diktátort, ám némi akadékoskodással időt is adott neki a szökésre. Csakhogy Taylornak az éjszaka leple alatt sem sikerült eljutnia Kamerunba, mert a nigériai határőrök elfogták amerikai dollárral megtömött két zsákkal a dzsipjében. Már másnap elnöki géppel Monroviába, majd egy ENSZ-helikopterrel Freetownba, a Különleges Bíróság székhelyére szállították.
Az immár államivá vált terror néhány röpke esztendő alatt meghozta „gyümölcsét”. A lakosság életkörülményei rohamosan romlottak. Az Economist című brit gazdasági hetilap 2003-ban Libériát „a világ legrosszabb lakóhelyének” nevezte. Nem csoda, hiszen Taylor jóformán csak arra használta fel a hatalmát, hogy lerabolja az addig is a világ legszegényebb országai közé sorolt Libéria természeti és ásványkincseit. Ennek érdekében halálosztagokat is felállított, hogy politikai ellenfeleit szó szerint levadássza.
A vádirat szerint Taylor az illegális gyémántkereskedelemből legalább három nyugat-afrikai ország (Sierra Leone, Guinea és Elefántcsontpart) lázadóit támogatta. Uralma idején őt tartották a térség fő destabilizáló tényezőjének. Douglas Farah amerikai újságíró Blood from Stones című könyvében azt állítja, közvetlen kapcsolat állt fenn a Taylor-féle gyémántcsempészet és különböző terrorcsoportok (köztük a Hezbollah és az al-Kaida) finanszírozása között. Taylor vevői között szerepelt még a híres amerikai teleevangelista, Pat Robertson is, aki elsősorban gyémántban „utazott”, s a néhai zaire-i diktátor, Mobutu Sese Sekóval is üzletelt.
Taylor 1991-ben állítólag azért fordult a freetowni kormányzat ellen, mert a libériai polgárháborúban közvetíteni – egyben a harci tevékenységet csillapítani – igyekvő nyugat-afrikai békefenntartó erők (ECOMOG) éppen a szomszédos államban alakították ki bázisukat. A libériai hadúr – nem hagyva figyelmen kívül a további gazdagodás lehetőségét – összefogott líbiai „diáktársával”, Foday Sankoh Sierra Leone-i lázadóvezérrel, az „Oroszlánnal”, akivel együtt megszervezte az Egyesült Forradalmi Front (RUF) nevű rebellis hadsereget. Remélve, hogy majd bábkormányt állíthat fel Freetownban, s így ráteheti kezét az ország gyémántbányáira. Sankoh pedig eredetileg azzal a céllal és ígérettel indította a harcot, hogy megszabadítja hazáját a csupán a hadsereg támogatását élvező, népszerűtlen, korrupt kormányzattól. Nem sokkal később azonban számára is fontosabb lett a magasztos ideáknál a megszerezhető hatalom és főleg a pénz. Taylor kiképzéssel, katonákkal, fegyverekkel és lőszerekkel támogatta a lázadókat, amiért nem kevés gyémántot kért fizetség gyanánt. Személyesen is részt vett a felkelők irányításában. A RUF soraiban Sankoh hazai hívein kívül megtalálhatók voltak Burkina Fasó-i és ukrán zsoldosok, valamint Taylor katonái is. Sőt, a lázadók táborában felbukkantak olyan al-Kaida-harcosok is, akiket később az Egyesült Államok kenyai és tanzániai követségei ellen 1998-ben elkövetett bombamerényletekkel vádoltak. A RUF katonái még Afrikában is kirívóan kegyetlennek bizonyultak: az egyes falvak lerohanása, felgyújtása után gátlás nélkül megölték vagy megcsonkították áldozataikat, a nőket és a gyermekeket sem kímélték. Állítólag még attól sem riadtak vissza, hogy áldozataik szívét kivágják, és megegyék.
Amikor 1997 márciusában Sankoh nigériai emigrációba kényszerült, Taylor javaslatára régi cimborája, Sam Bockarie, a „Moszkitó” került a RUF élére. Az új vezér csapataival bevonult Freetownba, ezzel tárgyalásra késztetve Ahmad Tejan Kabbah elnököt. Egyezményüket, a Loméi Békeszerződést 1999 júliusában írták alá. Ennek értelmében Sankoh alelnök lett, egyben megkapta a gyémántbányák feletti ellenőrzés jogát. Az egyezség egy év múltán fölborult, mert a RUF foglyul ejtett 500 ENSZ-katonát, és megtámadta Freetownt.
A Sierra Leone-i felkelés 2002 januárjában elbukott, miután az ENSZ, Nagy-Britannia és Guinea csapatokat küldött az újra megválasztott elnök, Kabbah védelmére. A felkelés ötvenezer áldozatot követelt, s ott maradt utána félmillió szerencsétlen, akit egy életre megnyomorítottak. A polgárháború földig rombolta az ország amúgy is gyengécske gazdaságát, példátlan szegénységbe sodorta a lakosságot, amelynek nagy többsége ma is napi egy dollárnál kevesebb pénzből él.
A 2003-ban elfogott Sankoh az előzetes letartóztatásban 64 évesen, szívroham következtében elhunyt. Sam Bockarie-val pedig Taylor emberei végeztek, nehogy tanúskodhasson.
A Sierra Leone-i Különleges Bíróság 2003 márciusában távollétében 17 rendbeli háborús, illetve emberiség elleni bűntettel fogta perbe Taylort, majd ebből 11 pontban emeltek ellene vádat, összesen 650 rendbeli bűncselekményért. A hivatalos vádak:
1. Terrorcselekmények.
2. Gyilkosságok.
3. Mentális és fizikai egészség elleni erőszak.
4. Nemi erőszak.
5. Szexrabszolgaság.
6. Emberi méltóság megsértése.
7. Kegyetlen bánásmód.
8. Csonkítás.
9. Gyermekkatonák toborzása.
10. Rabszolgatartás kényszermunkára.
11. Fosztogatás.
Három évvel a vádirat megfogalmazása után, 2006. április 3-án Freetownban végre bírái elé állíthatták Taylort. Első meghallgatásán cinikusan kifejtette: „Nem is követhettem volna el a testvéri köztársaság, Sierra Leone ellen e szörnyűségeket, amelyekkel vádolnak. Úgy vélem, valakik újabb kísérletet tesznek, hogy éket verjenek Sierra Leone és Libéria népei közé, hogy uralkodhassanak rajtuk. A leghatározottabban jelentem ki, hogy nem vagyok bűnös.”
Félő volt, hogy amennyiben Freetownban folytatják le a tárgyalást, zavargások törhetnek ki ott és minden olyan országban, amelyre Taylornak közvetlen vagy közvetett politikai befolyása van. A Különleges Bíróság kérte, hogy a pert helyezzék át Hágába. Hollandia azzal a feltétellel járult ehhez hozzá, hogy az ítéletet más országban hajtják végre. Nagy-Britannia – Sierra Leone egykori gyarmattartója – azonnal felajánlott egy cellát Taylor számára.
2006 júniusában tehát Hágába vitték a libériai vérlordot, s az ENSZ nemzetközi bíróságának a háborús bűnösök számára fenntartott börtönében helyezték el.
Az úr a pokolban is úr: Taylor két cellát foglal el a nemzetközi bíróság fogdájában. Az egyikben alszik, a másikban dolgozik. Ehhez számítógép, televízió és DVD-készülék is a rendelkezésére áll. Miután mozgalmas élete folyamán leginkább elnökökkel, diplomatákkal, vérszomjas haramiákkal, csempészekkel és orgazdákkal érintkezett, most igencsak elszigetelve érzi magát új lakhelyén. Egyetlen társasága van, az ugyancsak háborús bűnökért felelő kongói milíciavezér, Thomas Lubanga.
Taylor, aki a gazdag hadurak tekintélyéhez szokott, sikerrel képviseli érdekeit a fogságban is. A tárgyalások kezdeti bojkottjával elérte, hogy a bíróság bővítse az őt védők költségkeretét. De elégedetlen volt a holland konyhával is, ezért olyan kosztot kerestek a számára, amely közelít az afrikai ízléshez. Ráadásul börtönzsebpénzét is felemeltette heti 10 euróról 13,70-re. A hágai körülmények Taylor számára talán spártainak tűnnek, ám a jólét elérhetetlen szintjét jelentenék a legtöbb nyugat-afrikai szegény számára. Taylor és Lubanga jelenleg műholdvevőért „harcol”, mert afrikai hírekre kíváncsiak.
A Sierra Leone-i háborús bűnöket számon kérő Különleges Bíróságot 2002-ben hozták létre az ENSZ és a freetowni kormány megállapodása alapján, s a bírók soraiban Sierra Leone-i és külföldi jogászok egyaránt megtalálhatók. A testület elnöke Julia Sebutinde ugandai bírónő, míg a vád vezérképviselője David M. Crane volt amerikai államügyész, de a csapatot erősíti Stephen J. Rapp ugyancsak amerikai ügyvéd, aki hasonló szerepet töltött már be az 1994-es ruandai népirtás tárgyalásán is. A perben kilenc vádlott ügyét tárgyalják, elsősorban Taylorét, akit a vád szerint a legnagyobb felelősség terhel a polgárháború kirobbantásáért s az annak során elkövetett bűnökért.
Taylor nem jelent meg perének hágai nyitó tárgyalásán 2007. június 4-én, csupán levélben közölte: szerinte nem tisztességes, hogy csak egy védőügyvédje lehet, mert a vádhatóság képviselői túlerőben vannak. Addig nem jelenik meg – írta –, amíg korrekt feltételeket nem biztosítanak számára. „Nem leszek a bíróság legitimitásának fügefalevele!” – közölte a hangzatos kijelentésekkel sohasem fukarkodó exdiktátor.
A BBC riportere szerint Taylor Hágában úgy viselkedik, mint egy frusztrált showman. Büszkén feszít elegáns öltönyében, s próbálja eljátszani a – szó minden értelmében – pompás államférfi szerepét. Nem először. Még elnöki hatalma teljében, 1999-ben óriási – alighanem toborzott – tömeg előtt tartott szabadtéri istentiszteletet tetőtől talpig hófehérbe öltözött baptista prédikátorként, hogy visszautasítsa az ENSZ vádjait, miszerint államfői tisztét fegyverkereskedelemre és gyémántcsempészetre használja fel. „Ártatlanul” is bocsánatért könyörgött az Úrhoz. Amikor közvetlenül elfogása után megérkezett a freetowni bíróságra, korántsem volt olyan elegáns, hanem zilált és borostás. De ez a szerep „nem jött be”, Taylor nem is játszotta sokáig. Az első freetowni meghallgatáson már újra egy „trendi” európai üzletember jelmezében lépett színre.
Taylor előbb kijelölt védőjét elbocsátva öntudatosan kijelentette, hogy egyedül fogja védeni magát, majd egész ügyvédcsapatot toborzott, melynek vezetője kérte a per halasztását, hogy megfelelően felkészülhessenek. A libériai vérlord ezen kívül kényelmesebb irodát és jobb javadalmazást követelt védői számára, s nem átallotta kijelenteni, hogy ő szegény ember, nem telik rá, hogy kellőképpen megfizesse őket. Taylor vagyonát alig 450 millió dollárra becsülik, s számos befektetése termeli számára a pénzt mind Libériában, mind Nigériában. Rapp ígérete szerint a vádak részletes ecsetelése közben képet ad majd arról is, milyen kegyetlen eszközökkel tartotta markában Taylor az embereit, s milyen kíméletlenül torolta meg katonáinak legkisebb ellenvetését vagy mulasztását. A bíróság kínosan ügyel arra, hogy Taylor minden teljesíthető kívánságának eleget tegyen, hogy a libériai vérlordnak minél kevesebb oka legyen azt állítani, hogy tárgyalása nem volt fair.
Az exdiktátor elleni per mérföldkőnek számít az igazságszolgáltatás történetében, hiszen ő az első afrikai exállamfő, aki a mandátuma idején elkövetett háborús és egyéb bűneiért nemzetközi bíróság előtt felel, s akit tetteiért börtönbe zárhatnak.
- Játéktér [6]