Kicsoda John Galt? Így kezdődik a XX. századi Amerika egyik legbefolyásosabb regénye, és mire megtudjuk, már késő: menthetetlenül belefeledkeztünk egy 1200 oldalas, letehetetlen filozófiai krimibe, hetekre oda a munkánk és a családi életünk. Nem lesz nyugtunk, amíg meg nem tudjuk, miért akarja egy ambiciózus fiatalember megállítani a világot, és miért sikerül neki (majdnem); miért és hová tűnnek el egymás után a legtehetségesebb amerikai vállalkozók, feltalálók; miért hagyja egy sikeres gyártulajdonos, hogy szégyenkeznie kelljen sikere miatt; miért harcol egy fiatal vasúti cégtulajdonosnő kétségbeesetten, hogy megépüljön Amerika első transzkontinentális vasútvonala? És a legjobb, hogy mire mindez kiderül, szabályosan felszabadulunk: megértettük, mi motiválja a független egyént, minek az értékmérője-jutalma a pénz, hogyan függ össze szocializmus és középszer.
Ayn Rand: Atlas Shrugged (Atlasz vállat von) című regénye éppen ötven éve jelent meg, és egész generációk életét változtatta meg; egy 1991-es közvélemény-kutatás szerint a Biblia után a második legbefolyásosabb mű az országban. Amerikán kívül nemigen ismerik, Magyarországon pl. még meg sem jelent, de az Egyesült Államokban évente 150 ezer példányt adnak el belőle, ehhez jön az Ayn Rand Institute (ARI), az írónő követőinek think tankje által iskoláknak adományozott évi 400 ezer példány. Miért pont ez a regény vált ki ekkora hatást, miért ír róla szinte kísértetiesen hasonló méltatást a liberális The New York Times és a konzervatív The Wall Street Journal? Ha egyszer nincs még egy olyan regény vagy film, amely ennyire radikálisan kérdőjelezné meg mindazt, amit kultúrkörünkben szabadság és morál alatt értünk? Mert nincs.
Az ősforrás című, szintén sikeres regényének megjelenése (1943) után tizenhárom éven át érlelte magában és írta, jegyzetelte, naplózta az orosz származású, 1926-ban Amerikába emigrált írónő új művét, amit eredetileg The Strike (A sztrájk) címen akart kiadni. 1957-ben aztán, az új címmel történt megjelenés után új időszámítás kezdődött az amerikai bestseller-történetben: a regényt imádták, gyűlölték, és nem tudták mire vélni (Rand saját bevallása szerint sírt minden értetlen kritika olvastán), mindenesetre elkezdte eladni magát. És eladott egy, az ember túléléséhez szükséges filozófiát, a ráció és a tudatunktól független valóság tiszteletben tartását hirdető objektivizmust, és eladott egy politikai világnézetet, a szabadpiaci kapitalizmust, ami a közhiedelemmel ellentétben a szabadpiaci kapitalizmus őshazájában sem éppen népszerű. De éppen ettől radikális az Atlasz: nem haszonelvű, gazdasági-jóléti, hanem morális alapon védi meg a kapitalizmust. „Tudom, hogy két és fél ezer év kulturális hagyományát kérdőjelezem meg” – írta Ayn Rand.
Mind a liberális, mind a konzervatív napilap egybehangzóan írja: az Atlasz az első mű, amely nem gonosz, kapzsi, kizsákmányoló szerepben mutatja a vállalkozókat, hanem túlnyomórészt autonóm, egy kollektivista környezetben emberfeletti erővel túlélni próbáló hősökként, kisebb részben pedig megalkuvó, az államhatalom kegyeit kereső, a versenytől félő, kisszerű és korlátolt alakokként. Mindkét lap megemlíti, hogy számos vezető pénz- és üzletember jött rá a mű olvastán arra, hogy nem kell szégyellni a sikerorientáltságot, a profitra törekvést – ilyen fiatalember volt az ötvenes évek végén Alan Greenspan, a FED későbbi elnöke is, aki a regény elolvasása után Rand-hívő, majd az írónő-filozófusnő tanítványa lett, és olvasói levélben kérte ki magának a The New York Times akkori negatív könyvkritikáját. A hatvanas-hetvenes évek szélsőbalos diákmozgalmainak időszakában, az egyetemeken lassan balra tolódó közbeszéd, a konszenzusos antikapitalizmus idején valóban csak forradalminak mondható egy olyan írásmű – és hangsúlyozzuk még egyszer: sikeres írásmű –, amely az egyént és szabadságát, a kollektivista elvárásoknak megfelelni nem akaró autonóm individualizmust, a balos altruizmus és a vallásos önfeláldozás helyett a racionális önérdek-érvényesítést hirdeti.
A regény fő mondanivalója az, hogy a saját tőkéjüket és saját agyukat, kreativitásukat bizniszbe bocsátó önálló, hősies vállalkozók és feltalálók azok, akik a görög titánhoz hasonlóan a vállukon hordozzák a világot, az állami kollektivista paraziták pedig azok, akik kizsákmányolják tehetségüket, munkaszeretetüket. „Te mit tanácsolnál Atlasznak?” – kérdi a regény egyik szuperhőse egy adott ponton a másiktól. „Én azt, hogy vesse le magáról a világot.” És pontosan ez az, ami megtörténik. Az idő: valamikor a közeljövőben, a föld országainak többsége „népi állam”. A helyszín: egy egyre szocialistább Amerika, amely egyfajta „esélyegyenlőségi” törvényt készül elfogadni arról, hogy a feltalálók és üzletemberek kénytelenek átadni munkájuk gyümölcseit a széles néptömegeknek, tehát a vállalkozókból élő, de azokat lenéző, őket denunciáló parazita államnak. Csakhogy a kreatív elmék lassan eltűnnek, s az elhíresült John Galt világosan meg is fogalmazza: lássa csak meg a világ, mire megy azok nélkül, akik a vállukon hordozzák. Nem sokra. A regény egyik briliáns része egy vasúti katasztrófáról szól, pontosabban arról, hogyan járultak hozzá az ártatlan áldozatok döntéseikkel/passzivitásukkal önkéntelenül is olyan állapotok kialakulásához, amelyek a katasztrófához vezettek.
A leginkább természetesen a szó eredeti értelmében vett önzés, a racionális önérdek-érvényesítés kendőzetlen hirdetése verte ki a biztosítékot a kollektivista baloldalon és a vallásos-ókonzervatív jobboldalon. Rand azonban nem a közhelyes „önzést”, az érzelmi alapú egoizmust, a misztikus/irracionális vágyálmok könyörtelen hajhászását, mások lenézését propagálja, még csak azt sem állítja, hogy nem jó másoknak jót tenni. De, csak éppen saját normáink nem alapulhatnak valamiféle elvárt önfeláldozáson. Elfogadja, de nem tartja központi kérdésnek az Adam Smith-i „láthatatlan kezet”, hogy tehát a sok önzés azért van rendben, mert végső soron akaratlanul is hasznára válik a társadalomnak. Rand szerint a kapitalizmus fő erénye nem az, hogy jólétet produkál, hanem hogy az összes többi rendszerrel ellentétben az egyén szabad kiteljesedését, kreatív tudásának kamatozását garantálja – az egyén boldogulása az önmagáért való cél, és ezt senkinek nincs oka szégyellni. Ez a rendszer ad lehetőséget az értelem, a tudomány, a felvilágosodás eredményeinek hasznosítására, és ez a rendszer vet véget a feudalizmus és a szocializmus elnyomásának.
Rand másik regénye, Az ősforrás nemrég második kiadásban jelent meg magyarul (ford. Takácsy Enikő, 766 o., Path Kiadó, Budapest), nem kizárt tehát, hogy lenne olvasói fogadókészség a még kiadatlan amerikai bestsellerre. Néhány éve nálunk is újra erőteljesen nyomul a balos-jobbos antikapitalista közbeszéd, idehaza is a mainstreambe tör a szabadságkorlátozó, egyénellenes, „szociális” demagógia, rohamosan terjed az ökológiai és társadalmi érvekkel operáló, zöld, antiglobalista világnézet – nem kizárt, hogy érdemes útjára bocsátani egy radikális alapművet, amely elvi és erkölcsi alapon áll ki azon értékek mellett, amelyeknek a talaján 17. éve állunk, és amelyeket most minden oldalról támadás ér.
„Az erkölcs célja, hogy megtanítson arra, nem a szenvedés és a halál a cél, hanem hogy örülj önmagadnak, és élvezd az életet” – közli egy adott ponton John Galt. Persze, lehet ezen mosolyogni – végül is kicsoda John Galt?
A cikk megjelenését a Centre for the New Europe támogatja.
- Vendégkönyv [6]