Rainer Maria Rilke

Nyomtatóbarát változat

Amikor elléptem az ablaktól, az alkonyfelhők még mindig ott voltak. Mintha vártak volna valamire.

Mondjak nekik is egy mesét? Felajánlottam. Először meg se hallották. Erre odakiáltottam nekik: – Én is alkonyfelhő vagyok! – Hogy észrevegyenek. Meg hogy ne legyen akkora köztünk a távolság. Megálltak. Láttam, szemügyre vesznek. Ekkor felém nyújtották áttetsző, vöröses szárnyaikat. Ahogy az alkonyfelhők közt szokás, mikor üdvözlik egymást. Most már megismertek.

– Mi a Föld felett járunk. Pontosabban: Európa felett – magyarázták. – Hát te?

Haboztam:

– Ez itt egy olyan ország…

– Hogy néz ki? – tudakolták.

– Hát – feleltem –, homály uralkodik benne. És ebben a derengésben mindenféle tárgyak…

– Akkor ez is Európa – nevetett fel egy rózsás bakfisarcú felhő.

– Lehetséges – mondtam. – De én eddig mindig azt hallottam, hogy Európában halottak a tárgyak.

– Hát persze, hogy azok – oktatott ki kamaszos magabiztossággal egy másik. – Miért? Milyenek lennének? élők?! – Hangjából csak úgy áradt a megvetés. – Élő tárgyak! Ekkora marhaságot!

Nem engedtem az igazamból.

– Márpedig az enyéim itt – mondtam –, ezek igenis élnek. Ezek szerint mégiscsak van különbség. Ráadásul ezekből sok minden lehet. Attól, hogy egy tárgy ceruzának születik vagy kályhaként jön napvilágra, még nem kell kétségbeesnie amiatt, hogy az életben nem viheti többre. Egy ceruza például alkalomadtán tekintélyes bot, sőt, ha minden jól megy, árbocrúd is lehet. Egy kályha pedig legalább városkapu.

– Eléggé együgyű alkonyfelhő lehetsz te, hallod-e – jegyezte meg az az ifjonc, aki már az előbb sem fogta vissza magát az ítéletalkotásban.

– Nem egyfélék ám az országok sem – szólt közbe békítőleg egy hamvas szakállú, vén gomoly, attól tartván, hogy esetleg megbántódtam. – Vannak köztük ilyenek is, olyanok is. Egyszer én is elvetődtem egy kis német fejedelemség fölé. Arról például a mai napig se tudom elhinni, hogy Európához tartozott volna.

Megköszöntem, hogy pártomat fogta, azután így szóltam:

– Ez olyan dolog, amiben egyhamar nem fogunk tudni megegyezni, látom. Ezért a további vita helyett, ha megengedik, egyszerűen elmondanám, mit láttam legutóbb, amikor letekintettem. Azt hiszem, ez lesz a leghelyesebb.

– Tessék – adta meg az engedélyt valamennyiük megbízásából a bölcs, öreg gomoly.

– Nos hát… – kezdtem –, mit látok:

„Emberek, egy szobában. De ahonnan én nézem őket – tudjátok, meglehetősen magasan vagyok –, onnan mind gyerekeknek látszanak. Ezért annak is fogom mondani őket. Így egyszerűbb. Szóval: gyerekek, egy szobában. Kettő, négy, hat – heten vannak. A nevüket nem kérdezem, túl sokáig tartana. Majd megtudom. Mivelhogy – szemlátomást nagy izgalommal – tárgyalnak éppen valamit. És ilyenkor mindig ki szokott derülni egyik-másik résztvevő neve. Már jó ideje lehetnek így együtt, mert most a legidősebb, egy fiú (úgy hallom, Hansnak szólítják) mintegy az eddigieket sommázva mondja:

– Nem. Ez így, ahogy van, semmiképp sem maradhat. Régebben a szülők, hallottam, esténként mindig meséltek a gyerekeknek. Vagy ha nem is mindig, legalább akkor, amikor jók voltak. Addig mondták a mesét, amíg a gyerekek el nem aludtak. És ma? Előfordul manapság ilyesmi? – Kis szünet, majd Hans maga válaszol: – Nem, sehol. Rendben. Én a magam részéről, mivelhogy mégiscsak nagy vagyok már valamelyest, azt a pár nyavalyás sárkányt készséggel elengedem nekik; ne kínlódjanak vele, nem muszáj. De azt, hogy vannak tündérek, törpék, királyfik meg szörnyek, azt azért el kellene mondaniuk, mert ez így illik.

– Nekem van egy nagynénim – szólalt meg egy kislány –, az szokott néha mesélni nekem…

– Ugyan már! – szakítja félbe kurtán Hans. – A nagynénik nem számítanak. Azok hazudnak.

Ez a merész kijelentés megfélemlítően hatott az egész társaságra. Nem is mer ellentmondani senki.

Hans folytatja:

– Különben is, itt elsősorban a szülőkről van szó. Hiszen ez nekik úgyszólván kötelességük volna, hogy minket ilyen módon tanítsanak. A többiek részéről ez inkább szívességnek tekinthető. Elvárni nem lehet tőlük. De figyeljetek csak: mit csinálnak a szüleink? Örökké ádáz arccal, sértetten járnak-kelnek, semmi se felel meg nekik, üvöltöznek, szidalmakat szórnak, de közben valahogy olyan érzéketlenek mégis, hogy felőlük akár el is pusztulhatna a világ, elvakultságukban azt sem igen vennék észre. Van valamijük, amit ők „ideálok”-nak neveznek. Olyan kisgyerekfélék lehetnek ezek is, az ideálok, mert soha nem szabad őket magukra hagyni, és mindig rengeteg gond van velük. Jó, de akkor viszont minket nem lett volna szabad vállalniuk. Szóval nekem az a véleményem, gyerekek: az, hogy a szüleink így elhanyagolnak bennünket, ez bizony szomorú dolog. De akármilyen szomorú, még mindig elviselnénk valahogy, ha ezzel együtt nem látnánk számtalan tanújelét annak, hogy a felnőttek úgy általában egyre butábbak lesznek; visszafejlődnek, mondhatni. Mi nem tudjuk feltartóztatni a hanyatlásukat; hiszen napközben egyszerűen nincs mód rá, hogy befolyásoljuk őket, késő délután keveredünk csak haza az iskolából, ilyenkor pedig már senki nem várja, hogy odaüljünk, és próbáljuk felkelteni az érdeklődésüket valami értelmes dolog iránt. Meg aztán fáj is az embernek, igazán fájdalmat okoz azt látni, hogy csak ül, csak ül ott a lámpa alatt, és a mamája nem érti még a Pitagorasz-tételt sem. Pedig ez a szomorú valóság. Így viszont a felnőttek egyre jobban elbutulnak… De hát annyi baj legyen. Végül is: mi kárunk származhat nekünk ebből? Hogy nem kapjuk meg a kellő jó nevelést? Kalapot emelni kalapot emelnek egymás előtt, de ha kibukkan egy kopasz fej, máris bugyborog bennük a nevetés. Különben is: örökké nevetnek. Ha bennünk nem lenne elég belátás, és nem fakadnánk sírva néhakorban, nem tudom, mi lenne a világgal; de hogy e téren sem lenne meg az egyensúly, az biztos. A tetejébe olyan önhittek, hogy az hihetetlen: képesek azt állítani, hogy a császár – felnőtt! Holott olvastam az újságban: a spanyol király is gyerek, és ugyanígy van ez az összes többi királlyal és császárral is – be ne vegyétek ezt a maszlagot! De emellett a sok fölösleges dolog mellett van a felnőtteknek még valamijük, ami már egyáltalán nem lehet közömbös nekünk. Ez pedig a Jóisten. Én ugyan még egyikőjüknél se láttam eddig – de épp ez a gyanús. Eszembe is jutott, hogy amilyen szórakozottak, könnyen megeshet, hogy ebben a nagy lótás-futásban, kapkodásban elvesztették valahol. Pedig a Jóisten, az valami olyasmi, amire roppant nagy szükség van. Nélküle egyszerűen nem történhet meg sok minden; nem kelhet fel a Nap, nem születhetnek gyerekek, de kenyér se lesz többé, ha Ő nincs. Jó, hogy a péknél sül ki ropogósra, de akkor is, a háttérben ott ül a Jóisten, és Ő hajtja a nagy malmokat. Még lehetne hosszan sorolni a példákat, mitől van az, hogy a Jóisten úgyszólván nélkülözhetetlen. De annyi bizonyos: a felnőttek nem törődnek vele, ezért nekünk, gyerekeknek kell. Figyeljetek, én kitaláltam valamit. Mi pont heten vagyunk, gyerekek. Az kéne, hogy minden nap vigye valaki magával a Jóistent, akkor egész héten itt lesz nálunk, és mindig tudni fogjuk, hol van éppen.

Na jó, de hogy legyen ez? Ekörül nem kis zavar támadt. Hogyan vihetne magával bárki is? Hát kézbe lehet venni a Jóistent, vagy zsebre lehet tenni? Egy kisfiú ezzel kapcsolatban a következő történetet mesélte el:

– Egyedül voltam a szobában. Egy kis lámpa égett, nem messze tőlem. Az ágyban ülve az esti imádságot mondtam – jó hangosan. Imára kulcsolt kezem közt egyszer csak megmozdult valami. Puha volt, meleg, olyan, mint egy kis madárka. Nem nyithattam ki a kezemet, mert még nem fejeztem be az imádságot. De szörnyen furdalt a kíváncsiság, ezért iszonyú gyorsan imádkoztam. Mikor kimondtam az áment, így csináltam (a kisfiú kinyújtotta a kezét, és szétterpesztette az ujjait), de nem volt ott semmi.

Ezt mindenki el tudta képzelni: hogy nem volt ott semmi. Egyelőre Hans se tudta, mitévők legyenek. Minden szempár rá tekintett. Aztán egyszer csak megszólalt Hans:

– Hogy mi milyen buták vagyunk! Bármelyik tárgy lehet a Jóisten. Csak meg kell mondani neki.

A hozzá legközelebb álló, szalmalánghajú fiúhoz fordult:

– Állat nem lehet. Az elszalad. De egy tárgy, látod, az nem mozdul el. Az, ha bemész a szobába, akár nappal, akár éjszaka, mindig ott van. Az lehet a Jóisten. Nagyon is.

Lassanként a többiek is belátták, hogy Hansnak igaza van.

– Csakhogy nekünk valami apró holmi kell, olyan, amit mindenhová magával vihet az ember. Különben nem volna semmi értelme. Ürítsétek csak ki a zsebeiteket…

A zsebekből igen furcsa holmik kerültek elő: papírdarabkák, zsebkés, radírgumi, tollak, spárga, apró kövecskék, csavarok, sípok, faforgács meg még egy csomó minden, amit ilyen messziről már nem is lehet látni, vagy aminek a nevét sem tudom. És mindeme tárgyak ott feküdtek a gyerekek tenyerének sekély öblében, mindegyik ijedten a váratlan lehetőségtől, hogy esetleg ő lesz a Jóisten. De amelyik csillogni tudott köztük csak egy kicsikét is, az csillogott, hogy elnyerje Hans tetszését. Hans sokáig ingadozott, melyiket válassza. Végül megpillantott egy gyűszűt. A gyűszű a kis Rézi tenyerén pihent, aki az anyukájától vette el. Úgy fénylett, akárha ezüstből volna, és mert ilyen szép volt, ő lett a Jóisten. Hans tette el, ő maga kezdte a sort. A gyerekek egész nap ott voltak a nyomában. Büszkék voltak a választottjukra. Csak abban nem tudtak megegyezni sehogy sem, kinél legyen másnap. Hans ekkor igen körültekintő módon mindjárt az egész hétre szólóan elkészítette a beosztást. Megmondta, ki ki után következik, nehogy megint vita legyen.

Ez az intézmény egészében véve roppant célszerűnek bizonyult. Azt, hogy kinél van éppen a Jóisten, már az első pillantásra fel lehetett ismerni. Mert az illető valamivel peckesebben, ünnepélyesebben járt, és mindig derűs képet vágott. Az első három napon a gyerekek egyébről se beszéltek. Minden pillanatban látni kívánta valamelyik a Jóistent. És bár a gyűszű mit sem változott a ráruházott nagy-nagy méltóság hatására, gyűszű volta a gyerekek szemében most csupán afféle szerény külső köpenyként rejtette valódi alakját. Minden a megbeszélt rendben zajlott. Szerdán Paulnál volt, csütörtökön a kis Anna vette magához. Elérkezett a szombat. A gyerekek fogócskáztak a réten. Lélekszakadva futkostak összevissza, teljesen belefeledkezve a nagy hancúrozásba, amikor Hans hirtelen elkiáltotta magát:

– Kinél van a Jóisten?

Mindenki megállt. Mindegyik a másikra nézett. Egyikük se emlékezett rá, hogy az utóbbi két napban látta volna a Jóistent. Hans kiszámolta, melyik gyerek lenne aznap a soros. Kijött, hogy a kis Marie. Ezek után már nem volt mese: kérték a kis Marie-t, adja elő a Jóistent. Mit volt mit tenni? A kislány kaparászott a zsebeiben. Csak most jutott eszébe: reggel tényleg megkapta. De most? Most nincs sehol. Biztos itt vesztette el fogócskázás közben.

A többiek mind hazamentek. Ő maradt. Keresgélt. Elég magas volt a fű. Abban megtalálni! Kétszer is jöttek arra emberek. Elvesztettél valamit? – kérdezték. A kislány mind a kétszer azt felelte:

– Egy gyűszűt.

Az emberek egy ideig keresték, de hamarosan beleuntak a görnyedezésbe.

– Eredj inkább haza, majd vesztek egy újat – tanácsolta az egyik, amikor elment.

A kicsi Marie azonban folytatta a keresgélést. Leszállt az alkony. A terjengő homályban a rét egyre idegenebb lett. Kezdett nedves lenni a fű is.

Ekkor megint jött egy férfi. Odahajolt a gyerek fölé:

– Mit keresel?

A kicsi Marie torkát a sírás fojtogatta, de most bátran és dacosan így felelt:

– A Jóistent.

Az idegen mosolygott, szó nélkül kézen fogta a kislányt, az pedig, mintha most már minden rendben volna, hagyta, hogy vezessék.

Útközben egyszer csak így szólt a férfi:

– Én meg… Nézd csak, milyen szép gyűszűt találtam ma…” Az alkonyfelhők már égtek a türelmetlenségtől. Lerítt róluk a mehetnék.

– Bocsásson meg – fordult hozzám az időközben jócskán meghízott bölcs gomoly –, szabadna tudnom annak az országnak a nevét… amelyik felett…

De nem fejezhette be, mert a többi nevetve továbbállt, és magával húzta az öreget is, ahová nem hat el a szem – az ég mélyére.

(Halasi Zoltán fordítása)

(Ez az írás a Mesék a Jóistenről című sorozatból való. Első megjelenési éve: 1900)

• Mese