A nyúlszívűség konglomerátuma
A múlt kedden a német Bundestag Helmut Kohlt eggyel több szavazattal a szükségesnél kancellárrá választotta. A keresztény–liberális koalíció vezetői annyira nem voltak biztosak a győzelemben, hogy két CDU-képviselőt betegágyukból szállítottak a kancellárválasztásra a berlini Reichstagba. Nem először fordult elő szoros eredmény a második világháború utáni német kancellárválasztások történetében. Adenauer 1949-ben egyetlen szavazattal sem kapott többet a feltétlenül szükségesnél, és Willy Brandt 1969-es háromszavazatos többsége sem nevezhető kényelmesnek. De az, hogy Kohlt rendkívül kis többséggel választották újra, mégis arra emlékeztet, hogy az ötödik keresztény–liberális koalíció elődeinél sokkal sebezhetőbb: ha ez a koalíció valóban vitás kérdésekről parlamenti szavazást kezdeményez, könnyen saját sírját áshatja meg.
Éppen ezért addig, amíg a dolgok Kohl kancellár tervei szerint alakulnak, a koalíció bizonyosan kerülni fogja a vitás kérdéseket. Ezt teszi valószínűvé a három kormányzó párt – a CDU, a CSU és az FDP – koalíciós szerződése is. A negyvenkilenc oldalas dokumentumot a koalíció iránt kifejezetten baráti érzelmeket tápláló Frankfurter Allgemeine a „nyúlszívűség konglomerátumának” nevezte. Valóban: noha a szerződés bevezetője Németország „alapvető megújítását, a közélet átalakítását” és más forradalmi tetteket ígér, a főszövegben nyoma sincs annak a „fantáziának és bátorságnak”, amelyre az „új utak” választásához szükség lenne. A vitás kérdések egy része (például a belső biztonság védelmét szolgáló – és az FDP által ellenzett – rendpárti intézkedéstervezet) egyáltalán nem kerül szóba, más részüket pedig (például az egészségügyi ellátás tervezett reformját) olyan kétértelmű megfogalmazásokkal tudja le a szerződés, hogy mindenki győztesnek deklarálhatja magát.
Így aztán indokolt a fanyalgás, vagy legalábbis érthető. Érthető azok csalódása, akik a jobbközép koalíció fennmaradásától azt remélték, valamiféle konzervatív forradalmat véghezvisznek. Csakhogy ez a koalíció nem kapott megbízást arra, hogy mindent fenekestül felforgasson. A fanyalgók másik részének pedig az a legnagyobb bánata, hogy Kohlnak egyáltalán sikerült egy koalíciós szerződést tető alá hoznia. A Bundestag-választások után sok kommentátor arra számított, hogy a koalíció két kisebbik pártja – a meggyengült FDP és a megerősödött CSU – egymás torkának fog ugrani, és Kohl képtelen lesz kordában tartani őket. Ez idáig ez nem történt meg: Kohlnak sikerült meggyőznie mind a CSU-t, mind az FDP-t (és persze saját pártját is), hogy a hatalom megtartása érdekében tekintettel kell lenniük egymásra. Gyengéd tapintattal elvette az FDP-től azt, ami már semmiképpen sem járhat neki, de engedett annyit a liberálisoknak, hogy ne érezzék magukat megalázva.
Alapjában véve nem elképzelhetetlen, hogy a keresztény–liberális koalíció ezzel a leheletnyi többséggel is képes lesz idejét kitölteni. Végül is a koalíció felrúgása bármelyik fél számára ugrás lenne a sötétbe, vagy talán egyenesen öngyilkosság. A zöldek és az utódpárti PDS jelenléte a Bundestagban a hagyományos pártok kalkulációit rendkívüli módon megnehezíti, így a koalíció felrúgása a szokásosnál is kockázatosabb. Meg aztán a kormányon lévő koalíció akkor sem mozgathatna meg hegyeket, ha soraiban teljes egyetértés uralkodna: a Bundesratban többséggel rendelkező szociáldemokraták nélkül semmi sem megy. Vagyis erős késztetés sem igen lesz a koalíció felrúgására.
N. L.
Republikánus hübrisz
Lapunk múlt heti számában az amerikai időközi választások következményeit latolgatva azt írtam, hogy Clinton elnöknek és az újonnan megválasztott republikánus többségű kongresszusnak nem nagyon van más választása mint az együttműködés. A diadalmas és diadalittas republikánusok – legalábbis a radikálisok – mintha nem egészen lennének ezen a véleményen. Eddigi magatartásuk azt sugallja, hogy ragaszkodnak Clinton agyagba döngöléséhez – talán csak az élvezet kedvéért, de lehet, hogy azért, mert két évig, az elnökválasztásig, megőrizhetőnek tartják azt a lendületet, amellyel az időközi választásokat megnyerték.
Newt Gingrich, a januárban megalakuló 104. kongresszus kijelölt elnöke még a választás estéjén a hajdani igen baloldali elnökjelölt nevével játszva az „ellenkulturás McGovern-nyikek” díszítő jelzővel illette Clintont és feleségét. Röviddel ezután nem szakította meg egy rádiós szereplését, amikor az elnök telefonon kereste, és csak kilencven perc múlva hívta vissza.
Jesse Helms, az új képviselőház külpolitikai bizottságának kijelölt elnöke először annak a kívánságának adott hangot, hogy Clinton ne ratifikáltassa a GATT-egyezményt a januárig még hivatalban lévő régi kongresszussal, hanem várja meg ezzel az új kongresszus megalakulását. Ha így tesz – írta Helms leplezetlen zsaroló szándékkal az elnöknek –, akkor a külügyi bizottság „fair módon és alaposan” fontolóra veszi az elnök külpolitikai álláspontját. Aztán a múlt pénteken kijelentette, hogy Clinton alkalmatlan főparancsnoknak, és hogy ezt a véleményt sok katona is osztja. (Az alkotmány szerint a fegyveres erők főparancsnoka az elnök.)
De a republikánusok nemcsak az elnököt sértegetik, hanem óriási lendülettel propagálnak olyan törvénytervezeteket is, amelyekkel kapcsolatban az amerikai társadalom kétségkívül megosztott. Olyan alkotmánymódosítást terveznek, amely az állami iskolákban lehetővé tenné az imádkozást szervezett keretek között. (Az újabb alkotmányértelmezés ezt nem tartja összeegyeztethetőnek az állam és az egyház szétválasztásával.) Sürgetik abortuszellenes törvények meghozatalát is. És általában úton-útfélen hangoztatják, hogy immáron ők az urak Washingtonban, tehát az elnöknek úgy kell táncolnia, ahogy ők fütyülnek. Jesse Helms például nyilvánvalóan meg van győződve arról, hogy az az alkotmányos elv, mely szerint a külpolitikai irányvonal meghatározása elnöki előjog, pusztán írott malaszt.
Érdekes módon az elnök tanácsadóit nemhogy kétségbe ejtenék a republikánus hübrisz gyakori megnyilvánulásai, hanem kifejezetten örülnek ezeknek. Úgy gondolják, hogy az elnök annál könnyebben játszhatja el a józan centrista szerepét, minél radikálisabb követelésekkel állnak elő a republikánusok. A mérsékelt republikánusokat is aggodalommal tölti el az a vihar, amelyet a radikális kollégák kavartak. Attól tartanak, hogy az elnök elleni durva támadások visszaütnek. Ugyanis lehet, hogy Clinton népszerűtlen, de mégsem biztos, hogy az amerikaiak szívesen nézik, miként próbálják lejáratni elnöküket. Egyes kommentátorok pedig arra mutatnak rá, hogy a radikális republikánusok esetleg félreértik mandátumukat: megbízásuk arra szól, hogy kitakarítsák Augiász washingtoni istállóját, és nem arra, hogy a demokraták baloldali-liberális társadalompolitikája helyett jobboldali-konzervatív társadalompolitikát próbáljanak megvalósítani.
„A jóslás szabadon választott dőreség” – jegyezte meg nemrég George F. Will, a briliáns amerikai kommentátor. Mégis meg lehet kockáztatni: miután kiujjongták magukat, csak megszelídülnek a republikánusok.
Neményi
Kiegyensúlyozott önkormányzatok
A hétvégén lezajlott szlovákiai önkormányzati választások arról tanúskodnak, hogy helyi szinten háttérbe szorultak a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali politikai erők. A Ján Lupták vezette Szlovákiai Munkásszövetség csupán 0,89 százalékot szerzett, a Szlovák Nemzeti Párt pedig 2,06 százalékot. Valamivel jobban szerepelt a parlamenti választásokon győztes Meciar-féle Demokratikus Szlovákiáért mozgalom, mely a polgármesteri posztok 16 százalékát és a képviselői helyek 23 százalékát szerezte meg. Rossz szerepléséről azonban elsősorban az a tény tanúskodik, hogy jelöltjeik csupán két jelentősebb városban tudtak győzni, és a polgármesteri helyek többségét a városokban a Ján Carnogursky-féle Kereszténydemokrata Mozgalom, valamint a Demokratikus Baloldal Pártja szerezte meg. Rendkívül magas, 28 százalékos volt a független jelöltek győzelmeinek aránya a polgármesterek közt (a képviselők közt ez az arány csak 7 százalék volt).
Jól szerepelt a Magyar Koalíció pártja is. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom 112 polgármesterjelöltje közül 56-nak szavaztak bizalmat a választók, ami háromszorosa a négy évvel ezelőtti eredménynek. Ugyancsak sikeresen szerepelt a Magyar Polgári Párt, mely 118 jelöltet indított, s közülük 62-en letten polgármesterek. Így az MPP ugyancsak felülmúlta négy évvel ezelőtti eredményeit, hiszen akkor csupán 26 jelöltje tudott győzni.
Jó eredményt ért el az Együttélés politikai mozgalom is, mely 131 polgármesteri helyet mondhat magáénak, s ez tízzel több, mint az 1994 elejére a pótválasztásokkal együtt kialakult helyzet. A Magyar Koalíció pártjainak eredményéből teljesen egyértelmű, hogy Dél-Szlovákiában jelentősen megnőtt az MKDM és az MPP szervezettsége, s ez általában érvényes a Magyar Koalícióra mint egészre is. Ez azt jelenti, hogy a magyar pártok már nem csupán a nemzetiségi kérdés erőteljes hangsúlyozásával érik el eredményeiket, hanem a problémákat a maguk teljességében próbálják megközelíteni.
Ha megpróbáljuk arányba állítani az európai mércével mérhető szlovákiai pártok eredményeit a szélsőséges csoportosulásokéval, azt látjuk, hogy a kereszténydemokrata–liberális–szocialista blokk a magyar pártokkal együtt megszerezte a polgármesteri posztok 42,2 százalékát, míg a szélsőséges pártok csupán 18,83 százalékot mondhatnak magukénak. Ugyanezen arányok a helyi képviselők közt így néznek ki: standard pártok 49 százalék, szélsőséges pártok 30 százalék. A független jelöltek a polgármesteri posztok 28,5, valamint a képviselői helyek 7,58 százalékát szerezték meg. Ezek az eredmények azt jelzik, hogy Szlovákiában megállt a szélsőséges pártok előretörése, és helyi szinten egyfajta demokratikus ellensúly jött létre Meciarék radikális blokkjával szemben. Mindez valószínűleg a helyzet megnyugvásához járul majd hozzá, és jelentősen megerősíti a nem szélsőséges pártok tárgyalási pozícióit. A jelek szerint Meciar kénytelen lesz parlamenti társaival, a nacionalista Szlovák Nemzeti Párttal és a szélsőbaloldali Munkásszövetséggel megalakítani a kormányt. Erre eddig nem sok hajlandóságot mutatott, ám az önkormányzati választások után manőverezési lehetőségei nagyon jelentősen leszűkültek.
Gyurovszky
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [9]