Ismerős nóták
Nincs Horthy-temetés, Teleki-kultusz, „Csonka Magyarország nem ország”, szó esik viszont áfakulcsról, energiaár-emelésről, adónövelésről, a társadalombiztosítás „átalakításáról”. És vannak ellentmondó nyilatkozatok. Meg kell húzni a nadrágszíjat – ismerős! –, de majd 1996-tól megindul a fejlődés. Ha nem, hát 1997-tól, 1998-tól, ám hallottam olyan véleményt is, hogy tíz évig ne is álmodjunk növekedésről. A pénzügyminiszter tiltakozik, félreértelmezték szavait, ő nem a lakosság fogyasztását kívánja csökkenteni. Mire az APEH elnöke közli, hogy az adómódosítások természetesen a fogyasztást kívánják csökkenteni.
Az emberek visszaszavazták a szocialistákat, holott a csőd negyven éve alakulgat, az előző kormány négy év alatt csak rálapátolt egy jókora adagot. A rendszerváltás meghozta a változást. Ám mást is hozott. A háború óta felnőtt generációk egyszerre csak rádöbbentek arra, hogy a munkához, művelődéshez, oktatáshoz, betegbiztosításhoz, nyugdíjhoz való jogot, ha szerény minőségben is, de szavatolta az ún. szocializmus, és mindez most szertefoszlik vagy tovább devalválódik. Helyettük jöttek a nyugati autók, a hajléktalanság, a munkanélküliség, a polarizálódó jövedelmek, lecsúszó rétegek, csillogó kirakatok és a romló közbiztonság. A választásokon a szertefoszlottat akarták visszaszavazni, rádöbbentek, hogy a létbiztonság van akkora érték, mint a szabadság. Csakhogy a gondoskodás nem hozható vissza. Egyszerűen azért, mert ha valamiről az állam gondoskodik, azt pazarolva teszi, ilyen a természete. Nekünk pedig már nincs miből pazarolnunk. (Bár ki tudja?) Akik tehát a létbiztonságra szavaztak, csalódni fognak.
A mai kormánykoalíció örökölte gazdasági egyensúlyhiányt fel kell számolni. Kérdés, hogy miből, és hogy ki fizesse a cechet. A fiskális szemlélet kiindulópontja az, hogy az egyensúlyhoz pénz kell, ezt pedig csakis a lakosság zsebéből lehet kihúzni: tehát növeljük az inflációt, az adókat, csökkentsük a költségvetés kiadásait, ahol csak lehet. A pénzügyminisztert idézve: „az ország lehetőségein felül él.”
Csakhogy: ha az ország lehetőségein felül élne, mitől van ekkora munkanélküliség, és miért van, hogy a statisztika csökkenő foglalkoztatás mellett, tehát a szerencsés állásban maradóknál mutat ki növekvő reálbért? Mitől esik vissza évek óta a fogyasztás zömét kitevő bolti forgalom, nem forintban persze, hanem áruban mérve? 1994 első félévében 7 százalékkal kevesebb árut tudtunk vásárolni az üzletekben, mint tavaly. „Lehetőségeinken felül.” A fiskális politika az infláció gerjesztésével fogja vissza az „elfutott” béreket, és közben azt állítja, hogy a béreket az infláció megfékezésére kell visszafogni. Ráadásul egyáltalán nem biztos, hogy a fogyasztás visszafogása növekvő exportot és felhalmozást eredményez. Amit nem eszünk meg, az nem feltétlenül exportálható, és nem mindig váltható át korszerű gépekre, infrastruktúrára. A visszafogás inkább a termelést csökkenti, tovább mélyítve a válságot.
Hol a veszteség?
Mi okozza akkor az egyensúlyhiányt? Az ország nem a lehetőségein felül él, hanem a lehetőségein felül költ. Ami nem ugyanaz. Hogy ki költ és mire? E lap hasábjain először Solt Ottilia lebbentette fel a fátylat a túlköltekezés egy szeletéről, mikor tényeket sorolva mutatta be az üzleti életet és az államhatalmat összefonó bűnös manipulációkat („Vér és olaj”, Beszélő, 1994. június 30.). E cikk érthetetlen vagy nagyon is érthető okokból teljesen visszhangtalan maradt. A felvetett konkrét ügyekben a régi hatalom sáros volt, és az újnak sem volt ideje foglalkozni velük.
Azóta egyre s másra fény derült, és nemcsak az olaj-, drog- és fegyverkereskedő maffiákra, amelyek becsléseim szerint legalább 100 milliárd forint fizetésimérleg-veszteséget okoznak. Bartha Ferenc privatizációs kormánybiztos 700-800 milliárdra teszi a veszteséget, amely az államot amiatt érte, hogy sok vállalatot késve privatizáltak, és e cégek közben felélték vagyonuk jó részét. Az Állami Számvevőszék jelentése szerint tavaly az Állami Vagyonügynökség a bevételeinek felhasználásakor 10 milliárdos nagyságrenddel tért el a kormány vagyonprivatizációs elveitől. Ugyancsak az ÁSZ jelentéséből tűnik ki, hogy 15 milliárd forint vándorolt az adófizetőktől beszedett közpénzekből különféle, részben pártpolitikai célokat szolgáló magánalapítványokba. Ennek az összegnek sokszorosát „adományozták” pénzünkből a többségi állami tulajdonban lévő bankok, nagyvállalatok. A Magyar Villamos Művek, miközben veszteségére hivatkozva emeli tarifáit, három év alatt 895 milliót juttatott alapítványoknak, és ez az összeg megközelíti kimutatott veszteségét. Hogy pedig a Szerencsejáték Rt. veszteséges, az valóságos világcsoda: 29 hónapos működése alatt sikerült 4 milliárdos tőkéjét 3,3 milliárdra apasztania, és 486 milliós veszteséget produkálnia. Arra azért maradt pénze, hogy 486 milliót alapítványoknak adományozzon.
Kiskapuk? Vannak. Egy vállalkozó nagyobb tétel konzervet vásárol magyar gyáraktól, ezeket több ízben eladja, visszavásárolja, jól felverve az árát, majd külföldi „fal” cégének exportálja. A sokszoros ár után persze felveszi a 30 százalékos exporttámogatást. Ezután a külföldi „fal” cég egy magyar alapítványnak „ajándékozza” a konzerveket – vám- és áfamentesen –, majd az alapítvány eladja. A statisztika pedig a magyar konzervexport örvendetes fellendüléséről tudósít, szidva az import konkurenciát.
A fizetési mérleg kimutatott évi hiánya vagy 3,5 milliárd dollár. Csakhogy mi történik akkor, ha az exportőr a tényleges árnál „olcsóbban” számláz, majd portékáját kint, egy off-shore álcégen keresztülfuttatva jut hozzá a valós árhoz? A különbözet devizában az övé. És ha egy importőr a ténylegesen kifizetett vételárnál magasabb számlával hozza be az országba az árut, a különbözetet pedig külföldi számláján tartja? A statisztika nagyobb importot, kisebb exportot mutat ki. A Magyar Nemzeti Bank egy szakértője 1,5-2 milliárd dollárra becsli az így kimenekített, eltitkolt bevételeket. A fizetési mérleg valóságos hiánya így már 1,5-2 milliárd dollárra apad, míg a bruttó hazai termék (GDP) mérlegében ez az összeg egyszerűen eltűnik, fogyasztásnak látszik, holott megtakarítás, de külföldi számlákon.
Az egyes hazai lobbyk által oly nagyon sürgetett forintleértékelés sem fenékig tejfel. A leértékelési várakozások sokáig visszafogásra ösztönzik az exportőröket, és készletvásárlásra az importőröket. A fizetési mérleg – ha csak átmenetileg is – hatalmas hiányt mutat. Az augusztusi 8 százalékos leértékelés előtti várakozásban becslések szerint 1 milliárd dollárnyi devizát tartottak vissza az „idő előtti” forintra váltástól. Ám a leértékelés után sem habostorta az élet. Az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségének elnöke szerint a tagok 1,5 milliárd dolláros exportjának jövedelmezőségét javította ugyan a leértékelés, de a hasznot elviszi az importárak emelkedése. Ott vannak, ahol a part szakad. A Malév vesztesége 1 milliárd forinttal nőtt, mert a leértékelés megdrágította a gépvásárlásaihoz felvett hiteleket. Minden leértékelés növeli a forintban számolt külföldi adósságot, amit a jegybank leértékelési veszteségként könyvel el, hogy aztán az ezzel is növekvő államadósságot újabb államkötvények kibocsátásával fedezze. Eközben a külföldi államadósság egy fillérrel sem lett több. Az ország lehetőségein felül költ.
Magyarországon a szociális kiadások színvonala eléri a világ legfejlettebb országainak átlagát, hangoztatta nemrég Kupa Mihály. Papírforma szerint a kiadások színvonala (nem a szolgáltatásoké!) csakugyan nőtt. De ez is csak akkor igaz, ha a GDP hivatalosan mért szintjéhez viszonyítjuk. Viszont a feketemunka GDP-hez mért aránya Ausztriában 7 százalék körül, Spanyolországban 5,5 százalék körül mozog, nálunk pedig legalább 25-30 százalékot tesz ki. Így számolva rögtön kisebb lesz a színvonal, mert fekete GDP van ugyan, de fekete szociális kiadás nincs. És ami van, azt mire költik? Kórházainkban életmentő felszerelések hiányoznak, ismét terjed a tbc, ijesztőek a halálozási arányszámok, újszülöttosztályokon járványszerűen pusztulnak a csecsemők. Milliárdok röpködnek, de nincs pénz 5 milliós lélegeztetőgép vételéhez. A viszonylag magas kiadások nem „koraszülött jóléti államot” jeleznek, hanem a rendszer rossz, pazarló működését.
A kamasz első öltönye
Az elfolyt pénzek java törvényes eszközökkel nem szerezhető vissza. Egy részük azonban igen! Talán kevesebbet kellene a lakosság zsebeiben kotorászni, és többet a vám- és adóbevallások, a törvénytelenül „elprivatizált”, elszerencsejátékozott, elvámolódott, elalapítványosított milliárdok körül.
És akkor még mindig nem döntöttük el, mi előbbrevaló: az egyensúly azonnali, minden eszközzel való helyreállítása, vagy a gazdaság növekedésének elősegítése, akár átmeneti, de még elviselhető egyensúlyromlás árán is? A gazdaság fejlődése úgy növi ki a hiányt, mint kamasz az első öltönyét. A gazdaságot persze nem a kormánynak kell felülről dinamizálnia – a mai helyzet nem azonos az 1984. évivel. De nem szabad a csírázó fejlődést túlzott restrikcióval megakadályozni. A gazdaság fellendülését a piacnak kell megteremtenie, hazai vállalkozóknak, külföldi tőkének. Ha hagyják. Bővülő belső piac nélkül nem nőhet az export és a beruházás. A kormánynak a fejlődés közgazdasági feltételeit kellene megteremtenie. Ha kedvezőek a kamatok, kevesebb tőke áramlik ki. Ha kedvezőek a befektetési lehetőségek, megváltozik a fogyasztás–felhalmozás-arány, megindul a gazdaság felzárkózása, modernizálódása. A túlzott adókulcsok csökkentésével növelhető az adóbevétel. Ha nincs akkora fogyasztási adó, nem érdemes a HTO-t „szőkíteni”, ha kisebbek a bérek közterhei, nem kifizetődő feketemunkást alkalmazni. Ésszerű határokon belül alá kell rendelnünk az egyensúly követelményeit a tartós növekedés biztosításának.
Az élet minősége sokszínű. Része a szabadság, szabad vállalkozás, szabad utazás, szabad véleménynyilvánítás, része a bőséges árukínálat, az útlevél, a verseny. Ám része a biztonság, a stabilitás, a munkához, művelődéshez, tanuláshoz való jog is. Mindennek egy szegény ország csak bővülő gazdasága hatékonyságával szerezhet érvényt. Az emberek erre szavaztak.
Kapcsolódó cikkek
- Mentőakció [7]