[Kisbali László]

Nyomtatóbarát változat

Párbaj a múlttal

Feltehetően 1831-ből származik az orosz költő leírása az akkoriban dúló kolerajárványról. Ugyanez a betegség Magyarországot is elérte, és a parasztok nálunk sem tudták elviselni a fertőzés terjedésének meggátlását célzó intézkedéseket, „jobbnak tartván a bajt a bizonytalannál és a titokzatost a szokatlan szorongattatásnál. Hol itt, hol ott üti fel a fejét a lázadás”. Ostobaság – teszi hozzá szerzőnk. Láthatóan ügyel rá, hogy megőrizze „könnyelmű érzéketlenségét” a gondosan kimunkált szerephez igazodva a pestis és a kolera különbségét az elégia és a ditirambus eltéréseként érti. A kolera csak egy lehetséges ellenfél a párbajként felfogott életben; persze nincs már meg klasszikus értelme, nem a férfias erény próbája a duellum, hanem a rutin, kelletlenül végzett kötelesség. Ami érthető, hiszen csak az életről van szó. E megejtően decens, romantikus magatartás szépséghibája, hogy alanya nem csupán saját életével játszik. Jó volna tudni, vajon hány ember halálát eredményezhette, ha költőnk egy ezüst rubel árán Moszkvába hurcolta a koleravírust. Kíváncsiságomat mégis visszafogom: világirodalmi nagyságokat nem lehet járványügyi mércével mérni.

Ma a kolera ismét elérte Moszkvát, mi több, itt van a szomszédunkban. Nem tömeges járványról van szó, mégis hatalmas a riadalom, s még nagyobb a szorongás. Ha máshonnan nem, hát Susan Sontag esszéiből („A betegség mint metafora” és „Az AIDS és metaforái”) tudjuk, hogy az efféle betegségek nem egyszerűen orvosi jelenségek: kultúránk élet és halál kérdéseivel birkózván jelképi értelemmel látja el e kórokat. A tuberkulózis és a rák után ma az AIDS számít ilyen szimbolikus betegségnek. A kolera s kiváltképp a hírekben szintén szereplő bubópestis más. Az AIDS „korunk betegsége”, mondhatni, a „miénk”. Rejtély ugyan, de a titok rólunk szól. A kolera más. Abszolút semmi titok nem övezi. Tudják az okát, az ellenszerét. Szélhámosok az AIDS-et desztillált vízzel akarták gyógyítani. A kolera ellen sokszor elég lenne az egyszerű tiszta víz. És mégis. A kolera itt van, pedig úgy tudtuk: végérvényesen a múlté. Talán ezért olyan félelmetesek a megbetegedésekről szóló hírek: úgy tűnik, maga az idő zavarodott össze. A múlt ostoba és ronda halál formájában kelt életre. Az AIDS-szel szemben mintha még lehetne esélyünk; de hogy álljunk fel egy olyan párbajban, melyet egyszer már megvívtunk?

A kolera elérte Moszkvát


„A koleráról meglehetősen halvány elképzelésem volt csupán, habár 1822-ben egy öreg moldvai hercegnő – kifehérített, kipirosított arccal – ott halt meg a szemem előtt ebben a betegségben. – Faggatni kezdtem a barátomat. A diák elmagyarázta, hogy a kolera valami szél, hogy Indiában nemcsak az embereket és az állatokat támadta meg, hanem a növényeket is, hogy sárga sávban terjed fölfelé a folyók partja mentén, hogy egyesek véleménye szerint a rothadt gyümölcstől terjed, és így tovább, mindazt, amit később épp eleget hallhattunk. (…)

Öt esztendővel később Moszkvában tartózkodtam; otthoni körülményeim halaszthatatlanul falumba szólítottak. Elutazásom előtt Vjazemszkij mutatott egy levelet, melyet éppen az imént kapott: a koleráról írtak neki, mely az asztrahányi kormányzóságból már átcsapott a szaratovi kormányzóságba. Azzal az egykedvűséggel vágtam neki az útnak, melyet annak köszönhettem, hogy sokat voltam ázsiaiak között. Azok nem félnek a pestistől, a sorsra és az ismert elővigyázatossági rendszabályokra hagyatkoznak, az én képzeletemben pedig a kolera éppúgy rokona volt a pestisnek, mint az elégia a ditirambusnak.

Barátaim, akiknek ügyei rendben voltak (vagy a megszokott zűrzavarban, ami tökéletesen mindegy), meg is róttak emiatt, és fontoskodva kijelentették, hogy a könnyelmű érzéketlenség nem igazi bátorság.

Útközben szembetalálkoztam a makarjevói vásárral, melyet szétkergetett a kolera. – Balsorsú vásár! Úgy menekült mindenki, mint a tetten ért tolvajnő, szanaszét hajigálva fele áruját, bevételét se érkezve összeszámolni!

Gyávaságnak tartottam volna, hogy visszaforduljak; tovább utaztam, ahogy az ember – talán ismerik ezt az érzést – párbajra indul: bosszúsan és nagyon kelletlenül.

Alighogy megérkeztem, tudatják velem, hogy körülöttem körülfogják a falvakat, karanténokat állítanak. A nép zúgolódik, nem érti a kegyetlen kényszerűséget, jobbnak tartván a bajt a bizonytalannál és a titokzatost a szokatlan szorongattatásnál. Hol itt, hol ott üti fel a fejét a lázadás. Ostobaság.

Beletemetkeztem ügyeimbe, Coleridge-t olvasgattam, meséket költöttem, és nem jártam a szomszédokhoz. Eközben fontolgatni kezdtem a visszatérést, és aggodalom fogott el a karantén miatt. Október másodikán váratlanul hírt kaptam, hogy a kolera elérte Moszkvát. Félelem fogott el – kolera Moszkvában … Tüstént összeszedelőzködtem és útnak eredtem. Alig tettem meg húsz versztát, kocsisom megáll: őrség!

Néhány doronggal felfegyverkezett muzsik őrzött egy átkelőhelyet valami folyón. Kérdezgetni kezdtem őket. Se ők, se jómagam nem értettük, minek állnak itt ezekkel a dorongokkal, s azzal a paranccsal, hogy senkit se eresszenek át. Én azt bizonygattam, hogy egész bizonyosan van valahol karanténállomás, s ha nem ma, hát holnap belebotlom, és bizonyíték gyanánt felajánlottam nekik egy ezüst rubelt. A muzsikok bólintottak, átvittek a túlsó partra, és hosszú életet kívántak nekem.”

???

• Ki beszél?