A nyilvánosság előtt érvelő ember számára a legkellemetlenebb, ha véleménye nem tér el sarkosan vitafeleiétől. Bármennyire fontosnak is tartja mondanivalóját, a nézeteltérés keskeny szöge azt a benyomást keltheti, hogy fölösleges volt szót emelnie. Ha ráadásul az a vélemény, amelytől az övé különbözik, bevett – netán egyenesen közhely –, akkor a felszólamlása vagy izgágáskodásnak tetszik majd, vagy puszta banalitásnak. Különösen bosszantó ez akkor, ha az eltérés csekélyessége látszólagos.
A „múlt” és a „történelem” mágikus szavak Kelet-Európában, áhítattal kell őket kiejteni, vagy legalább borongós keserrel. Mivel elmúlt évszázadunk egészen kivételesen ocsmány volt, de azért csak a miénk – ezért az ambivalencia ildomos (de rigueur). Ha elutasítjuk a pocsék múltat, fölrémlik annak veszedelme, hogy magunkat utasítjuk el, s ez a metaforikus öncsonkítás borzongató képzettársításokat ébreszt; ha meg nem, akkor mintegy erkölcsileg jóváhagytuk azt, ami elfogadhatatlan. Felejteni vagy emlékezni – ez a poszttotalitárius dilemma; ám „ébresztők” és „altatók” egyaránt gyógyítani kívánnak.
A nagy hírű német fogalom, a Vergangenheitsbewältigung (szép szó, nem? – azt jelenti: szembenézés a múlttal, a múlt földolgozása, de azt is: elbánás a múlttal) szintén terapeutikus jellegű. A múlt megértése és földolgozása azért jó a német bevett vélemény szerint, mert a trauma rossz. Igaz ugyan, hogy a trauma okozta fájdalmat történetesen a mocskos múlt okozta fájdalom tárgyilagos fölidézésével csillapíthatjuk a legcélirányosabban – de mivel a cél a gyógyulás vagy legalább a tünetmentesség, ha netán erre a csillag lehazudása az égről volna a legalkalmatosabb terápia, akkor az volna jó.
Felejteni vagy emlékezni – ez volt a legutóbbi magyarországi országgyűlési választások egyik leglényegibb szubtextusa. A gazdái járszalagát tépkedő MDF-kormánytelevízió a diktatúra rémtetteire akart emlékeztetni, s evvel elfeledtetni a felemás nacionalista demokrácia sikertelen négy évét – a győztes, de a választási küzdelemben jobbára hallgatásra ítélt MSZP pedig maga volt a megszemélyesített feledés, amelynek csodás retorikai kontrasztja az volt, hogy az új magyar demokrácia kezdeti kudarcára nem kellett emlékeztetni, hisz ez volt 1994 tavaszán a jelen. A néma, erőtlen gesztus, a szemrehányó rámutatása a vacak jelenre épp azoknak, akiket az emlékezés üvöltő médiadervisei ítéltek méltóságteljes hallgatásra – ez ellenállhatatlan volt.
A hallgató mindig győzedelmeskedik a beszélő fölött: az emlékezés pedig csak akkor lehet néma (tehát győztes), ha mindenki egyformán emlékszik. Ha emlékezésre hívunk föl (s ezt tették a vesztesek), de emlékeink eltérők, s mégis elhallgattatjuk azokat, akik másképpen emlékeznek, akkor egyszerre szólítunk föl beszédre és hallgatásra: s ez épp az az ambivalencia, amelytől a „be nem vallott” múlt áldozatai szenvednek. (Ha a másféle emlékezés tilos, akkor az emlékezés gyanús: a Berecz-féle „történetírásnak” nem lehetett volna hinni, még ha akkurátus lett volna is.)
Mintha az a sok millió magyar, akit megrendített és megtérített Nagy Imre temetése, hirtelen azt kiáltotta volna uniszónó: ne bolygassuk a múltat!
De ez félreértés. Az uniszónó fölharsanó kiáltás csak azt jelenti, hogy így nem szabad a múltat bolygatni, a hazug szándék a tényszerűen igaz állítást is hazug színbe keveri. A választások fölületes kommentátorai azt mondják: csak a feledés gyógyít.
A vesztesek csendesedő tollnokai azt hajtogatják: csak az emlékezés gyógyít.
Nem, nem. Csak az igazság gyógyít.
Mivel lehet rosszul emlékezni – az orosz mondás jut eszembe: hazudik, mint egy szemtanú –, az emlékezés korláttalanul ismételhető aktusa, amelyet pusztán azért, mert a számunkra fontos múltra vonatkozik, szentté avatnak, önmagában nem sokat jelent. Ki-ki előítéletei szerint elhiszi a vallomásokat vagy sem, abban erősödik, amiben erős: ez nem ér semmit.
Csak a színlelő históriai propaganda kompromittálja az emlékezést, de lehetetlenné teszi a feledést is: hiszen az emlékezést újra kell kezdeni. A gyógyulás lehetetlen. Pillanatnyilag nálunk minden fontos kérdésben az amnézia, a feledés pártja kerekedett fölül, de ez nem tarthat sokáig. Az inga visszaleng: csakhamar eljő az emlékezés divatja.
De valóban a gyógyulásra kell-é csak gondolnunk? Az-e a legértékesebb? Mi a haszna a véres-gennyes történelemmel való szembenézésnek, ha nem a megbékélés Ithakában, ha nem nézhetjük elnéző szeretettel, hogyan hízik Natasa Rosztova?
Az igazságnak szerény nézetem szerint vannak terapeutikus előnyei, mindenekelőtt azért, mert szilárd: ami nem változhat, az nem okozhat gyötrelmes ambivalenciát, tépelődést és haragot. Ha pontosan tudjuk, mi történt – és ez nem lehetetlen –, akkor lehet a következmény bűnbánat vagy tiszta lelkiismeret, a megtisztulás (a katarzis) bizonyos.
Ám a terapeutikus előnyök másodlagosak. Előtérbe helyezésük pedig veszedelmes. Mind a szelektív feledés, mind a szelektív emlékezés hívei avval indokolják sürgető, érzelmes fölhívásaikat, hogy az ő módszerük hozza majd el a megnyugvást. „Addig nem nyugodhatunk meg, ameddig szembe nem nézünk… ameddig nem tisztázzuk… ameddig a felelősséget meg nem állapítjuk könyörtelenül…” – állítják némelyek.
„Addig nem lesz békesség, ameddig józanul le nem mondunk a múltak kurkászásáról… a »historizálásról«… ameddig be nem temetjük a kutatóárkokat… rög a röghöz…” – kérlelnek mások.
A tét a normalitás; állítólag.
Ki deportálta a biztos halálba a magyar zsidókat? Ki üldözte el a magyarországi németeket? Mi történt a szocializmus tömlöceiben? Ki hagyta cserben Erdélyt? Ki halmozta föl az államadósságot és miért? Melyek a tények? Voltak-e alternatívák? Ki a felelős? Magyarországon nem arról folyik a vita, hogy mi légyen a helyes válasz ezekre a kérdésekre, hanem arról, hogy helyes-e egyáltalán föltenni őket vagy sem. A vitát a megjósolható, bár még nem ismert válasz várható terapeutikus – nemzetgyógyító – hasznáról vívják. A jelenlegi vitát megalapozó előföltevések szerint a disputát az fogja megnyerni, aki elősegíti a normális állapot beálltát.
Mi hát a normalitás ezek szerint?
A szenvedés hiánya.
Ez a korszakvégi, birodalom utáni, kiábrándult, másnaposan józan világszemlélet – a szkepszissel keresztezett édesbús epikureizmus –, amelynek késő klasszikus változatairól (a terapeutikus bölcseletről) épp most írt nagy hatású könyvet Martha C. Nussbaum, a görög filozófiatörténet manapság legbefolyásosabb kutatója, elkerülhetetlenül utilitárius (haszonelvű), bár a haszon itt nem pénzben vagy ilyes javakban fejezhető ki, csak a háborítatlan önazonosság, az önmagunkkal való kiengesztelődés, a gyarlóságunkba való gyöngéd beletörődés, a törődött ejtőzés javaiban.
Az „ébredő magyarok” és a „szunnyadó magyarok” harcában az utóbbiak kerekedtek fölül. Legyen vége már, legyen béke már… békévé oldja az emlékezés… – úszkálnak a fölületes idézetek a levegőégben, mint az ökörnyál. A kánikula elmúlt, de a lányok még nem húztak harisnyát, a sörözők teraszán lusta, fehér inges férfiak legyintgetnek: minek izgassuk magunkat?
De nehéz következetesnek lenni.
A Holocaustumról szólva azt mondja az új művelődési miniszter: sose felejtsük. Nagy Szulejmán giccses szobra előtt állva azt mondja: felejtsünk. A különbség persze a relevancia: a kontyos irreleváns, az Árpád-sávos nem. Az oszmán hadak ma a kurdokat gyilkolják, nem bennünket. Kurdisztán messze van, a nyilasok közel. De az uralkodó terapeutikus beszédmód nem engedi, hogy ezek az egyszerű különbségek fölszínre bukjanak.
Az „ébredő magyar” és a „szunnyadó magyar” típusát már régen megírták, íme a szunnyadó:
LADY MACHBETH: Gyönge lélek!
Add a két tőrt! Aki meghalt vagy alszik,
Nem több, mint egy kép: gyermek szeme fél csak
A falra festett ördögtől. Ha vérzik,
Bemázolom vele az őrök arcát:
Vegye vérüket a vér.
És íme az ébredő:
MACBETH: Ki kopog?
Mi van velem, hogy minden zaj ijeszt?
Milyen kéz ez? Kitépi a szemem!
Lemossa-e Neptunus óceánja
Ezt a vért? Nem, nem; előbb festi át
Kezem a roppant vizeket, hogy a
Zöld mind piros legyen!
A holtak bosszúálló, véres szelleme, egyáltalán: a testet elhagyó lélek: nincs, puszta illúzió – mondja az epikureus Lady Macbeth. A bűn emléke nemcsak elmém működése, van külső realitása is – mondja a preszókratikus Macbeth.
A két álláspont között nincs béke. Ezen fölül nálunk még szelektív kétszínűséggel is terhes: van, aki 1944-et, van aki 1949-et, van, aki 1957–58-at akarja elfelejteni. Hasonló ez a szituáció azokéhoz, akik az életszentség nevében ellenzik az abortuszt, de nem helytelenítik a halálbüntetést, vagy azokéhoz, akik nem vetik meg a szilvóriumot, de betiltják a hasist. A békevágy vakká tesz: sekélyes hírlapírók „népi–urbánus” Kulturkampfnak, „médiaháborúnak” nevezik és vélik a modern magyar történelem egyik legfontosabb szabadságküzdelmét, megfeledkezve az olyan apróságokról, hogy az éteri diktatúra nemcsak Rádai Esztert tiltotta be, hanem Csurka Istvánt is (akit egyébként szeretnék mihamarabb ismét hallani a rádió hobbirovatában), hogy nemcsak a liberális Göncz Árpád ellen szerveztek provokációt, hanem a jobboldali populista Torgyán képviselő ellen is. Érdekes: milyen erős a késztetés rá, hogy a legintenzívebb jelen idejű politikai élményeinket elavult, félrevezető klisékkel írjuk le – vö. „értelmiség és hatalom”, brrr.
Én az amnéziát rossznak tartom, de nem elsősorban azért, mert az általa kiváltott társadalmi patológiától tartok. Ennek a megítélése amúgy is bajos. Ian Buruma, a világhírű brit-holland orientalista-publicista-eszmetörténész-regényíró legújabb izgalmas könyvében összehasonlítja a német és a japán Vergangenheitsbewältigung módozatait. Óvatosan használva Ruth Benedict klasszikus antropológiai megkülönböztetését a „szégyenlős” és a „bűntudatos” kultúrákról, arról számol be, hogy a II. világháború e nagy sikerű vesztesei gyökeresen másképp viselkednek. A németek szüntelenül gyötrik magukat Auschwitz miatt, és a bűnbánat aktív gyakorlásával űzik el (exorcizálják) a rossz szellemeket, a japánok viszont az általuk elkövetett rémtetteket – még az iszonyatos nankingi pogromot is – rutinszerűen letagadják, s ha az érintettek ezért rájuk pirítanak, ezért ugyancsak rutinszerűen elnézést kérnek, s marad minden a régiben. Mindkét ország – bajai ellenére – virágzik. A múlt „bevallásával” kapcsolatos szociálpatológia inkább a kulturális hagyomány függvénye, mintsem az igazsághoz való erkölcsi viszonyé.
De mi ez a viszony?
Erről a problémáról egyetlen számottevő vélekedést ismerek, Hannah Arendt álláspontját. Hannah Arendt védelmébe veszi a szegény kis lesajnált ténybeli igazságot. „Egyet tudok – idézi az I. világháborús felelősségről német kartársával vitatkozó francia államférfit –, hogy nem Belgium támadta hátba Németországot.” Hannah Arendt szerint a tényszerű evidenciák jelentőségének relativizálása a totalitárius évszázad erkölcsi válságának egyik fő tényezője. Ha lehetetlen „írni, ahogy volt” (wie es eigentlich gewesen), akkor elvileg ugyan fönntarthatjuk a felelősség lehetőségét; ám a felelősség elve arra a föltevésre épül, hogy tudunk cselekedeteinkről és tetteink következményeiről. Ha azonban bizonytalan, hogy mi történt: hogy mit tettünk, akkor vele pusztul az oksági és a racionális összefüggés is.
Nyugodtan megállapíthatjuk, hogy az új magyar miniszterelnök és az új művelődési miniszter nyugatias, „bűnbánó” módra viselkedett, amikor képes volt bocsánatkérésre, a cseh és a szlovák kormányzatok pedig keleties, „szégyenlős” módra cselekszenek, amikor képtelenek az 1944-i kassai program totalitárius-diszkrimináló cikkelyeit a lomtárba hajítani. (Hasonlóképpen az orosz Állami Duma, amely nem hajlandó ratifikálni az alapszerződést az 1956-ért bocsánatot kérő klauzula miatt.) De a mi „kompországaink” társadalma megosztott kulturális tekintetben, ezért mind a mai magyar, mind a mai cseh és szlovák viselkedés e téren elégedetlenséget okoz, amint az ellenkezője is azt váltana ki. (És legfőképpen: közönyt.) A kulturális hagyomány tekintetében annyira vegyes, önállótlan, tudattalan félgyarmati reminiszcenciák között ingadozó régió, mint Kelet-Európa, még azt is képtelen megmondani, hogy társaslélektani patológiája szempontjából mi volna a gyógyítóan célszerű taktika.
Itt az „elit” keletibb, mint a köznép.
Sebaj.
A felelősség megállapítására vagy elhárítására irányuló törekvés rendszerint megelőzi és átszínezi a tények föltárását: érdekei szerint ki-ki vagy trivializálja, vagy dramatizálja a megesett bűnöket, „ébreszt” vagy „altat”. Ebből azt a helytelen következtetést szokás manapság levonni, hogy a múltról szóló viták pusztán közvetett hatalmi harcok, a múlt „megszállása” vetélkedő elitek stratégiája a jelen birtoklására, és nem is lehet más; úgy tetszik, a múlt puszta konstruált képzeleti termék, teljességei művi artefactum, amelyet az értelmező Lego játékként szabadon módosíthat, a történelem: mítosz etc. etc. Mindez egyszerűen túlzás.
Ha nyugtalanít bennünket valami a múltban, a felelősség feszegetése előtt elsőrendű kötelességünk a tények megismerése – ennek pedig legfontosabb kritériuma a megszerzett ismeretek teljes nyilvánossága, a források hozzáférhetősége a kritika számára. A történelmi sebek begyógyítása, a trauma okozta közvetett kollektív sokk hatásának enyhítése nem nyugodhat a titkolózáson vagy elhallgatáson, mert ha gyaníthatjuk, hogy kínos tények kerülnek fölszínre, aggódni fogunk. (Lásd a francia ellenállás körüli kegyes hazugságokat és cenzúrát: a Le Chagrin et la pitié, Ophuls nevezetes filmje évtizedekig dobozban maradt; az iszonyú történetet külföldiek – Paxton, Sternhell, Judt és mások – kutatták mostanáig: épp ezért a Barbie- és a Touvier-pör olyan lelki szenvedést okoz ma a franciáknak, amilyen a többi volt megszállt nyugati országban és magában Németországban egy korábbi nemzedék szomorú osztályrésze volt.[1]
Ha mindaz, amit a múltról tudhatunk, hozzáférhető, és a kellő történeti kritikával illethető, akkor meg kell gondolnunk, mit is kezdjünk vele – mit kezdjünk esetünkben a totalitárius korszakok véres örökségével. Azt hiszem, elkötelezettségünk elsősorban az igazságot kell hogy illesse. De mivel az igazság csaknem bizonyosan iszonyú, és minden tisztességes embert kemény ítéletre késztet, a kemény ítélet pedig bizonyára újabb fájdalmat okoz – újólag meg kell kérdeznünk: helyes-e az igazság (a történelmi tényigazság) bolygatása? Fiat veritas, pereat mundus?
Az az egyébként igaz bibói válasz, hogy a politikát nem lehet hazugságra építeni, nem elégséges. Az igazság nyilvánosságának korlátozása még nem hazugság – Platón úgy gondolta, hogy a köznépnek gondosan válogatott mítoszokat, épületes tanmeséket szabad adagolni csak, az igazságot kizárólag a kiválók (az őrök) bírják el a maga cukrozatlan mivoltában. Ám mindhiába: a vészkorszak és a sztálinizmus borzalmai az egész népet érintették, az őrzők aludtak a vártán, vagy elcsapták őket, a platóni technika a demokratikus, senkit nem kímélő földi poklokra nem alkalmazható. A történelmi tényigazságok teljes nyilvánossága arra szolgál, hogy a politikai közösség dönthessen.
De hogyan?
A történelmi tények nagyjából világossá teszik, hogy – a kényszereken és véletleneken túl, amelyekkel nincs mit kezdenünk – milyen politikai eszmék vezettek a szörnyű következményekhez. A józan ész azt diktálja, hogy – ameddig ez az oksági következtetés tévesnek nem bizonyul – óvakodjunk a különféle totalitárius forradalmi világnézetektől és az általuk radikalizált régi babonáktól (antiszemitizmus, chiliasztikus egyenlőséghit), az effélét elősegítő lelkiállapotoktól (a vetélytársak stigmatizálása, a kritikai érzék és az egyéni lelkiismeret elfojtása). Aki a történelmi tényigazság napvilágra kerülése után ilyesfajta nézeteket, magatartásformákat támogat, fokozott felelősséget vesz magára: vagy azt kell bebizonyítania például, hogy a Holocaustum vagy a Gulag helyénvaló volt, vagy azt, hogy a radikális antiszemitizmus vagy a totalitárius-forradalmi szocializmus nem járhat ilyen eredménnyel – ami arra követel bizonyítékot, hogy Auschwitzot és Kolimát nem az okozta, ami köztudomásúlag okozta. Aki a nyilvánosság előtt fekvő tényekkel szemben erre a bizonyításra nem képes, állhatatos vétkében, és csak ireg-forog, óg-móg, az kitaszította önmagát a demokratikus politikai közösségből, amely esetünkben épp a totalitarizmussal ellentétben, annak ellentéteként jött létre.
Az ilyesfajta – fölteszem, idézett példám nyilvánvalóan helyes – gondolatmenet függvénye a források nyilvánosságának és persze az arra való hajlandóságuknak, hogy a mindenki számára hozzáférhető tényanyagot elfogulatlanul, tárgyilagosan vizsgáljuk. Az, hogy vannak előföltevéseink, nem baj. Az még persze nem elég, hogy – mint a kárhozatos Max Webernél – ezeket csak világossá tesszük. (Persze a gyakorlatban már ez is nagy dolog.) Előföltevéseink jobb, ha helytállók. A tömeggyilkosság, a hazaárulás, a hűtlenség fölötti fejcsóválást itt további érvelés nélkül helyesnek tekintem, a bizonyítás terhe az ellenkező vélemény hangoztatóira mint a közmegegyezésen túliakra hárul – que messieurs les assassins commencent![2] A politikai közösség örököse elődeinek, átvesz tőlük jót, rosszat, de nincs választása a dologban: fölmenőinkre nem szavazhatunk. Felelősségünk – utódoké – ezért más, mint a kortársaké volt. De ha egyáltalán van történelem (s a múlt mindig valamely közösség múltja), akkor vannak bizonyos tartozásaink. Ha politikai közösségünk elődét súlyos sérelem érte, mi nem azonosíthatjuk magunkat fölmenőink hóhérával.
Erre a nácik és a sztálinisták válasza az szokott lenni, hogy a valahai sértettek (a zsidók, a „kulákok”) nem is tartoztak ahhoz a politikai közösséghez, amelynek mi utódai vagyunk. Ezért világosan értjük azoknak a férfiaknak a politikai irányát, akik a világháborús veszteséghez nem számolják oda a zsidó halottakat, akik a vészkorszakon sopánkodva hozzáteszik: azért a másik félnek is voltak veszteségei! Mintha ezt bárki kétellette volna, s mintha a Buchenwaldban elfüstölgő nagymamák lőttek volna honvédeinkre a Donnál. Azokról is tudunk mit vélni, akiknek a Gulagról a modernizáció „elkerülhetetlen” áldozatai jutnak eszükbe, meg a naiv totalitárius lelkesedés egykori örömei („de azért az a negyvenkilences pesti VIT nagyszerű volt, akármit beszélnek”).
Annak a lehetőségét, hogy tudatosan megszakítsuk a folytonosságot avval, ami a múltunkban rossz, szükségképpen korlátozza a múló idő. Thököly Imre harcmodora és politikai stílusa valaha eleven hagyomány volt; számunkra politikailag és erkölcsileg irreleváns. Minél közelebb esik valami hozzánk, és minél inkább volt-van szavunk a dologban, annál inkább kötelességünk a tisztázás, a tények nyilvánosságra hozatala.
Két példát hoznék föl erre, mindkettővel saját pártombéli államférfit bírálok – nem riválisaink feketepontjait kívánom hát gyarapítani.
Kuncze Gábor liberális belügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy az ország nyugalma érdekében nem akarja bolygatni az 1992. október 23-án történtek ügyét.[3]
Miért kell – szerintem – mégis bolygatni az 1992. október 23-án történteket? Egyszerűen azért, mert releváns: és azért releváns, mert bizonyos értelemben ez az új Magyar Köztársaság második megalapítása. (És nemcsak azért, mert egy bizonyos Tamás Gáspár Miklós nevű egykori szabad demokrata parlamenti képviselő által beterjesztett, ma is „élő”, szabályos és érvényes, nagy többséggel elfogadott országgyűlési határozat erre kötelezi az ügyészséget és a Házat. És nemcsak azért, mert a határozat indoklása kimutatja, hogy a titkosítás alkotmány- és törvényellenes volt. Ma is az.) Második alapítás? Mifene!?
1992. október 23-án nyilas és egyéb tüntetők demonstrációt rendeztek az állam közszeretetnek örvendő liberális elnöke ellen, vélhetőleg hatósági segédlettel. Az akkori nacionáletnopop kormány a demonstrációt és a segédletet egyszerre tagadta és helyeselte. Az akkori (és mostanában hipp-hopp „konzervatív”-nak [!] elkeresztelt) fő kormánypárt bizonyos figurái túlnyúltak Gömbösön Imrédy és Baky irányába. Az ún. „Egyenleg”-üggyel megkezdődött a frontális totalitárius támadás a kifejezési szabadsággal szemben. A történet eddig szokványos: Janajev-puccs 1991-ben, a bukaresti „bányászlátogatás” etc. etc. Ami meglepő: a magyar nép ezt nem hagyta, a Demokratikus Charta megszervezte – ha tetszik, ha nem – történelmünk legnagyobb antifasiszta tüntetését, az MDF visszariadt önmagától, Bánó megnyerte a pöréit etc. etc., az írástudók letiltották magukat a közszolgálatiból. Ám az igazi történet a hallatlan provokáció mögött ismeretlen, az akkori kormányzat és hivatali apparátus felelőssége ismeretlen mértékű.
Ezt a történetet a magyar nép elé kell tárni, mert ez a mi történetünk: a nép megvédte a demokráciát, a tollnak forgatói egyszer csak gerincesen viselkedtek, ez egyszer a magyar hagyományokhoz híven kétbalkezes puccsisták orra buktak, és aki továbbra is „népi–urbánus” konfliktusról meg a hiányos polgárosodásról nyafog, nyissa ki véreres szemét. A történet nyílegyenesen vezetett a vörösbarna tévédiktatúrához, majd a szocialista/liberális koalícióhoz (special thanks to Mr. Boross: good work, old top).
A történetet a maga teljességében a teljes nyilvánosság elé kell tárni, mert ez alaptörténet: arról szól, hogy az államalkotó magyar nép megvédte államát. Ennélfogva az övé. 1992 őszén ezt nem a világpolitikai konjunktúra és zavaros alku adta neki: maga tette a fejére a koronát. Kuncze Gábor barátom attól tart, hogy a múlt bevallása megzavarja a köznyugalmat. Lehet.
Az uralkodó tézis az, hogy az ország normális állapota a nyugalom. Evvel szemben én egyszerűen azt állítom, hogy a nyugalom csak akkor normális, ha okunk van rá. A szorongásos neurózis betege akkor is nyugtalan, ha nincs rá oka. A katatóniás skizofrén akkor is nyugodt, ha minden oka megvan a nyugtalankodásra. Mindkettő kezelésre szorul. A társadalmi patológiával sincs ez másként. Ha nyugodtak vagyunk akkor is, ha netán veszélyek leselkednek ránk, akkor nem vagyunk normálisak.
Mint mondottam: ez a mi alaptörténetünk. Ez a rendszerváltás nemzedékének valamennyiünk közös főszereplésével megíródott – nem üdvtörténete, nem szenvedéstörténete, nem példázata, nem regénye, hanem – novellája. A novellát nem Kleist, hanem Csehov írta: nem úgy végződött, ahogy eltervezték. Ha ez titkos elbeszélés marad, nincs reményünk arra sem, hogy 1944–45-öt, sem arra, hogy 1947–49-et, sem arra, hogy 1956–58-at megértsük. Mindaz csak akkor lehet majd egyszer talán nem a mi történetünk, ha a saját paradigmatikus (bár epizodikus) novellánk kielemzéséhez hozzálátunk. Az ország – noha iszonyú erkölcsi, szellemi és lelkiállapotban van – szabad. Szabadsága akkor lesz megalapozott és mély, ha szabadsága kiharcolt létét átértheti.
A távolabbi múlt „bolygatása” is jelentést nyer, ha a hatalmunkban lévő – a nyilvánosság és a jog eszközeivel földeríthető – közelmúlt esetlen tényigazsága a maga gyarló rútságában végre elénk áll. Gondoljunk a legfontosabb magyar politikai pszichodrámára, Hankiss professzor (nem „Hankiss úr”!) MTV-elnök kihallgatására a megelőző parlament MDF-többségű kulturális bizottsága, a „nemzeti liberálisok” totalitárius ítélőszéke előtt. (S hogy a totalitárius jelző nem szónoki túlzás, erre álljon itt egy 1994. szeptember 3-i MTI-jelentés részlete: „Kulin – állítja a félhivatalos hírügynökség sürgönye – egy nyelvkritikai műhelyt is létrehoz. Ennek feladata olyan közös nyelv kidolgozása lesz, amely az MDF különböző testületeinek tagjai számára egységes politikai nyelvhasználatot írna elő.” Elnézést kérek Adorno és Orwell szellemétől. Fiúk, már tudom, mit érezhettetek.) A Hankiss-pszichodráma mutatta meg az országnak, hogy mivel is kellett szembenéznünk. – Az már csak afféle magyar irónia, hogy kedvenc Elemérünk láthatólag polgártársaink azon elenyésző kisebbségéhez tartozik, amely nem értette meg, mi történt kiváló Hankissunkkal. – Egy ilyen pszichodrámára 1992. október 23-a miatt bizony sor kerülhet. Ha ez nem történik meg (s ahogy én ezt a balközép koalíciót elnézem, lehet, hogy ennek nem ejti szerét), a demokratikus Magyar Köztársaság második alapítása elsikkad. Elveszítjük.
Hankiss kirakatpöre – az egyetlen a világtörténelemben, amelyet nem a mindenkori Visinszkij, hanem a fővádlott vágott meg, kommentált és közvetített – körülbelül ugyanazt a szerepet játszotta megkésett szabadságharcunkban, mint Walesa és Jagelski 1981-i nyilvános gdanski egyezkedése a lengyel történelemben. Megnézhettük egyenesen és ismétlésben a Reichstag-pör vicinális és békés hazai változatát, a „Kónya–Pető-vitát”. Mindezek megalapozták a kelet-európai posztmodern médiademokráciát, amelynek alapvető (paradigmatikus) funkciója a közelmúlt és a jelen nyilvános értelmezése. 1992. október 23-ának a nyilvánosságba emelése (szemben a liberális miniszterelnök-helyettes véleményével, de egybehangzóan Mécs Imre honvédelmi bizottsági elnök nézetével) ennek az elmélyítését eredményezhetné.
Hogy ez nyugtalanító? – Helyes!
Lapjelentések szerint – cáfolja a kabinetiroda, ha tudja – Göncz Árpád, a köztársasági elnök hivatalos látogatásra készül Indonéziába és Kínába. A köztársaság liberális elnöke, a demokratikus rendszerváltás legfőbb jelképe, az 1956-i forradalom hőse olyan államokba készül (Staatsvisit), amelyekben a népirtás (Kelet-Timor, Tibet), a kínvallatás, a koncentrációs tábor, az agymosás napi gyakorlat. A testvéri Kínai Népköztársaságban épp e napokban zúg az egyik legnagyobb letartóztatási hullám. Semmi kétség: Árpi bácsi majd jól lekúrja zárt ajtók mögött Csiang Cö-min és Szuharto elnök urakat vériszamos huncutságaikért – de: szabad-e a frissen szabaddá és függetlenné vált egykori kommunista félgyarmat, Magyarország első emberének jelenlétével dekorálni a legundorítóbb parancsuralmakat? Nézetem szerint nem szabad. Az államrezon arra kényszerítheti a nukleáris nagyhatalmakat, hogy az efféle gazfickókkal szóba ereszkedjenek. Semmi kifogásom a realizmussal szemben. Ha közös határunk volna Kínával vagy nagyhatalmi kötelezettségeink, egy szót sem szólnék. De a kényszerítő szükség legföljebb egy helyettes kereskedelmi államtitkár kiküldését indokolja –Magyarországon.
Amikor Nixon anno Brezsnyevvel, Maóval, Tenggel, Titóval és Ceausescuval édelgett, az ember összerázkódott a megvetéstől. Nixon és Kissinger külpolitikájának, bármennyire amorális és gusztustalan volt, lehetett (Vietnam után) némi értelme. De az emberjogi közösség világító jelképe nem alacsonyodhat le egy pekingi vagy dzsakartai főhóhér kézszorításának megaláztatásáig. Az enyhülés viszolyogtató korszaka hála Istennek véget ért. Jeszenszky (MDF) ex szerint a Tienanmen téri mészárlás múló „intermezzo” volt csupán. Ez még neki sem állt jól. De Göncz!…
Miért fontos ez?
Az igazság és a mélység kérdéséről van szó.
Nem kérdéses, hogy a mai magyar kormányzat komolyan veszi az emberi jogokat. Emezek persze univerzálisak és oszthatatlanok. A sárgák és sárgásbarnák számára is. Ezért indokolt, hogy a bolha köhögjön. Akkor válik az emberi jogokért folytatott küzdelmünk visszamenőleg is értelmes történetté, ha ilyen nehéz, érzelmileg csak bajosan átélhető esetekben is érvényesítjük elveinket: tibetiek, kelet-timoriak, cigányok, hajléktalanok, homoszexuálisok, ukrán és szerb bevándorlók, kínai vándorárusok, elmebetegek és mozgássérültek, zavart elméjű aggok és lázadó, félbolond kamaszok esetében is, akik mások (igen, vö. legutóbbi írásommal).
Sebeinkre nem a fölületes nyugalom az ír, hanem az igazság. Az amnézia akkor normális, ha a hanyatló emlékezettől eltakart múlt már nem számít. De mindaddig számít, amíg meg nem ismerjük.
Jegyzetek
[1] Evvel is magyarázható, hogy a Heidegger-harcok Párizsban folynak.
[2] Kezdjék a gyilkos urak!
[3] Vö. Barabás Tamás: „Tovább titkolóznak”, Népszava, szeptember 5.
- Esszé [6]