A hónap esszéjét számomra Nádasdy Ádám írta meg a 2000 augusztusi számában. Igazi angolszász szöveg – nemcsak tárgya, a Szentivánéji álom újrafordítása miatt; hallatlanul nagy, ám soha nem hivalkodóan használt anyagismeret; személyes, de soha nem intimkedő intonáció; egy pillanatra sem álszerénykedő magabiztosság, mely alkatilag képtelen rá, hogy dölyfös legyen. Így aztán eléri, hogy önállónak képzeljük magunkat, vagyis együttgondolkodásra késztet, alkotótárssá léptet elő.
A Gothár Péter felkérésére készült újrafordítás hangsúlyozottan mai szövegre szólt – „ez egybevágott elképzeléseimmel” – kommentálja Nádasdy. Hisz mindenekelőtt „színházszerű” és nem „koncertszerű”, vagyis nem a nyelv muzsikáját a színpadi akciók elé helyező és így azokat sokszor megsemmisítő textust szeretett volna megalkotni. Olyan szöveg eszménye lebegett a szeme előtt, mely leginkább a feliratos filmekére emlékeztet, olyan szöveg tehát, melyet „észre sem lehet venni”. Úgy látszik ekkor, hogy a dramaturgus győzedelmeskedett a poéta fölött. Ám a szöveg ilyesfajta eszménye csak látszólag szerény célkitűzés, és ki is világlik hamarosan, hogy Nádasdyt nagyralátóbb becsvágyak fűtik. Arany fordításáról szólva példamutató őszinteséggel jelenti ki: „Egy percig sem tagadom: rivalizálni kívánok az ő munkájával, azaz remélem, hogy az én fordításom jobb, mint az övé.” Ez tiszta beszéd, ugyanakkor a legtermészetesebb és az egyetlen feddhetetlen ambíció: ha nem akarta volna „lekörözni” Aranyt, ugyan minek is fogott volna bele a munkába? Különösen akkor, ha „tény, hogy nem nagyon tetszik a fordítása”. Nádasdy szövege viszont, ennyit megállapíthatunk a most közölt szemelvényekből is, friss, elfogulatlan, rendkívül leleményes, könnyen felfogható, néhol sziporkázóan szellemes. Utóbbira valószínűleg a legjobb példa a Prológus, melynek humorát a rossz központozás adja. Már az első sor is sokkal jobb, mint Aranyé: „Ha nem tetszünk, a célunk éppen az.” És így tovább, kérlelhetetlen sutasággal.
Persze nem véletlen, hogy Nádasdy éppen az ún. humoros részekben remekel. Egyszer megjegyzi, hogy sajnos neki olyan gyönyörű sorok nem jutnak eszébe, mint Aranynak. Ám ez nemcsak képesség vagy tehetség kérdése. A probléma elvi jellegű. Hisz Arany korában létezett valamiféle meglehetősen eleven és „mindenki” által használt költői köznyelv. Arany éppen ehhez képest volt zseni, ám anélkül, hogy egy pillanatra is elszakadt volna e közegtől. A nyelvteremtés nem tisztán egyéni vállalkozás volt, de egy dialógus része. Eleven költői köznyelvről ma nem beszélhetünk Magyarországon, ám egy fordításnak mindenképpen figyelembe kell vennie legalább egy (néha több) tradíciót. Ez teszi oly rendkívül nehézzé minden új Shakespeare-fordító dolgát, különösen azokét, akik még ráadásul Arannyal is rivalizálnak, hisz az ő fordításai már részévé lettek a költői köznyelvnek. Röviden: a fordító ilyenkor szinte légüres térben érezheti magát. Talán emiatt írhatja Nádasdy: „Nyelvhasználatom, paradox módon, jóval konzervatívabb, mint Aranyé, ha tetszik, jóval »mainstreamebb«.”
Ez a következő kulcskérdéshez vezet: „Mindez a legérdekesebben a mesteremberekkel kapcsolatosan vetődött fel.” Mindenekelőtt a beszélő nevek lefordítását kellett megoldani. Nádasdy nem akarta megtartani Arany névadásait, bele kell hát törődnünk, hogy októbertől Vackor helyett Tetőfi Péter, Zuboly helyett pedig Tompor Miklós áll a színlapon. Nádasdy mindenekelőtt koncepcionális okokból változtatott. Arany mesterei „paraszti figurák”, nevei középkori eredetű jobbágynevek. Nádasdy viszont polgároknak látja az angol „mesterdalnokokat”. Ezek, kérem, szocdemek. Rendszeresen tévét néznek (Isaura, Dallas, talán Twin Peaks is?), és be vannak iratkozva a kerületi Szabó Ervin Könyvtárba. Semmit sem tudnak rendesen – de sok mindenről tudnak, és még többről képzelik, hogy tudják. Sznobok.”
Derekas emberkép, mellyel aligha lehet vitába szállni. Ám a mesternevek új fordítása nem fejezi ki tökéletesen Nádasdy koncepcióját. Beszélő nevek lefordítása egyébként is mindig problematikus. Hisz voltaképpen „kettős” fordításról van szó, ami már az eredetiben is stilizált volt, az most egy második stilizációval nehezedik. És hát: mihez képest stilizálunk? Nádasdy nevei valóban elveszítették paraszti bumfordiságukat (ne feledjük: Arany a fent emlegetett köznyelviség miatt fordíthatott így!), ám most kissé jókais ízt nyertek. Lavór, Tompor, Tetőfi, Kórász Róbert, Sipák Ferenc – ez a sereg bizony nem egy modern szocdem csapat. Megkockáztatom: Nádasdy itt bátrabb lehetett volna. Akár a mesterek prózájában: „Nem, őt a nevén kell nevezni, és a fele arcának ki kell látszania az oroszlán nyakán keresztül; és neki magának is ki kell szólnia onnan…” stb. – nem folytatom az idézést. Erősen kétlem, hogy egy magyar szocdem így beszélt volna valaha is, hisz nyilvánvaló, hogy immár nem angolokról van szó. Ez a stilizáció ellene dolgozik az alapjaiban eredeti és figyelemre méltó koncepciónak.
Ám mindezek csak előzetes akadékoskodások. Igaza van Nádasdynak: „Októberben lesz a bemutató: a puding próbája az evés.”
- Rábeszélő [6]