HOLMI
Ki találta ki azt a címet, hogy Holmi?
Rengeteg címjavaslat volt, én először a Talán-t ajánlottam. Azért ezt, mert ’89 tavaszán, amikor Kenedi János megkeresett azzal, hogy csináljunk egy irodalmi folyóiratot, ez a cím kifejezte a helyzetet: talán lesz itt valami változás, talán mi is tudunk csinálni egy lapot. De a fiatalabb kollégák azt mondták, hogy nem talán, hanem biztosan lesz változás, és mi fogunk egy jó lapot csinálni. Úgyhogy ez a talán nagyon nem tetszett, illetve volt, akinek tetszett, volt akinek nem. Rengeteg más ötlet is felmerült, Bólya volt az egyik, aztán Magyar Néző, meg mindenféle más, de nem tudtunk megegyezni. Akkor elmeséltem nekik, hogy amikor a Szép Szó alakult, akkor is rengeteg címötlet volt, egy kávéházban vitatkoztak erről, Gyergyai Albert, az én hajdani professzorom éppen akkor ment be abba a kávéházba, és József Attilának az az ötlete támadt, hogy ő fölírja cédulákra a javaslatokat, azokat bedobják egy kalapba, Gyergyai húzzon egyet, és majd akkor az lesz a lap címe. Ez meg is történt, azt húzta ki, hogy Szép Szó. Később megnézték a többi cédulát, és mindegyikre az volt írva, hogy Szép Szó, mert József Attila ezt szerette volna nagyon, és állítólag csalt is ezért. Na, hát én nem csaltam, kalap se volt, viszont volt nagy vita, és akkor a végén én javasoltam a Holmi-t is. Ez a szó a XVIII. században mást jelentett, mint ma, Bessenyei György könyvének a címe volt, és mivel mi is hasonlóan felvilágosult és racionalista szellemben akartunk folyóiratot csinálni, megszavaztuk. Bessenyei könyvében találtunk egy szöveget, amit mottóul választottunk. Eredetileg én úgy képzeltem, hogy minden számhoz más-más klasszikus idézetet teszünk, de ez olyan gyönyörű, hogy megtartottuk, és azóta is ez van a lap hátsó borítóján, nincs szívünk levenni. Egyébként Juhász Gyulának is volt egy Holmi című kötete, ő ezt az innen-onnan, a sokféle értelemben használta, és ez is megfelelt a mi elképzelésünknek; hogy tolerancián alapuló és sokféle, semelyik politikai párthoz nem kapcsolódó, egyetlenegy irodalmi áramlatot, egyik nemzedéket sem kizárólagosnak tekintő lapot csináljunk. Hozzátéve, hogy azért leginkább a középnemzedék; Petri, Várady Szabolcs, Tar Sándor, Kornis, Esterházy, Parti Nagy és – a náluk azért jóval fiatalabb – Rakovszky Zsuzsa írásaira építettünk, mert a fiatalok akkor még alig jelentkeztek.
Szerző- és szerkesztőgárda tehát volt. Pénzt hogyan és honnan szereztek?
Én egész életemben állami vállalatnál dolgoztam, mint ahogy a nemzedékemből általában mindenki, tizenkilenc-húsz évesen kerültem először a Szikrához, aztán a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz, soha semmi dolgom nem volt anyagi ügyekkel; kaptuk a minisztériumtól a pénzt, és adtuk ki a könyveket. Úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, tudok-e gründolni valamit, alkalmas vagyok-e arra, hogy olyasmit csináljak, amit még soha nem csináltam: lapot alapítani, kialakítani a szervezetét, technológiáját, nyomdát, pénzt szerezni stb., úgy, ahogy ezt valaha Kiss József vagy akár Arany csinálta, nem jobb körülmények között, mint most mi. Először az Állami Biztosítóhoz mentünk, egy nagyon kedves hölgy, Deák Andrea volt az igazgató, aki rendkívül nagyvonalú szerződést kötött velünk másfél millió forintról. Két feltétele volt, az egyik, hogy föltüntetjük a biztosítót a lapon, ami természetes volt, a másik pedig az, hogy semmilyen csoport, felekezet, közösség ellen nem uszítunk. Ezt is boldogan megígérhettem, és valóban, soha semmibe nem szólt bele. Sajnos ezt a támogatást csak egy-két évig kaptuk, amíg ő ott dolgozott, az utódja nem vállalta tovább. Akkor fordultunk a Soros-alapítványhoz, amely ugyancsak nagyon rendesen rögtön segített nekünk, és ők sem szóltak soha bele semmibe, még olyan szinten sem, hogy az unokaöccse rossz verseit valaki az alapítványon keresztül próbálta volna a lapnál elhelyezni… szóval ilyen soha nem volt. Harmadik szponzorunk a minisztériumhoz tartozó Nemzeti Kulturális Alap. A pályázatunkra minden évben kapunk egy összeget, kevesebbet mint más lapok, és többet, mint megint más lapok, ahogy ez lenni szokott.
Nyomda? Szerkesztőség?
A megfelelő nyomda megtalálásával sokat gyötrődtünk. Rosszabbnál rosszabb nyomdáink voltak, míg végre a nagyszerű Zeneműnyomdával kerültünk kapcsolatba, pontosan, szépen dolgoznak, ez nagyon jó. Szerkesztőség? Arra nincs pénzünk, mármint külön szerkesztőségi helyiségre. Első alkalommal Radnóti Sándor lakásán találkoztunk, azóta pedig az én lakásomon.
Első szám: 1989. október. Főszerkesztő Réz Pál. Domokos Mátyás – széppróza, Radnóti Sándor – bírálat. És utána rengeteg név, a szerkesztőbizottság névsora, ki feladattal, ki anélkül: Eörsi István, Fodor Géza, Göncz Árpád, Kenedi János, Kocsis Zoltán, Lakatos András, Ludassy Mária, Mándy Iván, Megyesi Gusztáv, Pető Iván, Petri György, Tar Sándor, Vági Gábor, Várady Szabolcs. Mennyire volt ez dísz-szerkesztőbizottság, olyan nevekkel, akik csak a rokonszenvüket jelezték azzal, hogy szerepeltek ezen a listán?
Talán hárman-négyen voltak, akik inkább a nevüket adták, és akik nekünk azért voltak fontosak, hogy a tájékozódási pontjainkat jelezzük, és persze akiket nagyon tiszteltünk-tisztelünk. Ilyen Mándy, aki a szerkesztőségi munkában nem vett részt, ilyen Petri is, aki eljárt néha, de inkább csak a társaság kedvéért, Tar Sándor, aki Debrecenben él, Göncz Árpád, aki az első ülésre azért eljött, és sok jó ötlete is volt… Kocsis Zoltán elég sokat dolgozik, ír is, tanácsokat is ad, Fodor Géza itt van minden alkalommal, és nemcsak zenei témákkal foglalkozik. Mert azt is tudni kell, hogy – bár minden rovatnak megvan a felelőse: a versrovatot Várady Szabolcs csinálja, a prózát Domokos Mátyás, a kritikát és tanulmányt Radnóti Sándor, a társadalomtudományokat Závada Pál és Szalai Juli – ez nem jelenti azt, hogy ne olvasna mást is. Tehát én mindig megkérem például a zenetudós Fodor Gézát, hogy olvasson el egy verset, novellát, filozófiai tanulmányt vagy bármit, amiről éppen vita van.
Gyakran van vita?
Háromféle kézirat van. Az egyik az, ahol nincs vita, mert olyan jó. Ha Csukás István ír egy verset, akkor mindig mindenki azt mondja, hogy nagyszerű, és boldogok vagyunk. Aztán van, ami evidensen rossz, ott sincs mese. De ha nem ilyen egyértelmű a döntés – és ez kb. a kéziratok 15–20 százalékánál így van – akkor megkérem a kollégákat, hogy olvassák el ők is a szöveget. Egyetlen vagyontárgyunk egy xeroxgép, amit a Soros-alapítványtól kaptunk, azzal sokszorosítjuk az írást, mindenki kap egyet, és ír egy lektori jelentést róla. Ezek általában nagyszerűek, gyűjtöm őket, egyszer egy filológusnak még nagy örömet fognak szerezni. Néha jobbak, mint maga a mű. Aztán vitatkozunk. Általában megegyezünk, de ha nem, akkor szavazunk a közlésről.
Összeveszni nem szoktak?
Volt olyan is. Nézze, nagyon sokféle ember van ebben a szerkesztőségben. Én azt mondtam az elején – folyton magamat idézem, de hát kit idézzek – hogy abból, hogy itt ennyire más ízlésű, korú, temperamentumú emberek dolgoznak együtt, vagy egy nagyon jó lap lesz, vagy szétrobban. Hát nagyon jó nem lett, de nem is robbant szét.
Miért mondja, hogy nem olyan jó a lap?
Most egy kicsit unalmas.
És miért? Nincsenek most izgalmas írások, vagy máshová adják azokat?
Ennek több oka van. Az egyik az, ha most nagyképű akarok lenni, hogy egy lap nem lehet jobb, mint az az irodalom, amelyből merít, és a mai magyar irodalom azért nem olyan, mint mondjuk a Nyugat idején volt. Nincs olyan hihetetlen gazdagság, mint ami akkor volt. Nem vált be a tizenöt évvel ezelőtti jóslat sem, hogy a próza átveszi a vezető szerepet a magyar irodalomban, amelynek, ugye, mindig a költészet volt az erőssége. A költészet most is nagyon jó, és azt hiszem, a mi versrovatunk is nagyon jó. Majdnem minden számban van legalább egy jelentős vers, néha több is. Múltkor végignéztem ilyen szempontból a lapot; legalább harminc olyan vers van, amelyek antológiákban fognak szerepelni ötven év múlva, erre mérget veszek. Sorolhatnám a neveket Vas Istvántól Rakovszkyig. A próza azért nem ilyen gazdag, főleg nem a novella.
De Mándy Iván például csak a Holmiban jelenik meg.
Hát igen. Mándy jóformán csak nekünk ad hál’ istennek, és Mándy még mindig ugyanolyan nagyszerű, mint volt. Fantasztikusak ezek a pár oldalas, porózus novellái, vagy nem tudom minek nevezzem ezeket. Mándy ma a legjobb magyar író. Talán hülyeségnek hangzik, hogy „a legjobb magyar író”, de azért merem mondani, mert Ottlik egyszer kijelentette nekem, hogy „én vagyok a második legjobb magyar író”. És ki az első, kérdeztem tőle, és akkor dühösen mondta, hogy hát kicsoda, hát Mándy. De kapunk novellát Tar Sándortól, Bodor Ádám is most ígért egyet, éppen a következő számba, és megint sorolhatnám, ugye, Kornis is ideadta a Napkönyvet…
Ezek a nevek nem éppen a próza hanyatlását bizonyítják.
Igen, de azért elégedetlen vagyok. Nekem megvan a teljes Nyugat, néha előveszem, nézegetem, és akkor mindig azt mondom, hogy hát azért… És egy kicsit unalmasak vagyunk azért is, mert nagyon sok hosszú tanulmányt közlünk. Ezek nem esszék, hanem negyven-ötven oldalas tanulmányok, amik kitűnőek, de nem biztos, hogy irodalmi folyóiratba valók, egy kicsit nehezen olvashatók, szóval nem biztos, hogy ezeket egy civil elolvassa, pedig a lapot nekik is írjuk, nemcsak a szakmabelieknek. De az is igaz, hogy egy folyóiratban nem kell mindent feltétlenül elolvasni, én sem olvasok el mindent egy másik lapban, csak a magaméban.
És ahhoz, hogy a magáéban jó írásokat olvashasson, mit kell tennie? Harcolnak az írókért? Vagy az író harcoljon a megjelenésért?
Az író nem harcol. Rengeteg folyóirat van, mindenki lapot alapít. „Lapot kéne alapítani! Ó Hatvany! Ó Hatvany!” – mondja Karinthy. Hát Hatvany nincs, aki sok pénzt adna a lapokhoz, de a lapok alakulnak, ott van a Nappali ház, a fiatalok lapja, van a Jelenkor, amelyik jó, egyre jobb az Alföld, aztán ott van a 2000, a Lettre Internationale stb., a Tiszatáj, és még egy csomó vidéki lap is, úgyhogy ez elszívja egy részét a szerzőknek, főleg a fiatalokat, akiket elég nehéz megnyerni, a mi kritikai rovatunk ráadásul elég undok a fiatalokkal, és ők szívesebben mennek olyan laphoz, ahol mindig megdicsérik őket, úgyhogy ez egy külön probléma. Tehát az író nem harcol, hanem otthon ül, beteszi a borítékba a kéziratát, elküldi; ha visszakapja, akkor elküldi egy másik lapnak, és az leközli. Aztán kialakul egy idő után az, hogy inkább annak küldi el, mert onnan biztos, hogy nem kapja vissza. Mi nem vagyunk az a lap, ahonnan biztos, hogy nem kapja vissza. Azzal indultunk, hogy sem istent, sem embert nem ismerünk, ahogy Radnóti Sándor mondta. Ez azért talán túlzás… Azt most tanulom Várady Szabolcstól, hogy ha valaki küld tíz verset, és abból egy jó, akkor azt elfogadjuk, de félretesszük, és ha majd lesz még egy-két jó verse, akkor azt a kettőt-hármat együtt közöljük.
Nem sértődnek meg a szerzők?
Ilyesmiért nem. Ezeket a dolgokat meg lehet beszélni velük. Más szempontból viszont ilyen érzékeny, ilyen hiú még sosem volt a magyar irodalom, mármint az írók, mint most. Tehát ha megjelenik valakiről egy fanyalgó kritika, akkor egy évig nem ad írást, tisztelet a kivételnek. Iszonyúan meg tudnak sértődni egy-egy negatív kritika miatt, és mindenféle személyes vagy politikai szándékot gyanítanak mögötte, pedig csupán arról van szó, hogy az a könyve annak a kritikusnak nem tetszett, kész.
Volt már botrány valamelyik írás miatt? Éles reagálások, akár azért, mert tetszett valami, akár mert nem? Szenzáció?
Olyan világot élünk, ahol annyi a politikai szenzáció meg az életszenzáció, hogy kissé elfásultak az emberek. Úgy értem ezt, hogy a nagyon erős sokkhatásokra figyelnek csak, mi meg nem nagyon tudunk ilyenekkel szolgálni. De azért amikor Balassa Péterről megjelent egy negatív bírálat, arra reagáltak, most majd Nemeskürtyről jelenik meg éles kritika, arra is reagálni fognak, Csoóriról is, Konrád Györgyről is közöltünk bírálatot, azoknak is volt visszhangja. Olyan azért ritkán fordult elő, de előfordult, hogy versnek legyen ilyen hatása: amikor megjelent Petri György: Hogy elérjek a napsütötte sávig című verse, akkor jöttek a levelek, hogy ez egy remekmű. De hát az is egy sokkoló remekmű volt. Ha ma valaki ír egy verset, ami nem sokkoló, csak egyszerűen remekmű, nincs reakció. Igaz, azt sem tudom, hogy amikor annak idején megjelent mondjuk a Szeptemberi áhítat, akkor megálltak-e a villamosok az utcán… Valószínűleg nem, mert akkor is más foglalkoztatta az embereket, pedig hát egészen egyszerűen meg kéne állnia a villamosnak akkor, amikor egy ilyen vers megjelenik.
Szebényi Cecília
NAPPALI HÁZ
A Nappali ház a rendszerváltás idején indult. Megkönnyítette ez a dolgotokat?
’87–88 körül már lehetett látni, hogy repedezik a rendszer. Annak idején a JAK-beli korábbi nemzedéknek (Szilágyi Ákoséknak) hosszú éveket kellett várniuk arra, hogy saját lapjaikat megcsinálják (ez volt ugye a Lap című vállalkozás). Amikor ’88-ban elkezdtünk gondolkozni a lapon, nekünk már nem kellett azzal foglalkozni, hogy meg tudjuk-e csinálni. Egy jó fél éves rákészüléssel, ’89 májusában meg is jelent az első szám.
Hogyan állt össze a szerkesztőgárda?
A szegedi Harmadkor köréből került ki az egyik fele – Szijj Ferenc, Hévizi Ottó –, a másik fele a pesti bölcsészkarról, főleg az Esztétika Tanszék környékéről, Orsós László, Kurdi Imre és én. Később Kurdi és Hévizi kiszálltak, és Keszthelyi András volt egy ideig szerkesztőtársunk, őutána Babarczy Eszter jött. Az egyik kulcsember a szerkesztőségi titkárunk, Honecz Ágnes. A laptervet Czeizel Balázs és Eperjesi Ágnes csinálta ’89-ben, ő szerkesztőként is részt vett a munkában, a képanyagot válogatta, kigondolta a tipográfiát, és megtervezte a mindenkori lapborítót. ’92 végétől pedig Hübner Teodóra a képszerkesztőnk és tipográfusunk.
Miért pont Nappali ház?
Ez egy asztrológiai fogalom, Szijj Feri talált rá. Minden bolygónak van egy nappali és egy éjjeli szállása. Nyilvánvaló, hogy a bolygó hatalma akkor a legnagyobb, amikor belépett a saját házába; nappal a leghatékonyabb, a nappali házában. Azért lett ez a lap neve, mert ez nem ideologikus, nem lehet azonnal dekódolni. ’89-ben fontos volt, hogy egy újonnan megjelent folyóiratnak figyelemfelkeltő címe legyen, a régi folyóirat-struktúrában a lapoknak eléggé száraz nevük volt.
Milyen elvek alapján szerkesztitek a lapot?
Szeretnénk arra koncentrálni, ami valamilyen szélesebb értelemben aktuális, tehát benne van a levegőben, fontos a szellemi életben jelen pillanatban, de egy negyedév múlva is fontos lesz. Például Berlin szellemi helyzete a Fal leomlása után borzasztó izgalmas témának tűnt. Elutaztunk Berlinbe, ott interjúk készültek, írásokat, képanyagot gyűjtöttünk. Vagy ilyen volt az „opera”-számunk. Vagy volt a liberalizmus és a kultúra viszonyáról egy körkérdésünk, részben írókat, művészeket, részben politikusokat kérdeztünk meg.
Ezzel finoman tágította a lap az addigi kereteit…
Áttételesen mindig volt benne politika. Éppen a Berlin-számunk után robbant ki egy botrány Németországban Sascha Andersonnal kapcsolatban, aki annak idején mint a korábbi ellenzéki irodalmi mozgalom egyik vezéralakja adott nekünk interjút. Aztán kiderült, hogy szegény, bizony, Stasi-ügynök volt. És akkor megkértük Nádas Pétert, hogy gondolja végig ezt a történetet, és írja meg nekünk egy esszében… Ha van egy olyan jelenség, ami összefügg a politikával, és mint szellemi történés érdekes, akkor annak miért ne lenne helye egy művészeti-irodalmi fórumban?
A Nappali ház azon kevés lapok közé tartozik, ahol a vizualitás egyenrangú a szöveggel.
Igen, azt szeretnénk, hogy a kép ne pusztán illusztráció legyen, hanem szervesen kapcsolódjon a mindenkori szövegekhez. Mivel ez egy negyedéves lap, három hónapig lehet gondolkozni azon, hogy mi legyen benne. Mondjuk cseh anyag lesz, versek, prózák és tanulmányok a fiatalabb cseh irodalomból, ezért a képszerkesztőnk elutazhat Prágába, ott feltérképezheti, hogy áll a kortárs képzőművészet Csehországban, válogathat anyagot, amiből összeáll a szám képanyaga. Minden számnak megtervezett borítója van, az a vágyunk, hogy külön műalkotásként éljen maga a borító is. És hogy magát a lapot is jó legyen megfogni, lapozgatni, nézegetni, szagolgatni.
Milyen jegyeit emelnéd ki még a Nappali háznak, amelyekben különbözik más lapoktól?
Három dolgot emelnék ki, amelyek együtt talán csak a Nappali házra jellemzőek. Az egyikről az előbb beszéltem: fontos számunkra az igényes megjelenési forma. Mi a lapot nemcsak irodalmi, hanem képzőművészeti orgánumnak is szánjuk. Az Új Művészeten és Balkonon kívül ez a harmadik folyóirat, amely színvonalas és bőséges képanyagot közöl a kortárs képzőművészek alkotásairól, sőt azt gondolom, hogy a fiatal képzőművészeknek ez a legsajátabb fóruma. A mostani őszi számunkban például Eperjesi Ágnes, Várnagy Tibor, Vincze Ottó és Herskó Judit újabb munkáit mutatjuk be. A másik: igyekszünk a művészeti, szellemi élet egészére figyelni. A szöveganyag egyik része szépirodalom vagy szépirodalomról szóló dolgozat, de van itt tanulmány képzőművészetről és filmről, esetenként színházi kérdésekről, és interjúk, fordítások vagy elméleti szövegek, tehát filozófiai, esztétikai szövegek olyan jeles szerzőktől, akik ’89 előtt nem nagyon voltak hozzáférhetők magyarul. Az első időszakban elég sok Heidegger, Wittgenstein-fordítás volt, később Rorty, Derrida, Lévinas. De közlünk szépirodalmi fordításokat is olyan szerzőktől, akik világirodalmi rangúak, és szintén nem nagyon jelentek meg magyarul: Bruno Schulz, Witkiewicz, utóbb pedig fiatalabb cseh, szlovén írók.
A harmadik jellemző a generációs jelleg: a szerkesztők harminc év körüliek, a szerzőgárda, az irodalmárok és a képzőművészek nagy része is. Ez nem jelenti azt, hogy az idősebb szerzők ne lennének rendkívül fontosak, Mészölytől Kunszt Györgyig, Balassától Tandoriig. Perneczky Géza is rendszeres és kedves szerzőnk. Törekszünk arra, hogy az aktuálisan érdekes jelenségekre figyeljünk akkor is, ha azok látszólag távolabb állnak a Nappali ház megszokott arculatától. Másfél éve számonként kiválasztunk egy-egy írót, aki valamilyen szempontból fontosnak tűnik, és páros kritikát jelentetünk meg róla: ilyen volt Márton László, Tolnai Ottó, Tar Sándor, Balla Zsófia, Kukorelly vagy legutóbb Kemény költészete.
A generációs elv jegyében született a Csipesszel a lángot című tanulmánygyűjtemény, amit te szerkesztettél, és a Nappali ház adott ki.
Úgy látszott, igény van arra, hogy az én írógenerációmról átfogó tanulmánygyűjtemény készüljön, kiindulópontot adva a további elemzéseknek. Inspirálni akartam nemzedékem kritikusait, hogy írjanak a saját generációjuk íróiról. Ha csak a Csipeszről írnak kritikákat, már az is erről az újabb irodalomról szól. Úgyhogy én örülök annak is, ha jól megbírálják a könyvet (elsőként magam szerveztem két bírálatot a Nappali házba, Margócsy István és Bán Zoltán András írták).
Miből tudja fenntartani magát a lap?
Minden lap anyagi gondokkal küszködik, mi is alapítványi támogatásokból működünk. A lap előállítása nagyon drága, háromszor ennyiért kéne adni, de akkor meg nem venné meg senki. Nagyobb támogatást kaptunk a Hitelbanktól, a Nemzeti Kulturális Alaptól, a József Attila Alapítványtól és még sok helyről, a legtöbbet ez idáig a Sorostól kaptuk. Ha ez az alapítványi támogatási forma ne adj’ isten megszűnne, ha a Soros kivonulna az irodalmi lapok támogatásából, az katasztrófa lenne, akkor itt a lapok kétharmada egy éven belül tönkremenne. Mert semmiféle más alapítvány és az állami támogatások sem tűnnek olyan bőkezűnek, hogy helyettesíteni tudnák. És támogatás híján azok a lapok maradnának meg, amelyek ügyesek a pénzszerzésben, mit sem számítana a színvonalas szerkesztés.
Mennyire intézményesült a szerkesztőség?
Szerintem addig jó, amíg egy szerkesztőség nem intézményesül túlzottan. Mihelyst azt gondolja magáról, hogy ő a kultúra letéteményese, akkor baj van. Szándékosan írjuk kis h-val a lap nevét – és kérjük barátainkat, hogy ők is így írják –, hogy ezzel is jelezzük törekvésünket a nyitottságra, alternativitásra, egyfajta kötetlenségre. Mindenkinek van egy szavazata, így döntünk a kéziratokról. Sose fér be annyi, amennyit szeretnénk, sajnos sok jó írás is kimarad, mindig meg kell nézni, vajon illik-e a számba. Ez egészen más szerkesztésmód, mint egy a havilapnál: kicsit nyugodtabb, ugyanakkor nem lehet írásokat lazán tologatni… Lakásokban szerkesztünk, olykor, ha egy hivatalos ember fölhív telefonon, a feleségem veszi föl a telefont, és azt mondja: „nincs itthon, lement a boltba”. Vagy éppen zúg a porszívó… „Hát ez nem a Nappali ház szerkesztősége?”
Nincs alkalmazottunk, itt senki nincs állásban, tehát ezt igazából szerelemből csináljuk. És addig fog menni, ameddig úgy gondoljuk, hogy ez nekünk jó.
Csontos Erika
- Kultúra [7]