[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Hol lehet itt csókolózni?

Szeptember elsején cinkos mosollyal vizsgálták egymást az Országos Széchenyi Könyvtár előtt várakozó olvasók. Röviddel azelőtt ugyanis az intézmény vezetője közölte a rádióban, hogy a látogatók kibírhatatlanul rendetlenek: tiltott helyeken esznek, isznak, mi több, ölelkeznek és csókolóznak. Különösen a pocakos kutatók és a köszvényes egyetemi tanárok szeme ragyogott a büszkeségtől: a tudás szentélye mint erotikus bűnbarlang! S a vonzerőt korántsem csökkenti, hogy benn az asztalokon didaktikus rajzok mutatják a nyilvánvalóan analfabéta közönségnek, hogy mi mindent nem szabad elkövetni: tilos az összes földi gyönyör, a Rejtő-olvasás (sic!) és a fotelban alvás. Legfőképp azonban a heveny ölbe üléstől féltik az olvasókat. Legjobb volna talán bevezetni az elkülönített fiú- és lánykönyvtárakat.

Nem szabad ezért megorrolni a könyvtárosokra. Nagyon kevés pénzzel, könyv tárolására és olvasására alkalmatlan helyiségekben dolgozni, miközben a reprezentatív épület tetején becsorog az esővíz – nem akármilyen feladat. Ráadásul ott vannak még az olvasók, akik ugyan sokan vannak, de még mindig könnyebb velük harcolni, mint a költségvetéssel. Olvasó azonban legalább kétféle van. Az ideiglenes megszálló és az állandó. Az előbbieket nem érdemes üldözni, menekülnek maguktól is. Az utóbbiakat viszont nem lehet: ők ugyanis szeretik a könyvtárat s ezzel a könyvtáros és olvasó közötti üldözéses játékot is.

Könyvtárban lenni annyit tesz: bolyongani a katalógusok között, hibás kérőcédulát leadni, könyveket kupacba hordani, majd olvasatlanul otthagyni, barátokkal a büfében kvaterkázni. Időnként persze olvasni is. A Széchenyi Könyvtárban most például gyönyörű kutatóhelyeket létesítettek, de szinte bizonyos, hogy ezeket az állandó olvasók elkerülik, hiszen a fülkék éppen a könyvtártól választják el őket. Mert a könyvtárhoz hozzátartoznak a lányok is, ahogyan azt századunk talán legnagyobb magyar olvasója rejtvényszövegünkben érzékelteti.

És ezt a könyvtárosok tudják a legjobban, csak hát ők is teszik a dolgukat: Istennel szembeni kötelességünket teljesítjük, ha a könyveket gondosan kezeljük, és jó állapotban ismét a helyükre tesszük – írta Richard de Bury a XIV. sz. első felében. Philobiblonja 17. caputjában szikrázó haraggal kel ki a könyvek rongálói, tolvajai ellen. Szól az elvetemültekről, akik nyitott könyvön gyümölcsöt és sajtot esznek, a morzsát a lapok közt hagyják. Az angliai szerzetes különösen azoknak a diákoknak a viselkedésén háborodik fel, akik tavasszal ibolya-, kankalinszirmokkal rakják tele a könyveket – pedig itt kolostorról van szó! Úgy látszik, az sem segít, ha nem eresztik be a nőket a könyvtárba.

Helyes-e nőket is beereszteni a könyvtárba?


„Mert mégis ez volt a legszebb az ifjúságban. Mindenütt jó volt, de a legjobb a könyvtárban. Talán azért, mert többnyire nem dolgozni, nem tanulmányokat folytatni jártam oda, hanem nyaralni. Úgy mentem el délelőttönként a könyvtárba, mint ahogy más strandra megy. Útközben soha nem ellenőrizték, hogy hány könyvet viszek be és hozok ki. Dicséretemre legyen mondva, nem loptam egy könyvet sem. Pesten pedig ez is nehezebb, mint ahogy itt minden nehezebben megy: ha el akarsz lopni egy könyvet, le kell mondanod a kalapodról, mert azt csak akkor kapod vissza, ha minden könyvet visszaadtál.

Miután bementél és elhelyezkedtél, következett a könyvtárlátogatás legizgalmasabb része, a könyv kikeresése a katalógusból. Ez valóságos detektívregény volt akkoriban. Azt mondják, a francia ésszerű nép, és szereti a világosságot, áttekinthetőséget. Hát a Bibliothèque Nationale katalógusán egyáltalán nem látszottak meg ezek a nemzeti jellemvonások.

A katalógusokban megtalálni valamit olyan leleményt igénylő feladat volt, hogy nem is tudnám módszerét írásban elmondani, mindössze annyit szemléltetésül, hogy csak a harmadik nyáron jöttem tisztába a katalógus minden csínjával-bínjával; büszke is voltam rá, és egész délelőttöket töltöttem azzal, hogy egy-egy ismerősömnek vagy esetleg egy addig ismeretlen hölgynek megmagyaráztam, hogyan kell bánni vele. De éppen ez volt az izgalmas – ha az ember a könyvet rögtön megtalálja, mint pl. a British Museum utolérhetetlenül tökéletes katalógusában, a mulatság fele elvész. A franciák értenek az élet művészetéhez.

Apropó, hölgyek: nem tudom eldönteni magamban azt a kérdést, helyes-e, hogy a könyvtárba nőket is beeresztenek. Nem mintha irigyelném tőlük – hanem a férfiak miatt. Azt hiszem ti., hogy az embernek sehol sem tetszenek annyira a nők, mint a könyvtárban. Ha egy valamennyire jóképű nő belép, minden férfi feléje fordul, és hosszú percekre kizökken a munkájából. Talán az ellentét okozza. Mert mitől különbözik egy nő annyira, mint a könyvektől?

A könyvtár hangulata estefelé a legsűrítettebb, a közeledő zárás előtt. A csönd még intenzívebb lesz, szinte zúg, forrón és izgatottan, mintha mindenkinek attól függene az élete, sikerül-e zárás előtt még ötven oldalt elolvasnia; csak a lapozás monoton ritmusa hallatszik. (…)

Aztán háromnegyed hatkor… visszaadod a könyveket, kimégy zúgó fejjel, megállsz egy pillanatra a könyvtár előtti téren, a Square Louvois-n, megszemléled a szoborcsoportozaton látható négy nőt, akik Franciaország nagy folyamait ábrázolják, és egy pillanatig eltűnődsz, melyik jobb nő, a Loire vagy a Garonne; aztán elballagsz a Szajna felé, a Quartier és a Montparnasse felé, a kávéházak, a szórakozások felé, melyek Párizsban is többnyire olyan unalmasak, mint a világ többi városában.”

???

• Ki beszél?