Bereményi Gézától tudjuk, hogy „a 60-as években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma”. Most egy késő őszi napon a dolog azzal kezdődött, hogy Horn Gyula a más feladattal megbízott eddigi honvédelmi államtitkár utódjának kijelölésekor az MSZP-frakcióban erős pozíciókkal rendelkező, a legendás KISZ-központi átmentő csapatból verbuválódott BIT-eseknek akart kedveskedni, amikor Kiss Pétert javasolta a koalíciós egyeztető tanácsnak. Az SZDSZ azonban élt vétójogával.
A BIT-nemzedék étvágyának kielégítésére más megoldást kellett találni. Némi akadályt jelentett, hogy az ifjúságpolitika összehangolása a koalíciós megállapodás szerint a szabad demokrata irányítású MKM feladatkörébe tartozik, és a Fodor Gábor vezette minisztérium ennek megfelelően egy tárcaközi koordinációs bizottság felállítását tervezte. Horn Gyulát azonban ez nem nagyon zavarta. A kormány november 17-i ülésére beterjesztette javaslatát a miniszterelnökség mellett működő Országos Gyermek és Ifjúsági Koordinációs Tanács létrehozásáról. A javaslattal a szabad demokrata miniszterek nem értettek egyet, lekerült a napirendről. A Miniszterelnöki Hivatal ennek ellenére közleményben tudatta, hogy a döntés megszületett (Népszabadság, november 19.), majd másnap a televízióban Forró Evelyn kormányszóvivő is megerősítette a hírt. A Népszabadság azt is tudatta, hogy az ifjúságpolitikai tanácsot maga az ifjúság problémái iránt mélyen elkötelezett miniszterelnök fogja vezetni, később megválasztandó titkára pedig címzetes államtitkári rangot kap. Reméljük, a tisztelt olvasó ezek után nem lesz túlságosan meglepve, ha Kiss Pétert választják a tanács titkárává.
A koalíciós egyeztető tanács november 21-i ülésén Pető Iván felhívta Horn Gyula figyelmét arra, hogy a koalíciós megállapodás értelmében nincs joga a partner egyetértése nélkül ilyen döntést hozni. A miniszterelnök azonban értetlenkedett. Minden apróságot nem lehet egyeztetni. Ez elképzelhetetlen.
Úgy tűnik, a Beszélő ismét a holnap híreit írta meg, amikor június 9-i számában az épphogy megindult koalíciós tárgyalások kellős közepén megfogalmazta kétségeit: „Nem nagy szerződésszegésekre kell számítani, amelyek a társadalom szemében megindokolnák a koalíció felbontását, hanem a megállapodások mindennapos kijátszására.” (Kőszeg Ferenc: A fordulat éje) Ehhez Solt Ottilia a június 23-i számban a már megszületett megállapodást kommentálva hozzátette: „S vajon az MSZP kamarillaharcokban edzett taktikusai nem találják-e meg azokat az apró lépéseket politikai túlélésük érdekében, amelyek mindig kisebbek annál, semhogy elfogadhatóvá tennék a közvélemény számára az SZDSZ vétóját…?” (Vétó és kasszakulcs) És valóban: kit érdekel, hogy ki hangolja össze az ifjúságpolitikát? Kinek jut eszébe a zavaros nyilatkozatok hallatán, hogy nemcsak hatásköri villongásokról van szó, hanem – többek között – a BIT-esek által már többször megkóstolt legendás KISZ-és úttörővagyonról is?
Az elmúlt napok másik – még hangosabb – botránya az oktatásügy költségvetési vonatkozásaihoz kapcsolódik. Ennek az ügynek a szándékosan összekuszált szálait csak szigorú időrendben haladva, a tények felsorolásával lehet úgy-ahogy kibogozni.
Október vége
Az MSZP és az SZDSZ oktatási szakértői Orosz István parlamenti bizottsági elnök, illetve Horn Gábor szabad demokrata képviselő vezetésével a minisztérium illetékeseinek a bevonásával megbeszélést tartanak. Ezen megegyezésre jutnak abban, hogy a költségvetési alku során a minisztérium nem a közalkalmazotti alapilletmény január 1-jei emelését, hanem az önkormányzati oktatási normatívák átlagosan 10%-os emelését próbálja meg kiharcolni. Egyrészt azért, mert az előbbi elfogadhatatlanul nagy (mintegy 30-35 milliárdnyi) többletterhet róna a költségvetésre, másrészt azért, mert a normatívakkal jobban lehet „célozni”. Többet kaphatnak azok a területek (óvoda, szakképzés, kistelepülések), ahol legjobban szorít a cipő, és a pedagógusok bérét is jobban lehet a munka minősége alapján differenciálni.
November 11.
Horn Gyula egy karcagi lakossági fórumon kijelenti: nem tartható tovább, hogy egymillió közalkalmazott legyen ebben az országban. Tarthatatlannak nevezi, hogy miközben csökken a diákok, addig stagnál vagy némileg még növekszik is a pedagógusok száma. Megemlíti az oktatási intézményrendszer átvilágításának szükségességét és az iskolahálózat észszerűsítésének, az iskolák összevonásának lehetőségét is.
November 14.
A miniszterelnök hivatalában megbeszélést folytat Jánosi György kulturális államtitkárral. Jánosi elmondja: a PM-mel folytatott tárgyalásokon csak annyit sikerült elérni, hogy a belügyminisztériumi fejezetben a korábbi közalkalmazotti béremelésekből eredő önkormányzati többletkiadások részleges ellentételezésére előirányzott 28 milliárd forintból 10 milliárdot átcsoportosíthatnak az oktatási normatívák átlagosan 10%-os emelésére. (Az önkormányzatok egy része kénytelen volt hiteleket felvenni, hogy fizetni tudja a pedagógusok megemelt bérét. A kormány ígéretet tett, hogy jövőre ezt kompenzálja. A 28 milliárdos keret ezt a célt szolgálja.) Az oktatás tehát nem jut többletforráshoz, de az államtitkár hangsúlyozza, hogy az átcsoportosítás mégsem puszta formalitás. A 10 milliárdot a tárca nem egyenletesen teríti, több jut a legnehezebb helyzetben lévő területeknek, és az önkormányzatok is szabadabban dönthetnek, hogy a kapott pénzt bérezésre vagy más, általuk fontosabbnak tartott célokra fordítják. Így a béremelkedést nem garantálja törvényben rögzített automatizmus, viszont lényegesen nagyobb szerepet kaphat a helyi döntésen alapuló, a tényleges teljesítményt jutalmazó differenciálás.
Fodor Gábor három napra tervezett párizsi útját a magyar követség az utolsó pillanatban szervezési nehézségekre hivatkozva lemondja. Mivel a feltételezett távollétben bízva ezekre a napokra tervezték be a miniszter hivatali szobájának kifestését, Fodor egy nap szabadságot vesz ki, házon kívüli programokat szervez, és miniszteri hatáskörét időlegesen átruházza Jánosira.
November 15.
István József kisgazda-képviselő parlamenti interpellációjában azt állítja, hogy az egyházi iskolák állami támogatásáról közzétett MKM-adatok nem felelnek meg a valóságnak. Az interpellációra Jánosi válaszol: „Végtelenül sajnálom, hogy ez a méltatlan számháború kialakult…” Mintha nem a minisztérium képviseletében, hanem hűvös kívülállóként beszélne.
November 16
A miniszterelnök kézhez kapja a Báthory Zoltán közoktatási helyettes államtitkár által készített háttéranyagot, mely a „Tervezet Horn Gyula miniszterelnök úr 1994. november 16-i beszédéhez” címet viseli. A szöveg rendkívül árnyaltan és tárgyszerűen ecseteli az oktatásügy aktuális problémáit. Anélkül, hogy konkrétan utalna a korábbi Horn-beszédekben elhangzott, nagy vihart kavart „oktatáspolitikai” kijelentésekre, adataival és érveivel nyilvánvalóvá teszi, hogy azok nem a téma beható ismeretéről árulkodnak. Az anyagban a korábban kialakított minisztériumi koncepciónak megfelelően feltételes módban megfogalmazódik: jó lenne, ha 9,5-10,3 milliárd forint többletforrás bevonásával lehetne emelni az önkormányzati normatívákat. (A pontos szövegrészt lásd keretesünkben.)
Horn felhívja Jánosit, és megkérdezi, hogy sikerült-e megegyezni a PM-mel. Jánosi (a hétfőn mondottakra gondolva) igennel válaszol.
Délelőtt Szöllősi Istvánné szocialista parlamenti képviselő és pedagógus-szakszervezeti vezető (PSZ) szervezésében nyomásgyakorló háttérbeszélgetésre kerül sor. Ezen a 75 meghívott pedagógus képviselőből 9-en vesznek részt. Fontosnak tartja a nyomásgyakorlói jelenlétet Pokorni Zoltán (Fidesz), aki nemrég még a kádárista PSZ-szel szemben létrejött és azzal számos kérdésben kifejezetten ellentétes álláspontot képviselő PDSZ tisztségviselője volt. Szöllősiné a sajtó meghívott képviselőinek elmondja, hogy a PSZ ragaszkodik a közalkalmazotti alapilletmény január 1-ji emeléséhez, amelyet szerinte először 8000-ról 9000-re, majd még a jövő év folyamán 10 500 forintra kellene föltornázni, hogy elérje a minimálbér szintjét.
Délután Horn Gyula az előzetes terveknek megfelelően az MKM-ben találkozik a köz- és felsőoktatásban érdekelt szakszervezetek képviselőivel. Az összejövetelt annak tudatában szervezték, hogy azon a távol lévő Fodor Gábor nem tud részt venni. A miniszter azonban némi zavart keltve váratlanul mégis megjelenik. Horn tényként közli a megjelentekkel, hogy a tárca megkapja a már alig remélt többletforrást a normatívák emeléséhez, s így 10 milliárd forinttal több jut 1995-ben közoktatási célokra. (A miniszter is, az államtitkár is kővé dermedve hallgatja ezt.)
November 17.
A Miniszterelnöki Hivatal nevében Kiss Elemér közleményt bocsát ki, amelyben tudatja a közvéleménnyel, hogy az előző napon az MKM vezetői a miniszterelnököt tévesen tájékoztatták: még sincs 10 milliárdos plusztámogatás. „Az MKM vezetése a tévedésért elnézést kért a miniszterelnöktől, a közvéleménytől, valamint a tárgyalópartnerektől.”
A kormány ülésén Békesi László a 10 milliárdos plusztámogatás ígéretére hivatkozva lemondással fenyegetődzik.
November 18.
Fodor Gábor közli Jánosival, hogy ő a történtekért nem hajlandó vállalni a felelősséget. Felszólítja az államtitkárt, hogy vonja le a konzekvenciát, és nyújtsa be a lemondását.
Szöllősi Istvánné az ÉT ülésén napirend előtti felszólalásában követeli az ügyben a felelősség megállapítását, s lemondásra szólítja fel az oktatási minisztert.
Ugyanitt Békesi megerősíti: a miniszterelnököt félrevezették. Hogy ez tudatos volt-e, azt most még nehéz megállapítani.
Még ugyanezen a napon Jánosi György hosszú levélben jelenti be és indokolja lemondását.
Eddig a tények, amelyekből teljesen nyilvánvaló, hogy a miniszterelnököt senki sem vezette félre. A minisztérium neki készített beszédtervezetében egyetlen olyan mondat sem volt, ami alapot adott volna az inkriminált bejelentésre. A körülmények ismeretében Jánosi Györgynek szerda reggel a telefonban elhangzott igenjét is csak egy marslakó értelmezhette úgy, hogy az a plusz 10 milliárd pénzügyminisztériumi jóváhagyását jelenti.
Valójában csak két eset lehetséges. A miniszterelnök vagy nem tudja megkülönböztetni a feltételes módot a kijelentő módtól, vagy általunk nem ismert politikai szándékoktól vezérelve szándékosan félretájékoztatta a megjelenteket. Egyik magyarázat sem válik a dicsőségére. Mindenesetre az utóbbi feltételezés mellett szól, hogy amióta kormányfőként hivatalba lépett, kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt rendszeresen tesz a kormányprogramtól rugalmasan elszakadó, enyhén szólva is váratlan és meghökkentő kijelentéseket. Hol a vagyonadó bevezetését hirdeti meg, hol a kisiskolák megszüntetése mellett tör lándzsát, hol a pedagóguslétszám csökkentését irányozza elő. Munkatársai azután nem győzik elsimítani az általa kavart hullámokat.
A kérdés inkább az, hogy miként lehetett ebből az újabb kormányfői balfogásból ekkora, a közvéleményt napokig lázban tartó műbalhét keverni. Hogy miért nem akadt senki, aki ki merte volna mondani: a király meztelen. A válasz nem éppen szívderítő. Azért, mert, bár különböző indítékoktól vezérelve, de mindenki Horn Gyulának falazott.
Az SZDSZ talán nem akarta tovább élezni az amúgy is feszült viszonyt a koalíciós partnerrel, Jánosi György pedig valószínűleg minden körülmények között lojális akart maradni.
A sajtó már-már orwelli magaslatokba emelkedve asszisztál ahhoz, hogy az újabb kormányfői rögtönzés félretájékoztatásnak neveztessék. „Valami biztosan nem működik jól a koalíciós kormány információs rendszerében, mert kínosan sok a félretájékoztatás és félreértés” –írja például az ügy kapcsán az SZDSZ-szimpatizánsnak tartott Magyar Hírlap (november 21.).
Az már érthetőbb, hogy az MSZP-frakció Nánási utat is megjárt tagjai és az ellenzéki politikusok kapva kaptak az alkalmon, hogy elverhetik a port a kulturkampfosnak minősített szabad demokrata miniszteren, akit egyesek kis hercegnek neveznek.
Csintalan Sándor MSZP-alelnök A Hét vasárnapi adásában, miközben megjegyezte, hogy nem ismeri az ügy részleteit, azért leszögezte: Horn Gyula félretájékoztatásáért felelős az apparátus és a miniszter is. A hétfői híradóban Surján László miniszteri múltjának teljes súlyával állapította meg: „A miniszteri felelősség nem kabát, amit az ember betehet a ruhatárba.”
Ugyanezen a napon a parlamentben napirend előtt Pokorni Zoltán kért szót: „…mi szeretnénk, ha… módot adnának az egész parlamentnek és az egész társadalomnak arra, hogy tisztán lássanak ebben a kérdésben, amelyben láthatóan igen nagy a homály.”
Lapzártakor Szöllősi Istvánné a rádiónak nyilatkozva kijelentette: Itt nem „Jánosi-ügyről”, hanem sokkal többről van szó. Volt egy ragyogó szocialista program, lett belőle egy majdnem jó kormányprogram, és most a költségvetés mindezzel szöges ellentétben álló pénzpolitikát irányoz elő 1995-re. Olyannyira, hogy kénytelen sztrájkra buzdítani a vezetése alatt álló szakszervezetet. (Megteheti, hiszen „nem pártlistán kúszott be a parlamentbe”.)
Fodor Gábor, Ungár Klára és Molnár Péter annak idején, mikor úgy döntöttek, hogy távoznak a Fideszből, a pártválasztásukban csalódott képviselők közül egyedülállóan a mandátumukról is lemondtak. Hasonlóan nemes gesztust tett most Jánosi György, noha nem csalódott a pártjában. Ahogy elnézzük a Fodor Gáborra zúduló össztüzet, a dolog arra megy, hogy a miniszter hamarosan kövesse a maga és államtitkára példáját.
Egy azonban biztos: a kormányfő – közfelkiáltással – marad.
- Belföld [8]