Mit szólna hozzá Aczél elvtárs – nem a megvalósításhoz, csupán a fölmerülő ötlethez –, hogy az aznapi újság kiváltotta képzettársításokra épülően beleimprovizálnak a vakvilágba egy színielőadást? Nem is egyszer, de mindjárt tizenkettőt szeptemberben, tizenhatot októberben. Minden este mást. Teljességgel különbözőt. Mit szólt volna az ellenőrizhetetlen rögtönzéshez? Még gróf Teleki Géza kultuszminiszter is aggodalmasan csóválta volna a fejét, ha a debreceni kormány szavatolta bejáratos demokráciában Palasovszky Ödönnek hasonló dada rokonságú szabadosság jut eszébe. A Belvárosi Színházat az ébredő magyarok képviseletében zsidótlanító Patkós György Nidosi városparancsnok pisztolyához kap, hallván a javaslatot; s visszafelé haladva az időben, ott se legyenek hamis ábrándjaink: elődje, Bárdos Arthúr, részint a kasszára tekintettel, részint polgári befogadóira, eréllyel kirúgja irodájából az ötletadót.
Kizárólag 1994. szeptember 11-től kedvezett Halásznak a színházi helyzet. Csak néhány hétre ennyire engedékeny a történelem. Nem valószínű, hogy agyonüthetetlen Paprika Jancsiként visszaperdül a színre egy fiók-Zsdánov-fióka. Inkább kapitalista tankok túldübörgik majd az értelmiségi különcködést.
Aczél forog sírjában. Az ő idején farkas farkasnak cenzora volt. Egy valék közülük magam is. Árnyalhatnám. Tán máskor. Idetartozó a szoros adalék.
A Hatalom, Pénz, Hírnév, Szépség, Szeretet című stegreif-theater hit-remény-szeretettel tölt el. Éljen a szabadság! Az ideológus vagy financiális cenzúra vakációjában kalapemelés illeti Zsámbéki igazgatót. Helyet és lehetőséget adott, költséget fedezett koprodukcióban hazánk legkedveltebb napilapjával – ez nem a reklám helye: ez maga a reklám, reklámhordozó a napilapnak és erkölcsi hozadék: egy politikai újság támogatja a művészies színházi társulást, s ez nem politizál, létezésének puszta ténye a politika – Zsámbéki kockáztat: tudja, mit vett. Halász Kamrabéli produkciói (Kínai I., Kínai II.) behízelgő agresszivitásukkal, relativista radikalizmusukkal tagadják a befogadó intézménynek létét is. Zsámbéki valószínűleg tudja, mennyire önző dolog lehetővé tenni az ellenvélemény szabad működését, mivel korlátozás korlátozást szül, a kirekesztés visszafordul a kirekesztő ellen, szabad szellemi légkör csak szellemek szabad versenyében alakulhat ki.
Újra szalutálok Zsámbéki előtt, hogy szabad kezet adott Halásznak, akit jól kifogott magának.
Pénzügyi hozama a sorozatnak nem reményteli. Fiatal közönségének erős néző-workshopot, befogadótréninget, szabadságszemináriumot ad. Ízlésbeli-etikai eredményeit szíveskedjenek majd évtizedek múltán megüzenni nekem odaátra!
A Hatalom… színikritikusoknak kihívóan kemény dió. Ugyanis Shakespeare Vilmos londoni színházi vállalkozó (vő.: Andrew Lloyd Webber) darabjainak esedékes felújításai alkalmával jó referenciák szavatolnak, egy-egy Rozewicz-premiernek is utána lehet olvasni, s már a színházba készülő borotválkozásnál eldönthető az érzékenyen mérlegelt ítélet. Itt miként döntendő el a végső kérdés: igen vagy nem? Művészet-e a napihír? Van-e esztétikai értéke a szabad asszociációknak? S mit csináljunk a szofisztikus hülyéskedőkkel, a szemszögváltoztató anarchistákkal, ha nem Tristan Tzarának vagy Ivan Gollnak hívják őket, hanem röptében kell megítélni a kilőtt nyílvesszőt?
Egy szovjt színházi ügynök
Paradoxon: Halász emigrált a kommunista Magyarországról. Két évtized múltán New Yorkból hazacipeli a munkásmozgalom kiérlelte kisszínházi formát, az Élő újságot. Németországban 1918/19 fordulóján betiltják a Rote Fahne című lapot, kényszerűségből a napihíreket élő újság formájában megjátszva megelevenítették. Az élő újság formája a húszas években B. Jusanyin orosz újságíró Kékzubbonyosainak működése nyomán végigsöpört az illuzionista színház gárgyultságaival elégedetlen fiatal forradalmi tömegekben. Európából átcsapott a tengerentúlra: A WPA Federal Theatre Living Newspaper formájában a szovjet-orosz és a német munkásszínjátszás hagyományaival politizál: Ethiopia (1936), Hatalom (1937), Egy nemzet egyharmada (1938) – utóbbi egy Roosevelt-beszéd kiragadott félmondata a nemzet egyharmadát kitevő nélkülözőkről – kibontja az agitációs montázst, a párhuzamos jeleneteket, a villámtréfák, csasztuskák, riportázsok, tárgyilagos tényközlés kiérlelt eszközeivel. A New York-i Élő újság politikai revű-kabaré tevékeny figurája egy színikritikus-rendező-író: Joseph Losey (utóbb meglehetős hírnévre tett szert az egyetemes filmtörténetben).
Színházi epitáfium
1994. szeptember 11. hétfő este 20.05-kor a Kamrában a nézőteret kettészelő kifutón bemelegítő meghökkentésül frivol favicceket játszanak el. Viccértéküknél több bennük a humor. Pedáns expozíció, a nézők nem azt kapják, amit reméltek. Nemcsak kritikuskínzó, de nézőszekáló Halász színháza. Váratlanságai nem kiszámíthatóak: ugyanis a tételes dramaturgiai szabályok helyett az alaktalan valóságot önti formába. Halász nem tartozik azon művészek közé, akik zsúfolt autóbuszperonon süldőlányoknak és süldőfiúknak sliccből mutogatják a fantáziájukat.
Levendel László halálhíre az első este eseménye. Az új évaddal megszülető színházforma halálesettel köszönt be.
Halász árnyéka vetül a játékra. Valóságosan is: a Levendel nekrológjából szervezett színházi rögtönzés hátterében árnyképe látszik. Cigarettát szí, szemüvegének fókusza pászmát vet az ernyőre, vezényel, lapoz a példányban, fölolvas. A térben állóülő színészek fegyelmezett pofákat vágnak: az animátor elébük áll, elfogja a figyelmet, ellopja a show-t.
Mutatvány
A második estén (1994. szeptember 12., kedd) már játszani is enged. Színészeinek hatalmas betéteket engedélyez: Takátsy & Tímár mikrofon előtt parodisták nyűtt magánszámával jeleskedik, gyorsuló-lassuló lokomotívot, asztmatikusan igyekvő gyorsvonatot hangutánoz. Nem a produkció a mutatvány, hanem a benne részt vevő buzgalmuk. Odaadásuk a színészi szenzáció a gúlacsoportban is. Nem gimnasztikai mutatvány, hanem az igazi mosoly attrakciója. Revü-sormintaként megújulólag körbevonulnak a térben a Radetzky-marsra. Nyakból néző felé fordulva, szemezve. Ahány tag, annyi jellem, személyiség, magatartásforma. Szirtes kihívóan kacér. Söptei szendén élveteg, Huszárik visszahúzódó, Takátsy stréberen odaadó, Szacsvay bohócmosoly mögé bújik, Tímár Andor ragyog az alkalomtól, Vajdai támadóan kedves, Burkhardt Siedhoff (Stuttgart) nyalkán ünnepi, Lukáts kamaszkorának makulátlan mosolyát húzza elő a komódból.
Énekkari koncert. Halász Strauss János ifj.-t vezényel – az első sorban Fischer Iván –, széles és önmutogató, romantikus vadállat Halász karmestere. Énekeseinek zárt az ajkuk. Szemükön kiömlik a föllépés büszkesége. A nyilvánosság előtti föllépés kéje. Takátsy előrelép, csücsörítve megköszöni a tapsot a semmiért. Mi itt a mutatvány? A karéjba állított színészek gyönyörködnek a vezényelő Halász intenzitásában. Halász gyönyörködik a színészeivel való hibátlan kapcsolatban. Miközben mindnyájan egymással és önmagukkal elfoglaltak, érzékelik a gyönyörködő nézőket.
Cáfolják a színész-reprodukálja-az-író-munkáját színházidegen tételt vagy a nem kevésbé theater-fremdt: a színész-teljesíti-a-rendező-elgondolásait jelszót. Az előadások témája: a színész önmaga, a színre lépés pillanatáig fölgyűlt tapasztalatait, saját ritmusa, reakciója, sebessége, emberi kedvessége, szelídsége vagy agresszivitása. A színész egész élete arra trenírozódik, hogy megmutassa élményeinek és személyiségének gyűjteményét. Akkor mozgósítja önmagát legteljesebben, ha kieresztik az arénába. Nem valaminek az elmondására. Nem megjelenítésre. Mondjuk: Csehov Három nővérének újraértelmezésére, aminek csak akkor van értelme-értéke, ha a színészek hozzák az újdonságot, nem pedig ha a rendező találékony. Itt a színész a mutatvány. A színész a néznivaló. Akár a Mona Lisa a múzeumban vagy a tűzijáték a Duna-parton.
Nem lesz kimondva a politikai igazság. Akár csak szembesítve a Népszabadság hasábjaira írottakkal vagy egyetértőleg azokkal. A színház politikuma annyi, amennyit a színész – mint állampolgár – személyisége tartalmaz.
A szabadság dalol az V., Ferenciek tere 5. sz. alagsorában. Nemcsak a színház szabadsága, de az anyagé, a képzeleté, amit nem szorított fűzőbe a cselekmény, a szöveg, az előleges bölcselet és az önkorlátozás. Persze: működik az önkontroll. Megszerkesztett szerkesztetlenség, megrostált szabad képzettársítások a színen. Az anyagot áthatja a szabadság. Ez a produkció nem jöhetett volna létre a szocialista tábor széthullása nélkül.
Doros Judit-est
szeptember 15., csütörtök. Népszabadság, 52. évf. 216. szám, 9. oldala.
Foglalkozása: remete Fallóskúton. Zarándokhelyi riport. „Sanyi remete” a Népszabadságból. Első hallásra suta. Gyakori ismétléseiben mélyül a szöveg. A riportra épülő előadást kétszer játsszák el. A függöny színén és fonákján. Legvégén lehull a fekete klott. Megdöbbentő: odaát, magammal szemben is én ülök. Két félre metszett publikum néz farkasszemet egymással.
Rajtakapható ez estén Halász.
Mátraszentimrétől néhány kilométerre gyógyító hírbe keveredik egy remete.
A tény nyomába ered egy újságíró (Doros Judit) fotósával (Gál Gábor). Riportjuk megjelenik a Népszabadságban. A Kamrában darab lesz a riportból is, riporterből is. Söptei az egyik oldalon, Szirtes a túlfélen függönynyíláson át leselkedik a valóságnak mutatott (de már ironikusan vagy patetikusan kezelt) tényekre. Mi, nézők, ugyanúgy leselkedünk. Látjuk magát a történetet és a történetet figyelőket, akik unottan vagy buzgón „rajta vannak” a valóságon. A kettéosztott nézőteret elválasztó függöny lehulltakor a kukkoló nézők lelepleződnek önmaguk előtt is. A tükör tükrének a tükrét láttuk. A színészek személyiségének tükrében. A legvégén nincs vége: a cirkuszigazgató térbe kéri a nézők közül Doros Juditot, az egri újság munkatársát. Támlátlan Thonetre telepíti, és fölolvastatja neki saját riportját. Gyilkos ötlet a tükrözőt tükrébe pillantatni a nyilvánosság ellenőrzésével.
A játék
szeptember 16., péntek. Rózsa Tamás: Nyolc év a lövöldöző katonáknak (29. oldal, Mozaik rovat). Tudósítás: „A Legfelsőbb Bíróság Horváth Szilárd, Dancs Tamás és Sára Tamás honvédeket nyolc-nyolc évi szabadságvesztésre ítélt többrendbeli, hivatalos közeg elleni emberölés kísérletének bűntette és más bűncselekmények miatt.” Kiskatonák szökése a sormási laktanyából.
Újabb tükörjáték. Fehér abrosszal beborított terepasztalon játék katonák, katonai eszközök gyermekien figyelő színészgyerekek tekintetének kereszttüzében. Nem azt játsszák, hogy figyelnek; figyelnek. Nem illusztrálják az összpontosítást, komolyan koncentrálnak a játékra. A felettük morgó játék helikopter fenyegető valósággá válik. Ha Lukáts maga felé vonja az abroszt, menetelő katonák, támadás 6.25-kor, ha Tóth Jocó visszahúzza a terítőt: visszavonulás. A színház a valóság illúzióját adja? Nem: a játék valósága. A huizingai Actor Ludens. Nem a Sztanyiszlavszkij-módszer ajánlotta mintha (Kovács 12. Jenő úgy tesz, mintha Hamlet volna). A színész: az. A játék: valóság. (Amiből következőleg: a valóság elviselhetőbb játékként.)
A szökevények indokait játékból ismerjük meg: három kislány, fején sisakkal, a gombfociasztalra könyököl, és életéért játszik. Beleékelik egyszersmind a tényt, hogy játszanak, és ez színház, Halász vezényelte parádé. Gyermeki báj borítja be az amerikai akciófilm cselekményfeszültségét. Szociopszichológiai rálátással lesz színházi költészetté. Katarzisképes az infantilis belefeledkezés: A pókasszony csókja-reminiszcenciájú börtönbetét erős színházi valóság.
A végtelenített színház
A Halász-esteknek nincs csattanó lezárásuk. Nincsen slusszpoén, amire lezuhanhatna a bársonyfüggöny. Mondják: Halász nem tudja befejezni az előadást. Nem is akarja élesen lezárni. A zárócsattanó hatásával fölégetően zárójelbe tenné az addig történteket. A lazán kezelt vég folytatható. Vigyétek az élményt, használjátok!
Különben sincs vége az előadásnak. Folytatólagos színház.
(Folyt. köv.)
Hivatkozott cikkek
- Kultúra [7]