1968-ban nevezett Timm Ulrichs, huszonnyolc éves képzőművész, a hannoveri bírósággal elfogadtatta a „Timm Ulrichs, az első élő műtárgy” márkavédjegyet, melynek igazán nem a tartalma, hanem a formája volt új; Piero Manzoni öt-hat évvel korábban dobozolt és piacra dobott művész-szar konzerve ment át az északnémet trade-mark révén metamorfózison, elkomolyítva Ben Vautier latinosan rendetlen, a bejegyzésre, adminisztrációra, védettségre és védhetőségre fittyet hányó hányavetiségét (Vautier korabeli nagy mondása, vagyis írása valami rossz táblára, hol négy, hol nyolc- vagy még több órás néma színpadi üldögélés közben: nézzetek rám, ez elég!), s talán percekkel megelőzve az angliai Gilbert & George-ot, az élő, ülő, sétáló és miegyebet végző éneklő szobrokat, akiknél persze híresebb nem bírt lenni (még a hamisítást megtorolni hivatott védjegy birtokában sem), de komolyabb és szomorúbb bizonyosan igen.
A hatvanas évek második fele meg a vége – mint tudjuk – elég érdekes volt. A kor kérdései és kijelentései – mondjuk: üzenete, ahogy akkor kezdték külföldön az ilyesmit fogalmazni kicsit strukturalistásan és kommunikációelméletiesen, hogy aztán a hetvenes évek közepén itt is minden mondat, ami kicsit is komolynak akart hatni, ugyancsak üzenetté váljon – szóval a kor mondanivalója eszmeileg máig is furcsán visszhangzik, ha hangzik, de nem is ez az érdekes, talán, meg most itt, hanem a kérdések, melyekre valószínűleg már soha nem is lesz válasz. Az Ulrichs által kieszelt bejegyzési processzus, amúgy a concept art egyik klasszikusának klasszikus gesztusa után egy évvel például a konceptuális gondolkodás egy másik, igencsak jelentős figurája, az amerikai Douglas Huebler (épp ez idén 70 éves) 1969 júliusában feljegyezte 100 darab egydolláros bankjegy sorszámát. A pénzeket nagyjából egy időben hozták forgalomba 10 országban, s Huebler a „Duration piece 13” című munka keretében megígérte, hogy aki huszonöt év múltán visszaküldi az általa regisztrált dollárosok egyikét, az egy ezrest kap cserébe. Kíváncsi lennék, ki emlékszik a dologra, s hogy egyáltalán Hueblernek magának is rémlik-e még valami; még inkább arra, hogy ha igen, ha sikerült a bonyolítás, hány és milyen állapotú zsuga érkezett vissza a művészhez.
Szóval Ulrichs átlényegítette önmagát, kiterjesztve egóját a tárgyi világba, meg persze a gazdasági szférába is, hiszen rögtön kérdésessé és majdnem hitelessé tette lényének eladhatóságát (Vautier nem sokkal korábban megvett valakit), és átkúszott a fogalmiságba, az esztétikai, filozófiai és szociológiai diszciplínák mezejére, a dolog összes konzekvenciájának sejtelmével együtt. Megfogalmazta élő műtárgyként öndefinícióját, vagyis önesztétikáját is:
„Én mint művészi figura, avagy mi a színház feladata.
I. művészet az, ami Én vagyok!
II. életmegnyilvánulásaim = művészi megnyilvánulásaim
művészet, amit látok: festészet
művészet testem formája: szobrászat
művészet a mozgásom: tánc
művészet a hangom: zene
művészet a szavaim: költészet”
Huszonhat évvel azután, hogy a hannoveri cégbíróság pecsétje rázuhant Timm Ulrich kérvényére, az Ernst Múzeumban kiállítás nyílt, mely a nyolcvanas évek magyar művészetét kísérelte meg bemutatni. A vernisszázs zűrzavarában, az izzadt-mérges zsizsikelésben az ideiglenes büféasztaltól nem messze, de nem is kéznyújtásnyira egy némiképpen ruinált, transzparensre soványodott férfi ácsorgott nem éppen túlzott önbizalmat sugározva kifele magából: Timm Ulrichs, akit valaki elcipelt a Nagymező utcába, feltehetőleg azzal az indokkal, miszerint aznapra eleget fáradt már saját kiállítása felállításával, nézné meg inkább pihenésképpen az egzoták seregszemléjét. Ulrichs – akin hosszú műtárgyléte sok-sok nyomot hagyott, olyannyira, hogy önmagát nem is oly lassan és sokára ügyes restaurátorok kezére is adhatná – láthatólag egy pillanatig sem vágyott arra, hogy ott és akkor műalkotásként viselkedjen, vagy lássák őt annak bármely szemmel is, vagy felkérjék, állítódjék ki esetleg egy kicsinyt, legfeljebb csak arra volt hajlandó, hogy befelhősítse tekintetét, s mintegy kibővítse ezzel „funkcióit”: meteorológiai jelentéssé vált, már ami az Ernst-beli helyzetet illette írisze tükrében. Látszott rajta, olyasfajta konzervatív akar maradni, amilyen volt, a concept art elkötelezettje, komoly művészet – miután az életét tette rá, valóban komoly –, értékes, csöndes tárgy.
Néhány nappal később „elszenvedte” önmaga megnyílását a Ludwig Múzeumban.
A művek nagyon pontos keresztmetszetet adnak Ulrichsnak a hetvenes évek elejétől nagyjából a nyolcvanasok végéig gondolt gondolatairól, egyúttal mindent megmutatnak, ami a concept artból érvényes volt és maradt máig is, anélkül hogy a posztkonceptualista jelzőt eléjük kellene illeszteni. Munkái kiváló példát adnak a filozófiai fogalmak vizualizálásának – a concept art egyik céljának – lehetőségeiről, egyszersmind valami finom iróniával rámutatnak a személyesség és a metafizikai, az idea világ kapcsolatára is. Mondatait, tárgyegyütteseit rokonszenves, csöndes archaizmus lengi át a kilencvenes évek zajában: Ulrichs a hallgatag konceptualisták nagy nemzedékének egyik utolsó képviselőjeként jött Pestre, hogy megcsinálja az év talán legfontosabb kiállítását – megmutassa önmagát valódi tárgyakba inkarnálódva.
- Kultúra [6]