Lévai Katalin

Nyomtatóbarát változat

Egyre súlyosabb kételyek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán megvalósulhatnak-e a szociális törvényben hivatkozásul vett európai normák, a jóléti állam filozófiája. A mintának tekintett államok jogfejlődésében a szociális jogok a polgári szabadságjogok kiteljesedéseként jöttek létre. Nálunk azonban a csoda elmaradt. A több mint másfél éve életbe lépett szociális törvény egy válságmenedzselő törvény, amely végül is állandósította a helyi szociálpolitikai gyakorlat jóléti krízisét.

Az önkormányzatok, felülvizsgálva a korábbi tanácsi gazdálkodás gyakorlatát, a legfontosabb helyi szintű döntési lehetőséget, a segélyezést állították a középpontba. A budapesti önkormányzatok egy része, így például az V. és az I. kerület, a pénzbeni segélyezést humánusabb segélyezési eljárásnak tekinti, mint a természetbeni juttatást. A szegényebb budapesti kerületek (VII., VIII., IX.) viszont félnek attól, hogy a pénzbeni segélyeket „nem a halaszthatatlanul fontos szükségletek”, hanem esetenként a hivatali etikettet és normákat sértő igények kielégítésére (lásd kocsmázás) fordítják az ügyfelek. Ezért szívesebben döntenek a természetbeni juttatások, például közüzemi díjak, élelmiszercsomagok, fürdőjegy stb. mellett. Az elbírálás szempontjai azonban csak ritkán nyilvánosak, ahogyan az esetleges sérelmek orvoslásának lehetőségei sem mindig ismeretesek.

Különösen egy-egy új rendelet elfogadtatása előtt lép működésbe a hivatali titoktartás ősi reflexe. Előfordul, hogy a helyi rendeleteket a jóváhagyás előtt a lehető legkisebb feltűnéssel hozzák nyilvánosságra („olyan helyre függesztjük ki, ahol lehetőleg senki sem látja, különben megrohannak minket”).

A budapesti önkormányzatok gazdálkodásában általában nem érvényesül a hosszú távú tervezés. Kevés idő marad a helyi döntések megfelelő előkészítésére, kidolgozására. A pénzügyi korszerűsítés – a bázisszemléletről a normativitásra történő áttérés –, bár egészében véve komoly fejlődésnek tekinthető, átmenetileg rengeteg zavart okozhat az egyes önkormányzatok pénzügyi stratégiáinak meghatározása során. Több lett a helyi szinten ellátandó feladat is, a megfelelő anyagi háttér biztosítása nélkül. Érthető, hogy ebben a helyzetben a legtöbb önkormányzat rövid távú tervezésre, defenzív magatartásra rendezkedik be. Helyi szociális térképek és felmérések híján a döntéshozók sokszor nem ismerik a várható igénylők számát, későn értesülnek a regisztrált munkanélküliek számának alakulásáról, nem beszélve a regisztrálatlanokéról, keveset tudnak a kerületek közötti szegényvándorlásról. Mindezért is, de már a biztonság kedvéért is, alultervezik kiadásaikat.

A tényleges döntések lényegében a lakosság feje fölött születnek. Ez azért történhet így, mert a gazdálkodás legnagyobb tételét jelentő segélyek megítélése éppen a leggyengébb érdekérvényesítő réteget érinti, amelynek szinte semmi esélye sincs arra, hogy eredményesen lépjen fel az időnként következetlen vagy számukra hátrányos döntésekkel szemben. A tanácsok közigazgatási tevékenysége korábban alapvetően bürokratikus és formális feladatokra korlátozódott. Ez egyrészt a helyi szolgáltatások fogyasztóinak rossz ellátását eredményezte, másrészt az ügyfelek állandó elégedetlenségét és a helyi közösségek önszerveződésének elfojtását idézte elő. Ezzel a bürokratikus gyakorlattal a legtöbb önkormányzat megpróbált szakítani, de a tanácsi működés átstrukturálódása távolról sem fejeződött be. Az új pénzügyi szabályozás lehetővé teszi, hogy az önkormányzatok állami feladatot ellátó, de nem költségvetési intézményeket (egyesületeket, alapítványokat, egyházakat) is támogassanak különféle szociális tevékenységeik megvalósításában. Ahhoz azonban, hogy az állami és a nem állami szektor közötti együttműködés sikeres lehessen, az önkormányzatoknak pontosan ismerniük kellene a kerületekben működő nonprofit szervezetek tevékenységét és hatósugarát, valamint szakítaniuk kellene a továbbra is makacsul érvényesülő központosító szemléletmóddal.

A jelenlegi útkereső-útvesztő időszakban még egyetlen budapesti önkormányzat szociálpolitikája sem érkezett el oda, hogy megfeleljen a közszolgálat szó igazi tartalmának. Sem a törvényi szabályozás, sem az intézményi keretek, sem pedig a hivatali szemlélet és munkastílus ezt nem teszi lehetővé. Az áttörést valószínűleg az jelentené, hogy megteremtődnének mindazok a szervezeti keretek, amelyek között a hivatali apparátus a választópolgárok érdekeit szolgáló magas szintű szakapparátussá válhat. Ha a figyelem a jövőben az intézményi kapcsolatok és egészében a többszektorú szociálpolitika kiépítésére irányul, akkor van remény arra, hogy egy gyenge pénzügyi pozícióba süppedt ágazat sikeresebb legyen, és hivatása értelmét valósítsa meg: az ügyfelek érdekképviseletét.

• Mentőakció