Tudatlanságvágy
„A jövő héten pedig, ha csoda nem történik, következik a Beszélő utolsó száma.” Ezt írták lapunk szomorú szerkesztői a múlt heti számban. Talán maguk sem vették észre, hogy rosszkedvükben még a csodától is csak baltörténetek bekövetkeztét várják. E nyilatkozat ugyanis megengedi azt az értelmezést is, hogy ha csoda esne, akkor még az utolsó szám sem jelenne meg. Azaz úgy szűnne meg egy lap, hogy nincs utolsó száma. (Ami persze maga is csoda lenne, s ezt a csodát úgy hívnák: Beszélő.)
Nos, megtörtént a csoda: lesz továbbra is Beszélő. A félig már elkészült búcsúrejtvény a számítógép memóriájában marad, de szinte magától kínálkozik az elmélkedés új tárgya, a csoda. A csoda immár valóságészlelésünk központi fogalmát jelenti. Intuícióink alapján ugyanis a csoda ritkábban történik meg, mint a csodamentes események. Manapság viszont több csodával találkozunk, mint „normális” jelenséggel. Paravilágunkban például bizonyosan több a csodadoktor, mint az ápolónő. E rejtély megfejtéséhez érdemes elolvasni rejtvényszövegünket. Szerzője XVII. századi filozófus (az értelem megjavításáról szóló tanulmány szerzője), aki népnevelői előítéleteinktől eltérő alapon magyarázza a csodahit létrejöttét.
A naiv felvilágosító feltételezés értelmében az emberek az igazságot keresik, a tudásvágy vezérli őket, csak ilyen-olyan okból nem jutnak el a helyes belátásokig. Elképzelhető azonban, hogy az emberek egyáltalán nem az igazságra kíváncsiak. Ha valaki bekötött szemmel az ujjával olvas, nézők milliói tapadnak a képernyőre. Vajon hányan ülnének végig egy olyan műsort, amelyben a szemmel való olvasás – amúgy meglehetősen fogós – kérdéseit taglalják? Olyasmire vagyunk kíváncsiak tehát, amit bizonyosan nem érthetünk meg: tudatlanságvágy lelkesít bennünket; feltehetően azért, mert a világunkban előforduló események reménytelenül zavarosnak tűnnek. Még szerencse, hogy az irracionális jelenségeket csodának nevezzük (feltételezve, hogy valaki számára mégiscsak van értelmük), hiszen így megőrizhetünk valami reményt.
Werner Heisenberg jegyezte le Niels Bohr egyik anekdotáját. A legcélszerűbb talán, ha csodák ügyében szerkesztőségünk is az ebből a történetből leszűrhető álláspontra helyezkedik: „Szomszédunk Tisvildejében egy nagy lópatkót szögezett az ajtajára. Megkérdezte egy közös ismerős: »Hát te tényleg babonás vagy? Igazán azt hiszed, hogy a patkó szerencsét hoz?« – Mire a szomszéd: –»Dehogy is, mit képzelsz. Csak hát úgy mondják, akkor is segít, ha valaki nem hisz benne.«”
A csodákról
„Ahogyan azt a tudást, amely meghaladja a tömeg felfogóképességét, isteni tudásnak, úgy az olyan művet, amelynek okát általában nem ismerik, isteni műnek vagy Isten művének szokták nevezni az emberek. Mert a tömeg azt hiszi, hogy Isten hatalma és gondviselése akkor nyilvánul meg a lehető legvilágosabban, ha valami szokatlan tüneményt lát a természetben, olyasmit, ami ellenkezik azzal a felfogással, amelyet megszokásból alkotott a természetről, különösen ha hasznára vagy javára is van az a tünemény; s véleménye szerint semmiből se lehet Isten létezését világosabban bizonyítani, mint abból, hogy a természet, mint hiszik, nem követi a maga rendjét. S azért úgy véli, hogy mindazok, akik a dolgokat és a csodákat természetes okokkal magyarázzák, vagy megérteni törekszenek, megtagadják Istent vagy legalábbis az isteni gondviselést. Azt hiszik ugyanis, hogy amíg a természet a megszokott rendje szerint tevékeny, Isten nem cselekszik; s viszont, amíg Isten cselekszik, a természet hatalma és a természetes okok nem fejtenek ki hatást. (…)
A tömeg tehát a természet szokatlan műveit nevezi csodáknak, vagyis Isten műveinek, s részint tiszteletből, részint az ellenkezés vágyától hajtva azokkal szemben, akik a természettudományokat művelik, nem akar semmit sem tudni a dolgok természetes okairól, s csak azokat a dolgokat, óhajtja hallani, amelyeket a legkevésbé ismer, ezért legjobban csodál. Mert hiszen csak úgy tudja Istent imádni és mindent az ő uralmára és akaratára visszavezetni, hogy a természeti törvényeket hatályon kívül helyezi és a dolgokat a természet rendjén kívül állóaknak képzeli, s Isten hatalmát akkor csodálja a legjobban, ha a természet hatalmát mintegy Istentől legyőzöttnek képzeli. (…)
[A tömeg nézeteivel ellentétben] a természetben nem történik semmi, ami ne törvényeiből következnék; törvényei kiterjednek mindarra is, amit az isteni értelem fog fel; s végül a természet szilárd és változatlan rendet követ: mindebből a legvilágosabban következik, hogy a csoda szót csakis az emberi gondolkodásmódra való vonatkozásban lehet érteni, s nem jelent egyebet, mint olyan művet, amelynek természetes okát nem tudjuk más megszokott dolog példájára megmagyarázni, vagy legalábbis az nem tudja, aki csodáról ír vagy beszél. Azt mondhatnám ugyan, hogy a csoda az, aminek oka nem magyarázható a természetes dolgok oly alapelveiből, amelyeket a természetes világosság által ismerünk. Minthogy azonban a csodák a tömeg felfogóképességének megfelelően történtek, ez pedig egyáltalán nem ismerte a természetes dolgok alapelveit: azért bizonyos, hogy a régiek azt tartották csodának, amit nem tudtak úgy magyarázni, ahogy a tömeg a természetes dolgokat magyarázni szokta, tudniillik az emlékezet segítségével, amennyiben más hasonló dologra emlékezik, amelyet csodálkozás nélkül szokott elképzelni. A tömeg ugyanis azt hiszi, hogy akkor ért meg egészen egy dolgot, ha nem csodálkozik rajta.”
???
- Ki beszél? [7]