Az FDP és a Haider-mennykő
Az FDP-nek a jövőben erőteljesebben kell törekednie politikai szempontjainak érvényesítésére, önálló arcélének hangsúlyozására – hangzott a politikai megfigyelők jó tanácsa és a szabaddemokrata politikusok fogadkozása a Bundestag-választások másnapján. Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni: egyrészt egy meggyengült pártnak nehéz bármit is erőteljesen csinálnia, másrészt – mint kiderült – nincs egyetértés a párton belül abban, hogy milyen az az arcél, amelyet hangsúlyozni kellene.
Kinkel pártelnök és külügyminiszter stratégiája – hűség a CDU-hoz – bizonyos értelemben kifizetődött: az FDP bent van a Bundestagban. Csakhogy alaposan megfogyatkozva. Ráadásul a szabaddemokraták az elmúlt négy év során rendre kikoptak a tartományi parlamentekből és a helyi önkormányzatokból. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy személyi torzsalkodásokkal körített pánik, kapkodás és tanácstalanság lett úrrá a párton. Már a választás estéjén kitört a hatalmi harc Kinkel és pártbeli riválisa, Jürgen Möllemann között. Egyelőre Kinkel győzött, de Möllemannt még nem lehet leírni.
Mindez nem könnyíti meg az FDP koalíciós tárgyalódelegációjának helyzetét. Ami egyébként is nehéz. A politikai súlyukból sokat vesztett szabaddemokratáknak már azért is küzdeniük kell, hogy ne mondjanak búcsút túl sok miniszteri tárcának, vagy hogy képesek legyenek megtartani a Bundestag egyik elnökhelyettesi pozícióját. Ezért kénytelenek engedékenyebbek lenni a tartalmi kérdésekben, ami kézenfekvővé teszi azt a vádat, hogy az FDP-t csak a hatalom érdekli.
Ráadásul a párton belül is tűz alá vették azoknak a tartalmi követeléseknek egy részét, amelyeket a tárgyalódelegáció egyébként sem képes maradéktalanul keresztülverekedni. Négy berlini szabaddemokrata politikus október végén radikális irányváltást követelő téziseket bocsátott közre. A csoport legismertebb tagja Alexander von Stahl, akinek egy véres kimenetelű, terrorizmus elleni akció következtében kellett távoznia a legfőbb ügyészi posztról. A tézisek azt sugallják, hogy az FDP számára nincs hely a baloldalon, ezért nemzeti liberális párttá kell válnia valahol a CDU jobboldala és a republikánusok között. A négyek azt követelik, hogy a párt fordítson hátat egy sor baloldali liberális alapelvnek. Szerintük lehetővé kell tenni, hogy a rendőrség szélesebb körben élhessen a lehallgatás eszközével, helytelenítik a kábítószer élvezők büntetőjogi mentesítésére irányuló terveket, ellenzik a kettős állampolgárság elismerését, szembefordulnak a feminizmussal, valamint az atomenergia hasznosítását ellenző „ökohisztériával”. Helytelenítik az FDP eddigi Európa-politikáját is: a hazák Európájának jelszavát magukévá téve elutasítják a közös valuta tervét. Tehát pontosan azok ellen a pozíciók ellen lépnek föl, amelyeket a Kinkel vezette koalíciós tárgyalódelegáció Kohlékkal elfogadtatni szeretne.
Von Stahlék aligha gondolják komolyan, hogy a jelenlegi FDP-vezetés érveik súlya alatt meghajolva magáévá teszi követeléskatalógusukat. De abban reménykedhetnek, hogy az egyre tanácstalanabbá váló szabaddemokrata vezető garnitúra levitézlése után ölükbe hullik a párt. Kinkeltől és szövetségeseitől távol állnak ugyan a négyek nézetei, de korántsem biztos, hogy azok a szabaddemokrata bázis számára is idegenek. Érdemes felidézni, hogy az osztrák „nemzeti liberális” Haider milyen lelkes fogadtatásban részesült egynémely szabaddemokrata alapszervezetben, miközben a párt vezetése keményen dolgozott azon, hogy Haiderékat eltávolítsák a Liberális Internacionáléból.
Itt tart most a szervezett liberalizmus Németországban.
N. L.
Ál-diadal? Ál-vereség?
Kétségtelen, hogy az elmúlt hét a muzulmán többségű szarajevói kormánycsapatok sikerét hozta a boszniai hadszíntereken. Nyugaton több száz négyzetkilométeres területet szereztek meg vagy szabadítottak fel (nézőpont kérdése), délen a Horvát Védelmi Tanács egységeivel együtt bevonultak a stratégiai fontosságú Kupres városába. Tegyük ehhez hozzá, hogy a háború előtti utolsó népszámlálás szerint (horvát adatok!) Kupresban a szerb nemzetiségűek voltak többségben (51%), a horvátok csak a lakosság egyharmadát adták ki, a muzulmánok pedig elenyésző számban voltak.
Furcsa, hogy a boszniai szerbek csak néhány napos késés után reagáltak a szemmel látható vereségekre. Belgrádban találgatni kezdték, mi van Ratko Mladic tábornokkal, a boszniai szerbek katonai parancsnokával, hiszen szeptember vége óta nem jelent meg a nyilvánosság előtt. Egyesek már tudni vélték, hogy leváltották a sorozatos kudarcok miatt, mások felelevenítették azt a régóta dédelgetett belgrádi reményt, hogy a tábornok talán épp puccsot készít elő főnöke, Radovan Karadzic ellen. Nos, egyik tipp sem jött be, mert Mladic, gondterhelt arccal ugyan, de megjelent Karadzic jobbján a szerb főparancsnokság tanácskozása után.
A palei vezérkar úgy döntött, hogy általános mozgósítást rendel el; a „parlamentre” bízza a hadiállapot bevezetését; diákosztagot alakít. Végül pedig ellentámadásba lendült, és sikerült visszaszereznie néhány négyzetkilométert a bihaci körzetben.
De miért késlekedtek ennyire Karadzicék, hiszen korábban a lehető leghevesebben toroltak meg minden ellenük irányuló akciót? Az egyik feltételezés szerint tulajdonképpen „megbeszélt” offenzíváról van szó, amelynek folyamán a bosnyákok visszafoglalják azokat a területeket, amelyek a béketerv szerint őket illetik meg a hírhedtté vált 51:49%-os felosztásban. A harcok hevessége és a szerb ellenoffenzíva azonban megcáfolta ezt a tézist. A másik feltételezés szerint a késedelem annak tudható be, hogy tényleg funkcionál a Milosevic szerb elnök által elrendelt drinai blokád; és Karadzicék utánpótlás nélkül maradnak. A már korábban észlelhető emberhiányra utal az a tény is, hogy diák-, illetve egyetemista osztagokat kívánnak létrehozni.
Az őszi muzulmán offenzíva másik fontos jellegzetessége, hogy az egykori fegyvertársak, majd ádáz ellenségek, a boszniai muzulmánok és horvátok Kupres elfoglalásánál (felszabadításánál) ismét együttműködtek. Ebben egyébként semmi furcsaság nem lenne, hiszen amerikai parancsra hónapokkal ezelőtt létrejött a horvát–muzulmán föderáció, miért ne lenne természetes a hadseregek együttműködése is. Csakhogy: ez a föderáció mindössze annyi életjelt adott magáról, hogy megválasztották annak idején az elnökét (a horvát nemzetiségű Kresimir Zubakot) és miniszterelnökét, a muzulmán Haris Silajdzicot, a még mindig létező (?) Bosznia-Hercegovina kormányfőjét. Nos a többi állami funkció még csak papíron van meg.
Karlo Gorinsek, a horvát hadsereg nyugalmazott tábornoka, aki az egyik legjelesebb katonai szakértőnek számít Zágrábban, azt állította, hogy a muzulmán–horvát katonai együttműködés csupán ideiglenes jellegű, és a „Horvát Védelmi Tanács eddig is a kivárás taktikáját alkalmazta”. Gorinsek szerint a boszniai horvátok ezentúl is csak ott lesznek hajlandóak harcolni a „közös ügyért”, ahol érdekeik vannak, tehát Hercegovinában és a Száva mentén. A katonai szakértő úgy véli, hogy a boszniai szerb hadsereg hagyta a horvátokat bevonulni egy későbbi együttműködés reményében. Tény, hogy a horvátok szinte harc nélkül masíroztak be Kupresba. Gorinsek azt sem tartja kizártnak, hogy a bevonulásban részt vettek horvátországi egységek is.
Közben folynak a diplomáciai tapogatózások is. A jugoszláv és a horvát külügyminiszter zágrábi tanácskozásán kiderült: a tárgyaló felek szinte semmiben sem értenek egyet. A horvát ellenzék (liberálisok, független demokraták) furcsállotta is az időzítést. Legtömörebben a Szociál-liberális Párt szóvivője fogalmazott: „ez nem más, mint humanitárius segélynyújtás Milosevícnek.”
B. G.
Kucsma elnök „nagy októbere”
A kijevi Legfelsőbb Tanács októberi ülésén a törvényesen működő és a parlamentben legnagyobb frakcióval rendelkező Ukrán Kommunista Párt és baloldali szövetségesei történelmi revansot hajtottak végre: alkotmányellenesnek nyilvánították az 1991. augusztusi parlamenti határozatot, amely annak idején törvényen kívül helyezte a kommunista pártot. Így hát most már akár hivatalosan is visszaigényelhetik a Központi Bizottság azóta államosított épületét, azaz a mai köztársasági elnöki palotát, de gyorsan megnyugtatták a palota jelenlegi gazdáját, a volt kommunista gyárigazgatót, Leonyid Kucsma elnököt: egyelőre nem nyújtják be igényüket. A döntés legfőbb ellenzői egyébként azok az antikommunista nemzeti-demokraták voltak, akik két héten át keményen védelmezték az UKP volt ideológiai titkárát, a kommunista múltja ellenére általuk is a nemzeti függetlenség „bajnokának” tekintett Leonyid Kravcsuk exállamfőt, akit pedig éppenséggel volt ortodox elvtársai próbáltak megfosztani a pótválasztáson frissen szerzett képviselői mandátumától.
Kravcsuk most különben programot vált: megpróbálja egyesíteni a hazafias és nemzeti-demokrata erőket. A tavaszi választáskor üresen maradt több mint 100 egyéni képviselői mandátum többsége ugyanis jobboldali nemzeti-demokraták kezébe került: egyes jobboldali ellenzékiek ettől remélik az eddig a baloldalnak kedvező parlamenti erőviszonyok megváltoztatását. Azt azonban egyáltalán nem szeretnék, hogy a jobboldali és nemzeti szövetség élére épp a lejáratódott Kravcsuk álljon. Nem nagyon akarja ezt a II. Leonyidnak is becézett Kucsma sem, aki a Kravcsuk feletti győzelmet inkább az oroszbarát baloldali, illetve mérsékeltebb reformot követelő kelet- és közép-ukrajnai megyéknek köszönhette, így hát október közepén meghirdetett radikális piacpárti reform megszavaztatása során nagyon is rászorult volt ellenfelei támogatására; az „utolsó esély programjaként” emlegetett (s a Nemzetközi Valutaalap által 800 millió dollárral támogatott) „radikális piaci reform” kapitalista jelszavai (árliberalizálás! adóemelés! privatizáció! földmagántulajdon!) ugyanis heves ellenállásra találtak az összes baloldali frakcióban. Márpedig az első félév során produkált átlag 40 százalékos termeléscsökkenés máshogy nem fogható vissza. A baj csak az, hogy miközben Kucsma egyik kezével tiltakozó baloldali „szövetségeseit” csitítgatta, másik kezével az Oroszországtól való távolodást követelő nemzeti és jobboldali ellenzék száját kellett befognia, akik ugyanis – különösen a még mindig tekintélyes Ruh vezetője, Vjacseszlav Csornovil személyében – a gazdasági program támogatása fejében nagyszámú kádercserét, a földmagántulajdon törvénybe foglalását és a FÁK-hoz való integráció elutasítását vagy legalábbis elodázását követelik.
De hát ennyi szájat egyszerre befogni még a ravasz Kucsma sem képes: miközben Moszkvába utazott a FÁK-csúcstalálkozóra (ahol persze egyelőre nem csatlakozott a frissen létrehozott gazdasági csúcsszervhez), parlamentje odahaza – kapitalizmus ide, piaci reform oda – óriási többséggel megszavazta az agrárszektor állami szubvencióját, kétszeresére emelte a minimálbért és a nyugdíjakat, háromszorosára az ösztöndíjakat, s kilátásba helyezte a energiaszektor állami támogatását is.
Hát, így menjen el az ember otthonról.
H–K.
- Extra Hungariam [8]