[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Óvecsernye

Háládatlan az emberi nem! Így év vége felé egyszerre több irányba indulnak gondolataink, mindenről és mindenkiről megemlékezünk, csak éppen az ünneplés egy fontos szereplője merül feledésbe: a sült malac.

Van azonban, aki rá is gondolt. Szemelvényünk szerzője (1775–1834) az angol irodalom jeles, nálunk kevéssé ismert alakja (bár Shakespeare-feldolgozásai sok gyerek könyvespolcán megtalálhatók). Coleridge barátja volt, de az egész romantikus nemzedék jól ismerte, noha három évtizeden keresztül jórészt egy romantikusnak aligha nevezhető hivatalban töltötte idejét. Életművét a Kelet-indiai Társaság könyvvitele jelenti, mondta ő maga is. Ez az ironikus, sokszor groteszk szemlélet hatja át írásait is. Különösen esszéi maradandó értékűek; Hazlitt és de Quincey mellett e műfaj romantikus klasszikusának tekinthető.

Óvecsernye című esszéjében az 1820. esztendőt búcsúztatta, abban a meggyőződésben, hogy „senki még nem tekintett január elsejére félvállról. E naptól számítjuk maradék időnket mind. Mintha közös apánk, Ádám születését laknánk el ezen a napon.” Itt idézi egy XVII. századi költő, Charles Cotton alkalmi versét:

„Köszöntsük meg egymást inkább! Kiváltképp kendet. / Elég bajjal járt a múlt év, rúgja meg a kánya – / Megsínylettük, megkoplaltuk. Most már fene bánja! / Ami reánk következik, antól inkább jó lesz! / A házunkon áldás, sódarunkon só lesz! / S ha rosszabbul üt ki mégis, az se lesz sokáig – / Jézus Urunk névnapjától Szilveszter pápáig.”

Értekezés a sült malacról

„A mundus edibilis [ehető világ] valamennyi finomsága között, állítom, ez a legfinomabb – princeps obsoniorum [ínyencfalatok fejedelme].

Nem a hízott sertésről beszélek – nem is a malac és a disznó közötti lényről, a süldőről –, hanem a gyönge szopós malacról, amely nincs még egy hónapos – ártatlan az ól bűnétől –, mentes még az eredendő amor immunditiae [a mocsok szeretete] szégyenfoltjától, ősszülei öröklődő s leküzdhetetlen gyarlóságától; a hangja még nem mutál éppen, de már a gyermeki szoprán és a horkantás határán lebeg – gyöngéd előhírnöke vagy prelúdiuma a röfögésnek.

Meg kell sütni. Jól tudom, eleinte forrázva vagy főzve fogyasztották, de mit vesztettek azzal, hogy a külső burok kárba ment!

Nincs ahhoz fogható íz, erre hitet teszek, mint a ropogós, piros, féltő gonddal s nem túlontúl kisütött malacbőr – a fogak is hivatalosak erre a lakomára, hogy kivegyék a maguk részét a gyönyörűségből, miközben gyöngéd, törékeny ellenállásával mérkőznek – hozzá a simogatóan oleózus – ó, ne nevezzétek zsírnak, hiszen valami megfoghatatlan édesség járja át meg át, a zsír gyöngéd világa ez – bimbajában leszüretelt, sarjúhajtásában aratott, szűzi ártatlanságában megszedett kövérje – a kölyöksertés oly tiszta táplálékának is színe-java és párolata – s a soványa, nem, nem soványa, hanem egyfajta állati manna vagy inkább (mondjuk így) kövérje és soványa oly fokon összeolvadva és egybemosódva, hogy annak valami ambróziás vegyület, egységes szubsztancia lesz az eredménye.

Tekintsd őt, íme, sülés közben – inkább éltető melegnek, mintsem perzselő hőnek tetszik az, amelynek oly aléltan odaadja magát. Mily egyenletesen forog a roston! Tekintsd csak e zsenge kor végtelen érzékenységét! Kisírta szépséges szemét – e csillogó aszpikgolyókat –, tündöklő csillagokat.

Tekintsd, mi szelíden hever a tálon, második bölcsejében. Azt óhajtanád netán, hogy nőtt volna fel ez az ártatlan ormótlanná és ostobává, mint ami oly igen gyakori kísérője az érettebb sertéskornak? Tízet egy ellen, hogy falánk, szutykos, konok és ocsmány állat lett volna belőle – mindenféle szennyes üzelmekben tobzódott volna – e vétkek elől szerencsésen elragadta sorsa. »Bűn s bú nem hervasztotta még, Időben jött halála.« (…)

Az ízek íze ő. Az ananász fenséges. Szinte túlontúl is légies valóban – gyönyör, amely ha nem is bűnös épp, oly közel áll a bűnhöz, hogy érzékeny lelkiismeretű egyének jól teszik, ha előre megfontolják –, túlságosan is igéző halandó érzéknek, megsebzi és feldörzsöli a hozzá közelítő ajkakat – mint a szerelemnek csókja – fáj – átható és bolondító aromája kínnal határos kéjt okoz –, de mintegy fennakad az ínyen – nem csillapítja az éhséget –, a farkasétvágy bármikor elcseréli egy szelet ürühúsért.

A malac – hadd zengjem dicséretét – nem kevésbé étvágycsiklandozó, mint amennyire kielégíti a legfinnyásabb íny kritikáját is. Az erős szervezet torkig lakhat vele, s a gyöngéd alkatúnak is megfelelnek finom nedvei.

Nem úgy, mint az emberi karakter, a szétfejthetetlenül összefonódott erények és bűnök e halmaza, amelyeket oly kockázatos szétbogozni, a malac minden ízében jó. Egyik része sem különb vagy silányabb a másiknál. Csak használni tud, ameddig apró lénye kiterjed, mindenével. Ő az a lakoma, amely fölött a legkevesebb az irigység. Ő az igazi felebaráti pecsenye. (…)

Eleinte rafinált módon végezték ki e zsenge áldozatokat.

Mikor azt olvastuk, hogy a malacokat halálra ostorozták, elszörnyedünk, mint ahogy más feledésbe ment szokások hallatára szoktunk. A korbácsolás korszakának vége, pedig különben érdekes volna kutatni (pusztán bölcseleti síkon), hogy milyen hatása lehetett ennek az eljárásnak egy olyan anyag még zsengébbé tételében és megédesítésében, amely már természettől oly elomló és édességes, mint a zsenge malac húsa. Olyasmi ez, mint ibolyát szelídíteni…”

???

• Ki beszél?