Az államelnöknek címzett kritikát közvetlenül két ügy robbantotta ki: szeptember 23-án Walesa kísérletet tett a független Rádió- és Televízió Tanács (RTvT) általa delegált két tagjának – Marek Markiewicznek és Maciej Ilowieckinek – visszahívására, s ezzel felújította a lengyel médiaháborút; október 10-én pedig a lengyel hadsereg tábornokait felhasználva Piotr Kolodziejczyk nemzetvédelmi minisztert szólította fel lemondásra.
Lengyel médiaháború – 1994
Az már korábban ismert volt, hogy Lech Walesának nemigen tetszett a Rádió- és Televízió Tanácsnak az a fél évvel korábbi döntése, melynek nyomán a Marian Terlecki nevével fémjelzett Antenna 1-nek, az olasz Nicolo Grauso Polonia 1-ének, illetve Mariusz Walter TV 7 társaságának koncessziós pályázatait elutasítva a Zygmunt Solorz vezette Polsat tévétársaság pályázatát hirdette ki győztesnek. Az államelnök igen látványosan fejezte ki elégedetlenségét: egy órával a tanács döntése után leváltotta posztjáról Marek Markiewiczet, az RTvT akkori elnökét, aki azonban továbbra is tagja maradt a testületnek. Walesa szerint ugyanis a pártatlan tanács elnökeként Markiewicz az elvárhatónál jobban lobbyzott a Polsat érdekében, amiben többek szerint lehetett valami. A probléma csupán az, hogy akár igaza volt Walesának, akár nem, Markiewicz leváltására – miként azt a lengyel Alkotmánybíróság megállapította – semmiképpen nem volt joga.
A törvény értelmében ugyanis a RTvT-tagokat delegáló intézményeket (szejm, szenátus, államelnök) csak a kinevezés joga illeti meg, a visszahívásé viszont nem (illetve csak akkor, ha a tanács tagjai bizonyíthatóan törvényt sértettek).
Még mindig ezután a döntés után Walesa arra kérte az Állambiztonsági Hivatalt (egyébként erre volt joga), hogy vizsgálja meg Solorz múltját. Az állambiztonságiaknak azonban szinte mozdulniuk sem kellett, hiszen a lengyel lapok egy része, élükön a Nicolo Grauso kezében lévő „Zycie Warszawy”-val, heteken keresztül az első oldalakon közölte a szaftosabbnál szaftosabb sztorikat Solorz életéről. Arról, hogy jó néhány útlevéllel, számos állandó külföldi lakcímmel és külföldi vállalkozással rendelkezik. A Solorz elleni támadásokon felbátorodott konkurensek (az Antenna 1, a Polonia 1 és a TV 7) természetesen fellebbezést nyújtottak be a tanács koncessziós döntése ellen, amit azonban a Legfelsőbb Bíróság szeptember 22-én elutasított, mindössze egyetlen ponton ítélve problematikusnak az RTvT korábbi döntését. Walesa ezután tett kísérletet Markiewicz és Ilowiecki visszahívására, s a szejmnek és a szenátusnak is azt javasolta: hívják vissza ők is az általuk delegált RTvT-tagokat.
A döntés Walesa számára is meglepő tiltakozást váltott ki: az RTvT tagjai (Janusz Zaorski a bizottság Walesához hű elnökének a kivételével) a társaikkal való szolidaritás jeléül felfüggesztették tevékenységüket; a parlament elnöksége pedig jogsértéssel vádolta meg az elnököt, s bírósághoz fordult ennek kivizsgálására. Ha bebizonyosodik a törvénysértés, elméletileg az elnöknek a legfőbb állami tisztségviselők jogi felügyeletét ellátó Állambíróság előtt kellene felelnie tettéért, amit eddig sokak szerint csak azért került el, mert a kormány és a parlament nem kívánt az államelnök körül politikai botrányt kirobbantani.
Palotaforradalom a hadseregben
Október 10-én állt elő Walesa másik meglepetésével. Az államelnök ugyanis egy meglehetősen kellemetlen atmoszférájú beszélgetés után lemondásra szólította fel Piotr Kolodziejczyk nemzetvédelmi minisztert. Walesa nem rejtette véka alá azt sem, hogy teljesen befolyása alá kívánja vonni a nemzetvédelmi, a belügyi és a külügyi tárcát, melyeken ma osztozni kénytelen a parlamenttel és a kormánykoalícióval, sőt az igazságügyi minisztériumra is igényt tart. Később az is kiderült – s a szejm pártjait, közöttük a Szabadság Uniót ez háborította fel leginkább –, hogy Kolodziejczyk visszahívásáról az államelnök előzőleg megszavaztatta a Lengyel Hadsereg Vezérkarának tábornokait. Vagyis a dolog úgy is felfogható, hogy a tábornokok kísérletet tettek főnökük leváltására. Márpedig ez a békeidőben a nemzetvédelmi miniszter alá rendelt vezérkar részéről nem egyéb, mint lázadás a hadsereg civil ellenőrzése ellen. Még akkor is, ha erre az államelnökön keresztül tesznek kísérletet.
„A Tadeusz Wilecki tábornok vezette vezérkar parlamentnek képzelte magát, s a pártpolitikai küzdelmek résztvevőjévé vált… A korábban felháborodást kiváltó kié lesz a televízió kérdés után most az a rémisztő kérdés vetődött fel: kié lesz a hadsereg? Ez még akkor is elfogadhatatlan, ha a miniszternek és a vezérkarnak már régóta közismerten rossz a viszonya. Ezt a kérdést ugyanis a demokratikus Európában régóta nem teszik fel. Az pedig egyenesen észbontó, hogy a »tábornokok parlamentjét« Walesa akceptálta” – kommentálta a Walesa által kiváltott palotaforradalmat felháborodott varsói újságíró ismerősöm.
„Belegondolt Ön abba, hogy a tábornokok valamikor Önnek is vagy a parlamentnek is azt mondhatják, hogy nem?" – kérdezte felindultan az október 12-i találkozón Walesától Tadeusz Mazowiecki egykori miniszterelnök, a Szabadság Unió elnöke.
De az elnök, akit esküje kötelez a törvények feletti őrködésre – miként válaszaiból kiderült – nem gondolkodik ilyesmin: ő csupán egy konfliktust akart elsimítani, és sértődötten követeli a lengyel törvényhozás képviselőitől, hogy kövessék meg, kérjenek tőle bocsánatot! Ő nem von vissza semmit, s egyáltalán nem érti, mit problémáznak itt egykori harcostársai: miért veri az asztalt az egyébként teknősbéka-tempójú Mazowiecki, miért szólítja fel döntéseinek visszavonására egykori legközelebbi barátja, Henryk Wujec.
Vagy fel sem fogja, hogy mit tett, vagy nagyon is felfogja, de elnöki újraválasztásának reményeit annyira csekélynek érzi, hogy nem retten vissza semmitől.
Walesa négy arca
(A sakkozó) Egészen az október 12-i találkozóig úgy tűnt, hogy Lech Walesa a lengyel politika nagy játékosa, aki újraválasztása reményében kezdett hosszú és nehéz játszmába. Ha szimpatikusnak nem is, de legalábbis logikusnak tűnt, hogy a jelenleg alig néhány százalékos támogatással rendelkező államelnök azért tesz már közel egy éve a belpolitikai viták eszkalálására, hogy egyfelől éket verjen két legnagyobb vetélytársa, a szociáldemokrata Kwasniewski és a parasztpárti Pawlak politikai szövetsége közé, másfelől ő maga lássék a közhangulat és a közérdek igazi megtestesítőjének. Ennek érdekében az elmúlt egy évben csendes szövetséget kötött Pawlak miniszterelnökkel, akit valószínűleg korántsem vonz annyira az államelnöki szerep, hiszen köztársasági elnökként jóval kisebb lenne a hatalma, mint ma miniszterelnök-pártelnökként. A kormányfői poszt megtartására Pawlaknak azonban csak akkor van komoly esélye, ha Walesa másodszor is győz, hiszen ha a leendő államfő valamely párt jelöltjeként diadalmaskodna, nem tartaná meg Pawlakot. Ezzel a kormányfő is tisztában van, hiszen a Walesa által kirobbantott konfliktusokban – az RTvT- és a Kolodziejczyk-afférban is – igen visszafogottnak mutatkozott.
Az október 12-i találkozón azonban, ahol Walesa egyetlen kritikus megjegyzésre sem tudott valamelyest elfogadható magyarázatot adni, véglegesen elhalványult a hidegfejű sakkozó Walesa-kép.
(A káderes) Mindaddig, amíg komoly politikai táborral rendelkezett, a politikai megfigyelők azt hihették, hogy Lech Walesa ereje embereinek kiválasztásában és mozgatásában rejlik. Így volt ez az 1989-es kerekasztal-tárgyalásokon, amelyre személyesen választotta ki a résztvevőket; az ún. állampolgári bizottságok esetében, melyeknek hatalmas szerepük volt elnökké választásában; de az elnöki kancellárián is, ahol igyekezett rendszeresen lecserélni az őt politikai ugródeszkának tekintő embereket.
Ez a „kádermunka” azonban hosszú távon öngyilkosnak bizonyult: elolvadt Walesa alól a Szolidaritás mozgalom, elfordult az államelnöktől az Állampolgári Bizottságokból alakult Centrum Megegyezés, melynek embereivel feltöltötte kancelláriáját; s napjainkra megromlott viszonya a Szolidaritás szakszervezettel is. Az egykoron milliós tömegbázissal rendelkező Walesából alig négy év leforgása alatt Nagy Magányos Ember lett, akinek újraválasztásához ma legfeljebb a parasztok egy része és a mérsékelt jobboldal biztosíthat néhány százalékos támogatást.
(A magányos Don Quijote) Az október 12-i találkozón Lech Walesa sűrűn igyekezett megmutatni azt az arcát is, amely lelkéhez valószínűleg legközelebb áll: a magányos hősét, aki egyedüli garanciája a függetlenségnek, egyedüli őre a függetlenséget biztosító hadseregnek és a szövevényes és átláthatatlan törvényeknek. Olyan titkos veszélyeket sejtetett, melyeket nem fedhet fel, s amelyekről „már amúgy is a kelleténél többet árult el”, s bár szeretné feltárni őket, hiszen a médiából ezekről nem értesülhetnek az emberek, de a bizonyos magasabb érdekekre tekintettel nem teheti.
Ez a Walesa beismeri ugyan, hogy már egyetlen politikai erőre sem számíthat, de minden erejét megfeszítve igyekszik bizonyítani, hogy a demokrácia védelme érdekében egyedül ő képes úrrá lenni a titkos politikai erők szította konfliktusokon. S hogyan is lehetne összemérni a konfliktusok megoldását azzal, hogy esetenként „a jog határán lévő jogi eszközöket használ fel” a küzdelemben.
Az utóbbi hetekben azonban kiderült, hogy ez a Don Quijote-i elnökség magát a küzdelem célját, a demokráciát is veszélyezteti.
(A Messiás) Az október 12-i találkozó legfenyegetőbb Walesája mégis a politikai realitásoktól elszakadó Messiás-Walesa volt. Az a politikailag agonizáló államfő, aki újraválasztása érdekében látszólag semmitől sem riad vissza, s ezt magasabb értéknek tekinti, mint a jog, a demokrácia és demokratikus intézmények tiszteletét. Ez a Walesa – szemben a Don Quijote-ivel – tévedhetetlen, nincs szüksége segítségre, mások gondolataira, csakis a nép bizalmára. Az általa elképzelt néppel pedig a politikusok feje fölött tart kapcsolatot, többnyire kinyilatkoztatások formájában. De legfőképpen: ez a Walesa nem hátrálhat meg soha, mert hite szerint ő képviseli az „értéket” és „igazságot”, mert ő maga az „érték” és az „igazság”. Aki pedig vitába keveredik az elnökkel, az magától értetődően vitába keveredik az „igazsággal” is.
„Ön nyugodtan alhat uram. Én elérem az egyensúlyt, elérem a demokráciát… És ezen az úton senki sem tarthat vissza – még akkor sem, ha egyedül maradok Lengyelországban!” – mindössze ennyi volt a Messiás-Walesa válasza Bronislaw Geremek és mások aggodalmaira. És ez szomorú: mert Lech Walesa ha Messiás nem is, de összekötő kapocs lehetett volna a lengyel múlt és a jövő között.
- Külföld [6]