Ablaka Gergely

Nyomtatóbarát változat

Khomeini ajatollah anno egy tanácsadójának inflá­cióval kapcsolatos aggodalmaira válaszul mondotta, hogy „az iszlám forradalom nem a dinnye árának meghatározásáért folyt”,1 mostanság azonban éppen a gazdaság alakulása határozhatja meg a forradalom jövőjét. Mahmúd Ahmadinezsád politikai csillaga kétségkívül leáldozóban van, miután képtelen a be­ígért gazdasági jólétet biztosítani az őt megválasztó irániak millióinak. De vajon a társadalmi elégedetlenség és csalódottság eredményezhet-e bármiféle változást az iszlám köztársaság fennálló rendszerében?

Növekvő kritika az elnökkel szemben

2005 júniusában Mahmúd Ahmadinezsád a szavazatok 62 százalékának megszerzésével meglepő győzelmet aratott az iráni elnökválasztás második fordulójában. Sokan a pragmatistaként számon tartott Hásemi Rafszanzsánit tekintették a biztos befutónak. A gármszári patkolókovács gyermeke azonban populista kampányában magát a nép barátjaként, illetve az elesettek megsegítőjeként tüntetve fel, a kőolajból származó bevételek igazságosabb elosztását ígérte az ország szegényebb rétegeinek, no meg persze a korrupció felszámolását és az általános gazdasági jólét megteremtését. A majd egy évtizede tartó hatalmi harcon, a mérsékeltek és a konzervatívok közötti ideológiai vitán túllépve, a hangsúlyt a gazdasági kérdésekre helyezve Ahmadinezsád kétségkívül sokak számára vonzó alternatívát kínált. Így azon irániak, akik még nem ábrándultak ki teljesen a politikából, érthető módon rá adták a voksukat.2

Két évvel megválasztását követően azonban a felmerülő gazdasági nehézségek miatt most erősen meginogni látszik Ahmadinezsád társadalmi támogatottsága. A kiábrándultság és csalódottság úton-útfélen tapasztalható, járjon az ember városban vagy vidéken, utazzon taxiban vagy vonaton, beszélgessen az utca emberével vagy egy egyetemi professzorral. Mondandóját mindenki úgy kezdi, hogy „nincsen munka, s ezért a megélhetés rettentő nehezen megy errefelé”. Az elnök kritizálása egyébként szinte mindennapi jelenséggé – vagy ha úgy tetszik, szórakozássá – vált Iránban. Sokan egyszerűen a nevével viccelődnek, Ahmadinezsád helyett Ahmaghinezsádnak hívják, ami az eredetivel („Ahmad utóda”) ellentétben annyit tesz, hogy a „bolond leszármazottja”. Az iráni értelmiség pedig még mindig azon élcelődik, hogy a közlekedési mérnöki diplomával rendelkező Ahmadinezsád polgármestersége alatt a teheráni forgalmi káosz csöppet sem javult. Sőt! Mindez pedig az elnök hozzá nem értését igazolja.

Ahmadinezsád elnöknek szinte minden oldalról komoly kritikával kell szembesülnie. Így többek között a gazdaságilag ellehetetlenített középosztály, a jogaiktól, de még inkább szabadságaiktól megfosztott ifjúság, az elhallgattatott reformista értelmiség és írói gárda, a napi egy-két dollárból tengődő szegényrétegek, a több szempontból is hátrányosan megkülönböztetett nők, valamint a fennálló rendszert bíráló liberális síita papság mind-mind élesen támadják a jelenlegi kormányzatot. A reformerek az elmúlt parlamenti és köztársasági elnöki választások elvesztésével ugyan kiszorultak a hatalmi pozíciókból, de ahogyan az irániak is fogalmaznak, „a reformpárti kormányzat kudarca nem jelentette egyben a reformmozgalom bukását is”.3

Ahmadinezsád hatalomra kerülésével a politikai ellenzék lehetőségei kétségkívül beszűkültek, de a demográfiai változások és a beteljesítetlen ígéretek láttán a reformista értelmiség újult erőre kapott, és igyekszik is minden maradék erejével kihasználni a kínálkozó helyzetet. Az ellenzék azonban továbbra is megosztott, miután nincs egyetértés abban, hogyan is kell kezelni a fennálló helyzetet. A radikális ifjúság hajlik az erőszak alkalmazására a változás érdekében, míg mások, mint az Amerikába disszidált filozófus, Abdolkarim Szorus, még mindig hisznek a rendszer belső megreformálásában és egy iszlám demokrácia valós megszületésében. Az iráni demokráciamozgalom meghatározó figurája, az évek óta börtönben ülő Akbar Gandzsi pedig egy harmadik utat kínál, nevezetesen az erőszakmentes ellenállást a rendszer megdöntése érdekében.4 De egyelőre még egyik sem tekinthető sikeres alternatívának.

Az elnököt nem csupán az elégedetlen társadalmi csoportok, a radikális diákszervezetek és a reformista értelmiség támadja, hanem a politikai stabilitást és gazdasági növekedést veszélyeztetve érezvén a kormányzati körökben és magán a vallási vezetésen belül is élesednek a bírálatok Ahmadinezsád elnökségével szemben. Az egykoron Khomeini utódjául kijelölt, ám még napjainkban is házi őrizetben tartott Hoszein Montazeri nagyajatollah már nem csupán a legfőbb vezető kvalitásait vonja kétségbe, hanem az elnök gazdaságpolitikáját is megkérdőjelezi. Az egyházi ellenzék másik csoportja (például Juszef Szanei nagyajatollah) egészen odáig megy el, hogy a hatalom legfőbb forrásaként a népet jelöli meg, és hajlandónak mutatkozik távozni a politikából, ha ezt a választók megkívánják.5 Ki hinné, hogy a teológiai központnak számító Kum városában olyan elmélyült politikai és filozófiai vitákat folytatnak a tanárok és a növendékek, amelyet máshol nemigen láthat az ember.

Visszatetszést kelt a síita papság körében Ahmadinezsád túlzott aktivizmusa is, amellyel a rejtőzködő imám6 eljövetelét igyekszik siettetni. (Így például több mint tízmillió dollárt fordítottak a Kum városában lévő Dzsamkaran mecset renoválására, amely a hiedelmek szerint a Mahdi eljövetelének színhelye.7) A klérus nagy része ugyanis ódzkodik a messianisztikus doktrína átpolitizálásától, mivel úgy gondolja, hogy az a közösség spirituális meggyengüléséhez vezetne. A messiás eljövetelébe vetett hit a minden oldalról szorongatott Ahma­dinezsádnak talán egy újabb szalmaszálat jelenthet, a külső fenyegetettség érzetének folyamatos fenntartása mellett. Így próbálhatja meg vallási síkon is elterelni a közvélemény figyelmét a mindennapi megpróbáltatásokról.

Ahmadinezsád támogatottsága azonban mélyponton van, népszerűségének csökkenése pedig már a 2006-os Szakértők Gyűlése-választáson is megfigyelhetővé vált, ahol a szellemi pártfogója, Meszbáh-Jázdi ajatollah vezette radikális konzervatív erők komoly vereséget szenvedtek a Rafszanzsáni-féle mérsékeltekkel szemben. A legfőbb vallási vezető megválasztásáért felelős 86 tagú testületbe – majd 60 százalékos részvételi arány mellett – közel 65 helyen az egykori elnökkel szimpatizáló pragmatisták kerültek be.8 A konzervatív napilapokban megjelenő írások láttán pedig úgy tűnik, hogy az elnök egyre inkább elveszíti Ali Khamenei, a legfőbb vezető támogatását is. A Dzsomhuri-je Eszlami (Iszlám Köztársaság) című lap – amelyet a vallási vezető szócsövének tartanak – ez év januárjában például azt tanácsolta az elnöknek, hogy maradjon csöndben a nukleáris ügyek tekintetében, és hagyja, hogy azokat a hivatalban lévők irányítsák.9 Beszédes kritika ez, amit a politikai eliten belül egyre többen osztanak. Sokan vélik ugyanis úgy, hogy az elnök kirohanásai a Nyugat ellen lehetetlen helyzetbe sodorják az iráni gazdaságot. Mindezek fényében Ahmadinezsádnak nem csupán az újraválasztása válhat kérdésessé, hanem a legitimitása is megkérdőjeleződhet. A két év múlva esedékes elnökválasztásra már most megkezdődött a kampány, amit egyértelműen bizonyít a pragmatikus exelnökök (Hásemi Rafszanzsáni és Mohammed Khatemi) szövetségkötése, valamint a nukleáris főtárgyaló, Ali Laridzsáni lemondása is.

Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy ez egy összetett politikai játék, ahol a szereplők nagyjából ki vannak egyensúlyozva. A rendszer működését illetően nincsen nagy különbség az egyes politikai erők között. Irán minden hatalmi központját – tekintet nélkül arra, hogy a formális vagy az informális hatalmi szerkezethez tartozik-e – egy olyan forradalmi elit irányítja, amely síita klerikusokból és laikusokból áll.10 Az utóbbi időszakban mindinkább elkülönült egymástól az iráni politikai vezetés két szárnya: a „mérsékeltek” és a „radikálisok”. A politika összetettségét azonban ezek a csoportok nem tükrözik megfelelően.

Mind a mérsékeltek, mind a szélsőségesek között különböző típusok és különböző fokozatok vannak. Az iráni társadalmat a mély nemzeti tagolódás jellemzi a perzsa nacionalizmus és az iszlám, a modernizálás és a kulturális erkölcsi szigor, a gazdasági hatékonyság és a szociális igazságosság tekintetében. A politikai frakciók között jelentős nézetkülönbségek vannak abban a kérdésben, hogy hogyan kell az iszlámot értelmezni. Ezen felül a vezető elit tagjai között számos lappangó – olykor nyilvános – személyi versengés is fennáll.

Ezek a rivalizálási jelenségek jellegzetes sajátosságai a síita klérus pluralista szerkezetének, amelyet a különböző nézetek és gondolkodási iskolák jellemeznek. Az irániak ugyanis szabadon dönthetnek arról, hogy melyik nagyajatollah tanításait követik, illetve, hogy kinek a gondolkodásmódját teszik a magukévá. Ez jelenti a síita klérus pluralitását. Ahmadinezsád gazdasági teljesítménye azonban úgy tűnik, hogy nemcsak a társadalom nagy részének elutasítását vívta ki, hanem a rendszer egészének a rosszallását is.

Ahmadinezsád „Achilles-sarka”: az iráni gazdaság

Mahmúd Ahmadinezsád elnökségének minden kétséget kizáróan az iráni gazdaság gondjai vethetnek véget. Nevezetesen pont azon problémák megoldatlanságai, amelyeknek orvoslására megkapta az elnöki megbízatását, vagy ha úgy tetszik, az iráni társadalom felhatalmazását. A populista kampány az ígéretek beváltásának elmaradásával azonban visszaütni látszik.11 A gazdasági növekedés ugyan több mint 5 százalék volt az elmúlt esztendőben, ami a nagyvárosok látványberuházásaiban is megnyilvánul (így például az iszfaháni és sirázi metróépítkezésekben), a vidék azonban, ahol a lakosság majd 35 százaléka él (közel-keleti viszonylatban Jemen, Egyiptom és Szíria után ez a negyedik legnagyobb vidéki népesség), továbbra is nagy elmaradottságban van. Ráadásul a magas olajbevételekből az ország szegényebb rétegei még mindig nem részesülnek kellőképpen, a nyár folyamán bevezetett, benzinfogyasztást korlátozó intézkedések pedig csak még jobban ellehetetlenítik a társadalomnak ezt a népes szegmensét. (A szegénységi küszöb alatt élők aránya hivatalosan 15 százalék körüli, a gyakorlatban azonban inkább közelebb van a negyvenhez.12)

A benzinfejadag-rendszer bevezetése mindenképpen érzékeny kérdésnek számít egy olyan kőolajban gazdag országban, mint Irán, ahol az emberek az olcsó üzemanyagot magától értetődő alanyi jogként fogják fel, és ahol a tömegközlekedés nem áll feltétlenül a helyzet magaslatán, és ezért mindenki saját autóval közlekedik. Az ár­emel­kedések pedig közvetlenül kihatnak a mindennapokra is, és görgetik tovább az amúgy sem alacsony inflációs spirált, amely jelenleg 13 százalék körül van. A kvótarendszer bevezetése mindazonáltal olyan nélkülözhetetlen gazdasági lépésnek számít, amelyet már egy évtizede tervezgetnek az iráni döntéshozók, ez idáig azonban egyik kormányzat sem merte meglépni.

Talán gazdasági szükségszerűségek (a teheráni vezetés tavaly közel ötmilliárd dollárt költött a benzin állami támogatására), talán stratégiai-biztonsági megfontolások (a benzinellátás akadályoztatása esetén 48 órán belül összeomolhat az iráni gazdaság) vagy egyszerűen csak a környezettudatos közlekedés megteremtésének igénye (közel 77 millió liter üzemanyagot fogyasztanak, illetve folyatnak el a közutakon naponta) áll a háttérben. A „benzinmizéria” mindazonáltal hűen tükrözi azokat a problémákat, amelyek az iráni gazdaságra oly jellemzőek: a világ kőolajtartalékainak közel tíz százalékát birtokló Irán benzinbehozatalra (40%) szorul az olajszektor silány állapota, az új fejlesztések hiánya, a külföldi befektetések elmaradása, valamint a gigantikus méreteket öltő hazai fogyasztás és elképesztő pazarlás miatt.13

Az iráni gazdaság húzóágazatának számító olaj­iparban számos nehézséggel kell szembesülnie a vezetésnek. Az olajárak ingadozása miatt a költségvetés igencsak ingatag lábakon áll. A nemzetközi árak változása minden esetben hatással van, amit az Olajügyi Stabilizációs Alap lenne hívatott ellensúlyozni, Ahmadinezsád azonban felelőtlenül elpazarolta a Khatemi elnöksége alatt felhalmozott tartalékokat. A költekezésekből sok mindenre jutott, többek között a fontosabb mecsetek felújítására, a különféle propagandarendezvények lebonyolítására, a hű szövetségesek megjutalmazására és persze bizonyos presztízsberuházásokra is.

Az olajiparba való újrainvesztálásra azonban nem került sor, a bizonytalan nemzetközi környezet és rendezetlen törvényi szabályozás miatt pedig a külföldi befektetők is távol maradnak Irántól. (A fejlődő ázsiai országok viszont nyersanyagéhségüknél fogva mind jelen vannak az országban.) Nem is beszélve az országot sújtó szankciók befektetési tilalmáról. Bár a termelői kapacitás kielégítőnek mondható, több mint hárommillió hordó kőolajat hoznak felszínre naponta, de a folyamatos fejlesztések mindenképpen szükségesnek látszanak.14 Az Irakkal vívott háborúban elszenvedett veszteségeket mind a mai napig nem sikerült kiheverni, aminek eredményeként az iráni finomítókapacitás továbbra sem felel meg a hazai igényeknek.

A szerkezeti hiányosságok miatt az iráni energiaellátást továbbra is alapvetően a kőolaj és a földgáz elégetése biztosítja. (Így például 2003-ban 75 százalékban földgázból, 16 százalékban pedig kőolajból fedezték az ország energiaszükségletét.15) Mind­erre válaszul fogalmazzák meg napjainkban, mint ahogy már megfogalmazta egykor a sah is, hogy a kőolaj túlságosan értékes nyersanyag ahhoz, hogy elpazarolják vagy elégessék. S valóban, a Pahlavi-korszakhoz hasonlóan most is energiapolitikai megfontolások állnak a nukleáris kutatások háttérében. Azonban míg annak idején az iráni gazdaság fejlődési üteme indokolta a nukleáris kutatásokat, manapság az energiaellátás biztonsága játszik inkább szerepet.

A nukleáris program lényegében egy kényszer szülte választás eredményének tekinthető, mivel a kőolaj- és földgázipar teljes felújításánál lényegesen olcsóbb alternatívának tűnik a teljes nukleáris fűtőanyagkör kiépítése, amelyhez ráadásul az országnak minden adottsága is megvan. Elég csak a Jázd körüli uránbányák magas érctartalmára gondolni. S persze ne felejtsük el azt sem, hogy Moszkva igen kedvező áron kínálja Iránnak a nukleáris együttműködést. A busheri atomerőmű megépítésének összköltségét 600 millió és egymilliárd dollár közé teszik, ezzel szemben az olajipar teljes renoválása több milliárdot emésztene fel.16

Az olajipar és az energiaellátás körül kialakult helyzet azonban csak a jéghegy csúcsa, az iráni gazdaságnak emellett számos egyéb nehézséggel is szembe kell néznie. A hatalmas nyersanyagkincs és a képzett fiatalság minden kétséget kizáróan komoly lehetőségeket rejt magában, amelyeket azonban ironikus módon mégsem tudnak meglovagolni. Az ifjúság nagy száma (az ország lakosságának 67 százaléka 25 év alatti) pedig nemhogy gazdasági potenciált nem jelent, hanem éppen ellenkezőleg, komoly megterhelést ró az államra. A munkanélküliség hivatalosan 15 százalék, a valóságban azonban bőven 20 felett van, miután a kormányzat képtelen a munka­erőpiacra évente belépő egymillió pályakezdőnek munkahelyeket biztosítani. Ennek káros hozadékaként közel 150 ezer fiatal iráni hagyja el az országot évente, s próbál szerencsét valahol külföldön.17

A munkanélküliség hatására pedig terjednek a társadalmi devianciák is. Az egyetemet végzettek közül sokan, csalódottságukban, hogy nem sikerül képzettségüknek megfelelő munkát találniuk, a drogokhoz nyúlnak. Minden évben 90 ezer fővel növekszik a kábítószer-fogyasztók száma. (Egy kormányzati felmérés szerint az irániak 80 százaléka gondolja úgy, hogy a munkanélküliség és a kábítószerezés között közvetlen összefüggés van.)18

A kormányzattal szemben megfogalmazott társadalmi elvárások tehát rendkívül nagyok, amelyeknek megvalósítására, úgy tűnik, rossz irányt választott az elnök. Erre igyekezett felhívni a figyelmet az a júniusban íródott nyílt levél, amelyben 57 iráni közgazdász – köztük több korábbi gazdasági tanács­adó – bírálta Ahmadinezsád elhibázott gazdaság­politikáját: „A kormányzati félretervezés komoly károkat okoz a gazdaságnak, a magas olajbevételek pedig csak ideiglenesen tudják elfelejtetni az alapvető gazdasági válságot.”19 Emellett a hatalmas olajbevételek elpazarlását, az infláció erősödését, a korrupció továbbélését és a rendszer átláthatatlanságát, valamint a befektetési környezet ingatagságát rótták fel nyíltan a köztársasági elnöknek. De bírálták a kamatlábak csökkentéséért is, amely egyfelől a középosztályt tántorította el attól, hogy a pénzintézetekben őrizgesse kevéske pénzét, másfelől pedig a gazdagabbakat ösztönözte arra, hogy tőkéjüket külföldön fektessék be.20

A pazarló költekezés által eredményezett két számjegyű inflációs ráta, a nukleáris ügyekben tanúsított keményvonalas állásponttal párosulva pedig a gazdasági elemzők mellett már a politikusok körében is megkongatta a vészharangot. A törvényhozás ez év januárjában például egységesen utasította a köztársasági elnököt gazdaságpolitikájának felülvizsgálatára.21 Mindezek után úgy tűnik, hogy Ahmadinezsád populista kísérlete a szomorú gazdasági realitásokon és az általános társadalmi elégedetlenségen végleg el fog bukni.

Történelmi párhuzamok és különbözőségek

A jelenlegi helyzet sok tekintetben az 1979-es forradalom előttit tükrözi, amennyiben az iráni társadalom kétségkívül ismételten viharos korszakát éli. Az iráni közvélemény igencsak csalódott a politikában, és közönyös a vezetéssel szemben. Amíg a sah rendszerében a Pahlavi család korrupciója emésztette fel az olajból befolyó bevételeket, addig napjainkban a befolyásos nagycsaládok és a vallási alapítványok viszik el az olajdollárokat. Az intézményes korrupció tehát még mindig jelen van Iránban.

Az iszlám köztársaságban például Rafszanzsáni elnök családja számít a leggazdagabbnak, a klán ér­de­keltségébe tartozik többek közt az állami rézbányászat, a teheráni metróberuházás, az országos pisz­­táciaexport, valamint Irán egyik legnagyobb ola­j­­­ipari vállalata. A család tagjai közül sokan a politikában vitézkednek, így például Rafszanzsáni egyik sógora, aki Kermán tartomány kormányzója, fia és unokaöccse pedig az Olajügyi Minisztériumban tölt be fontos pozíciót.22 Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy sok iráninak a „köpönyegforgató” és vagyonokat összeharácsoló Raf­szanzsáni legalább annyira nem életképes alternatíva, mint ahogyan az ultrakonzervatívként feltüntetett Ahmadinezsád elnök sem az.

A társadalom széles rétegeiben állandósult a kormányzattal szembeni kritika, mivel az képtelen a gazdasági és politikai igényeket kielégíteni. Bár a középosztály még igencsak gyenge lábakon áll, mint ahogyan a civil szféra sem erősödött meg eléggé, a Khatemi-féle reformfolyamat eredményeként azonban kialakult egy öntudatos, politikailag érdeklődő nyilvánosság, valamint a társadalomnak egy olyan része, amely komolyabb liberalizálást és valódi demokráciát kíván.

A vallási vezetés pedig a sah korához hasonlóan képtelen gátat vetni a kritikus hangoknak. Mint ahogyan a forradalmat megelőzően lehetetlen volt a másolt magnókazetták elterjedésének a megakadályozása, úgy napjainkban, a világháló és a műholdas tévécsatornák korában is megvalósíthatatlan feladatnak tűnik az állami cenzúra. Jelenleg közel hatmillió tányérantenna van a tetőkre aggatva, amely 15-20 millió embernek teszi lehetővé a műholdas hozzáférést.23 Az internet népszerűségét illetően pedig csak elég annyit megemlíteni, hogy a világon az iráni a negyedik legnagyobb blogoló nemzet.24 Mindez nem meglepő, hiszen az internetes naplóírás népszerűsége éppen abban rejlik, hogy egyfajta privát szférát teremt, ahol mindent szabad. A naplók széles tárháza így nem másról, mint a fiatal korosztály öntudatra ébredéséről tanúskodik.

Az egyetemek, akárcsak a sah idejében, most is a rendszert bíráló erők gyűjtőhelyeivé váltak. S míg az iszlám forradalom előtt az Aryamehr Egye­temnél csaptak össze a rendőrök és a diákok, addig manapság a Teheráni Egye­tem vált a tiltakozások középpontjává. A demográfiai robbanás és a forradalmi tömegképzés paradoxona, hogy egyre több a tanulni és informálódni vágyó fiatal, akiknek erre az egyetemi képzésen belül lehetőségük is van. A jelenlegi évben majd két és fél millióan vesznek részt az állami felsőoktatásban, míg a Pahlavi-korszakban csak néhány százezren tehették mindezt.

Beszédes adat emellett az is, hogy míg 1978-ban csupán 22 állami egyetem működött, addig 2000-ben már 98. Az 1934-ben csupán pár tucat hallgató számára megnyíló Teheráni Egyetemen ma közel 32 ezren folytatják tanulmányaikat.25 Az pedig már csak rajtuk múlik, hogy fogékonyak-e az ellenzéki gondolatokra, avagy nem. A diáktüntetéseket szemlélve azonban kétségünk sem lehet efelől. Legutóbb éppen Ahmadinezsád akadémiai évadnyitóját zavarták meg radikális aktivisták, akik az amerikai példán felbuzdulva diktátornak nevezték az elnököt, valamint egy 20 pontból álló listával álltak elő, amelyben a bebörtönzött diákok szabadon engedését, a nőkkel szembeni diszkrimináció felszámolását, valamint az ország számára káros külpolitikai irányvonal megváltoztatását követelték.26

Ahmadinezsád éles kirohanásai a Nyugat ellen, és kemény álláspontja a nukleáris ügyben kétségkívül kedvezőtlenül hat az iráni gazdaságra. A hibákért azonban korántsem csak őt terheli a felelősség. A frakcióharcok, az informális kapcsolatrendszerek, a mindent átjáró korrupció, a határokon átívelő csempészkereskedelem, az állami félretervezés és a rossz ártámogatás, illetve a veszteséges vállalatok működtetése, valamint a hatékony adórendszer és az átgondolt szociális politika hiánya, csak néhány példa azok közül, amelyek már a jelenlegi elnökség előtt is léteztek. Nem is beszélve az országot sújtó amerikai gazdasági szankciók kellemetlen hatásairól.

A gazdaság diverzifikálásának igénye ugyan folyamatosan napirenden volt a forradalom győzelme óta, az 1990-es évek pragmatizmusa pedig kedvezett is neki, de az ország gazdasága még napjainkban is döntően az olajiparon alapszik, amely az ország exportbevételének több mint 80 százalékát adja.27 Bár a privatizációs folyamatok megnövelték a magántőke szerepét, az állam továbbra is szinte minden kulcsfontosságú ágazatban monopolhelyzetet élvez. Egyes becslések szerint a gazdaság közel hetven százaléka áll központi irányítás alatt. A tervutasításos vegyes gazdaság azonban nem sok sikert ért el ez eddig, az iszlám köztársaság gazdasági mutatói éppen hogy csak meghaladják a forradalom előtti indexeket. (Az egy főre jutó jövedelem közel 30 százalékkal csökkent 1979 óta.)28

Ezért nem meglepő, hogy a felmerülő problémák is hasonlóak. A társadalmi különbségek még mindig hihetetlenül nagyok. Mindez Teheránban látható a leginkább, ahol a világ leghosszabb utcáján, a közel húsz kilométer hosszú Váli Ászron végigkocsikázva szemmel láthatóvá is válik a város északi villanegyedei és a déli, szegényebb területek közötti elképesztő különbség. A szociális elégedetlenség pe­dig újra életre keltette a munkaügyi tiltakozásokat. Az elmúlt évben többek között textilipari dolgozók, tanárok és buszvezetők vonultak utcára, hogy igazságosabb béreket és jobb munkakörülményeket követeljenek maguknak. A kormányzat a tiltakozásokra a főbb hangadók letartóztatásával válaszolt. Így például a teheráni sofőrök sztrájkját követően napokon belül őrizetbe vették Manszúr Oszanlut, a teheráni buszvezetők érdekképviseleti vezetőjét, akit azóta is mindenfajta vádemelés nélkül tartanak börtönben.29

A harc azonban nemcsak a szegények és gazdagok között folyik, hanem a város és a vidék, vagy ha úgy tetszik, a centrum és a periféria között is, amely az általános kiábrándultság és a kormányzati gyengeség miatt ismételten jellemzője az iráni társadalomnak. Majd negyed évszázad után újból megjelentek az erőszakos kormányzatellenes cselekmények. A történelmileg is érzékeny Kuzesztán és Be­lu­­dzsisztán tartományokban az etnikai jellegű konflik­tusok újjáéledése véres összeütközésekhez vezetett.30 Rob­ban­tásos merényletre került sor többek között az arabok lakta Ábádánban és Ahvázban, és terroristaakciók rázták meg a beludzsiak lakta Záhedán és a kurdok által benépesített Tebriz városát is, amelyekre a hadsereg minden esetben fegyveresek bevetésével és letartóztatások sorával válaszolt.

A forradalmi rendszer továbbélése

A felsorolt tényezők azonban korántsem vezethetnek automatikusan rendszerváltáshoz. Ráadásul a vallási vezetés az elmúlt évek során megtanulta a leckét, s igyekszik is elkerülni a múltban elkövetett hibákat. Módszerei finomabbakká váltak, „húzd meg, ereszd meg” taktikával igyekszik kordában tartani a lakosság szabadságigényeit. Így például a kritikus hangokat nem a kiadói engedélyek megvonásával vagy a liberális újságírók börtönbe zárásával próbálják meg felszámolni, hanem a választásokat megelőzően egyszerűen elfelejtik névjegyzékbe venni a rendszert bíráló személyeket.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének továbbra is koncepciós perek az iszlám köztársaságban. Iránban ugyan nincsen előzetes cenzúra, de ha valaki mégis túlságosan éles bírálatot fogalmaz meg a fennálló rendszerrel szemben, azt később előveszik, és a fejére koppintanak. A vallási vezetés, ha szükségesnek látja, még mindig bevetheti az irányítása alatt álló erőszak-apparátust, és rendet tehet az elégedetlenkedők körében.

Teheti mindezt elsősorban azért, mert az iszlám köztársaság sajátos felépítményének köszönhetően minden demokratikus intézménynek megvan a maga antidemokratikus párja.31 Ahogyan egy találó mondás fogalmaz: „Irán egyszerre a legdemokratikusabb diktatúra és a legdiktatórikusabb demokrácia.”32 Az iráni állampolgárok ugyan közvetlenül választják a parlamentet és a köztársasági elnököt, de a forradalmi elit hatalma lényegében minden oldalról biztosítva van. Így a politikai döntéshozatalban a vezetés az Őrök Tanácsára és a kinevezett tisztségviselők széles tárházára támaszkodhat, előbbi a parlamenti törvényjavaslatok felülbírálására és a képviselőjelöltek szelektálására jogosult, míg utóbbiaknak köszönhetően a legfőbb vezető, Ali Khamenei ajatollah a politika valamennyi területére rálátással és ráhatással bír.33 Az igazságszolgáltatás a gyakorlatban nem különül el a többi hatalmi ágtól, ezáltal a rendszer „törvényes” legitimációja is érvényesül.

A fennálló rendszer fegyveres pillérét az Iszlám Forradalmi Gárda jelenti, amelyet még a forradalom után hoztak létre az új rendszer védelme érdekében, és amely az iraki–iráni háború folyamán tett szert jelentőségre. Napjainkban azonban a gárda már nemcsak a rendszer ellenségeivel szemben jelent védelmet, hanem saját szárazföldi, légi és haditengerészeti erejével egyfajta ellensúlyként is szolgál a hagyományos hadsereggel szemben. Emellett irányítása alatt áll számos presztízsberuházás is, így többek között felelős a nukleáris fejlesztésekért, valamint a ballisztikus rakétakísérletekért. A Forradalmi Gárda jelentősége napjainkban abban is megmutatkozik, hogy annak tagjai a politikában és a gazdasági szférában is komoly pozíciókra tettek szert. Így például a parlamentbe bejutott 290 képviselő közül 80 egykoron gárdatag volt, a csoport pedig az elmúlt időszakban több építkezési megbízást, állami támogatást és sok esetben monopolhelyzetet nyert el.34

A rendszer valódi gazdasági biztosítéka azonban nem a Forradalmi Gárdában, hanem továbbra is a különböző vallási alapítványokban, az úgynevezett bonyádokban gyökeredzik, amelyek mint állam az államban tevékenykednek, mentesülnek például az adózás kötelezettsége alól, és kizárólag a legfőbb vezetőnek tartoznak elszámolással. Elsődleges fela­datuknak a szegények segélyezése és támogatása számít, a gyakorlatban azonban átláthatatlan gazdasági tevékenységet folytatnak, jelen vannak például olyan ipar­ágakban is, mint az autógyártás vagy a gyapottermesztés. Egyes becslések szerint az iráni vallási alapítványok több mint negyven százalékát adják az ország bruttó hazai össztermékének.35 S miután mind politikai, mind pedig pénzügyi előnyökkel is rendelkeznek, ezért a piaci versenyben könnyedén diadalmaskodhatnak a magánvállalkozások felett. Mindez nemcsak súlyos károkat eredményezhet a gazdasági versengésben, hanem jelentősen akadályozhatja a növekedést is.

A forradalmi rendszer tehát politikailag, katonailag és gazdaságilag is igen stabil lábakon áll, s bár az 1979-ben kitűzött célokat nem sikerült megvalósítani, az iszlám forradalom továbbra is jelen van, és meghatározza a mindennapokat. Az állami elnyomás egyfajta ernyőként ereszkedik a társadalomra, kétséget sem hagyva afelől, hogy a vallási vezetés minden szinten képes érvényesíteni a szemléletmódját. Mindezt ugyanakkor úgy teszi, hogy közben igyekszik megfelelő távolságot is tartani a társadalomtól, hogy az elegendő levegőhöz juthasson, és persze, hogy ne háborodjon fel oly mértékben, amely már veszélyeztethetné a vallási vezetés egyeduralmát. Az államilag felállított, úgynevezett „vörös vonalak” valóban léteznek, ám a gyakorlatban azok következetesen mégsem érvényesülnek. Lényegében „mindent szabad, csak titokban” – hangzik az általános helyzetértékelés. A mai Irán sok tekintetben olyan lehet, mint nálunk a Kádár-rendszer volt a 80-as években.

Miben áll tehát akkor a rendszer stabilitása? Egyfelől eléggé erős ahhoz, hogy minden ellenzéki erőt elhallgattasson, másfelől pedig rugalmas is annyira, hogy valamelyest alkalmazkodjon a lakosság igényeihez. A rendszer továbbélésének kedvez ráadásul a forradalom olyan jellegű intézményesülése is, hogy az irániak többsége a zűrzavaros forradalmi évek, az Irakkal vívott nyolcéves háború, valamint a 90-es évek tiltakozó mozgalmai, illetve napjaink gazdasági megszorításai után már belefásult a folyamatos politikai csatározásokba, a kis szabadságok megtapasztalásával pedig el is kényelmesedett annyira, hogy korábban kiharcolt jogosítványait és lehetőségeit ne kockáztassa a vallási vezetéssel való esetleges konfrontációban. Mindez kétségkívül azt jelenti, hogy egyhamar nem lesz forradalom Iránban.36

A sikeres forradalomhoz ugyanis nem elegendő a rendszer iránti ellenszenv, hanem kell az is, hogy ahhoz erőteljes mobilizáció párosuljon, amely különféle mechanizmusok útján kikényszerítheti a rendszer megdöntését. Mindehhez szükségeltetik egy egységes ellenzék is, amely egyfelől irányíthatja az eseményeket, másfelől pedig elfogadható alternatívát nyújthat a polgárok számára a jövőt illetően. Az iráni ellenzék azonban igencsak megosztott, és hiányzik az olyan karizmatikus vezető is, mint amilyen az 1979-es események folyamán maga Khomeini ajatollah volt. Bár az internet a magnókazettákhoz hasonlóan komoly lehetőségeket rejt magában, közel sem képez azonban akkora erőt, amelynek birtokában lehetséges lenne a tömegek informálása és mobilizálása. Az elmúlt időszak társadalmi megmozdulásai nem öltöttek országosan elsöprő méreteket. Ráadásul a konzervatív vezetés minden esetben képes csatasorba állítani saját támogatóit, akikkel az utcán is sikeresen ellensúlyozhatja az ellenzéki erőket. Végül van még a külső nyomásgyakorlás lehetősége, amely azonban jelen esetben nem sok sikerrel kecsegtet. Egy esetleges demokrácia-exportáló háború pedig különösen végzetes lehet.37

Ahmadinezsád jövője: kudarc vagy túlélés?

Az iszlám köztársasági rendszer minden kétséget kizáróan továbbdöcöghet a jelenlegi problémák ellenére, mint ahogyan túlélte karizmatikus alapítójának 1989-es halálát is. Ahmadinezsád „pünkösdi királyságának” azonban az elkövetkezendő elnökválasztás mindenképpen véget vethet. Túlságosan nagy és erős az ellenzéke, s a gazdasági előrejelzések sem kecsegtetnek semmi jóval. Hatalmát ugyan az elnöki megbízatás végéig komolyabb veszély nem fenyegeti, de sorsfordító esemény lehet a jövőre esedékes parlamenti választás, amelyből lehetetlennek tűnik kizárni a reformistákat és a pragmatista konzervatívokat.

Mindezek fényében lehetséges, hogy egy újabb „visszarendeződésre” kerül sor, de ezúttal a politikai centrum felé. A változások ugyanis nemcsak lehetségesek, hanem szükségesek is a forradalmi rendszer továbbéléséhez. Elképzelhető, hogy az úgynevezett „kínai modell” érvényesül majd Iránban is, vagyis a konzervatív vezetés annak érdekében, hogy meg­őrizhesse hatalmát, engedni fog a reformok iránti követeléseknek.38 A demográfiai jellemzők figyelembevételével nincs is más esélye a rendszernek, mint valamennyire felpuhulni, s lazítani a vallási szigoron, különben teljes egészében elidegenítheti magától a fiatalságot, mindezzel pedig veszélybe kerülhet a rendszer támogatottsága is.

Az iszlám köztársaságot alapvetően az útkeresés jellemzi a társadalom és a síita egyház számára egyaránt megfelelő politikai berendezkedés kialakítását, az ország számára kedvező külpolitikai irányvonal megtalálását, valamint az ország biztonságát garan­táló hatékony védelmi képességek megteremtését illetően. A fennálló iráni rendszerben bekövetkező bármilyen jellegű változás azonban az iráni belső fejlődés alakulása mellett erősen függ a világpolitika alakulásától is.

Egy olyan helyzetben, amikor nemcsak a belső problémák erősödnek fel, hanem a külső szorítás is egyre fenyegetőbbnek tűnik, nincs mit csodálkozni azon, hogy a teheráni vezetés igyekszik zárni a sorait, illetve megpróbál erősnek mutatkozni. Az Egyesült Államok kardcsörtető magatartása, illetve az Irán körül bezáruló katonai gyűrű (egy közkeletű mondás szerint: „manapság két olyan ország van, amely kizárólag csak Amerikával határos: Kanada és Irán”39) mind erősítették az iráni vezetők azon meggyőződését, miszerint az USA előbb-utóbb meg fogja támadni őket.40 Mindez pedig nagyban hozzájárult az iráni politika radikalizálódásához, többek között Mahmúd Ahmadinezsád hatalomra kerüléséhez is.

A társadalmi kritika szorításában Ahmadi­ne­zsá­dot a politikai bukástól lényegében egyetlen dolog mentheti meg: ha konfrontálódik az Egyesült Államokkal, mivel akkor az ország apraja-nagyja – gaz­dasági, illetve politikai sérelmeit félretéve – felsorakozna mögötte a külső fenyegetéssel szemben.41 Az elnök ezért igyekszik is minden lehetőséget megragadni, még az Egyesült Államokba is elutazott fellépni, csak hogy népszerűsítse magát. A Columbia Egyetemen tett vizit pedig talán nagyobb sikert ért el, mint azt a vallási körök korábban gondolták volna. Az elnök „lediktátorozását” követően másnap még a Márdom Szálári (Demokrácia) nevű, reformpárti napilap is bírálóan tette fel a kérdést, hogy akkor most meghívás vagy kihallgatás volt-e az iráni elnök egyetemi látogatása.42 Az Egyesült Államok a szembenállást a jó és rossz küzdelmére leszűkítve, az erőszak alkalmazását igazolva láttatva tovább veszített a népszerűségéből.

Paradox módon az állami propagandával ellentétben az iráni lakosság számít a leginkább Amerika-barátnak a Közel-Keleten. Egy 2002-ben elvégzett felmérés alapján az irániak 74 százaléka támogatja az Egyesült Államokkal való kiegyezést.43 De sokat­mon­dó az is, hogy a házfalakon már csak egyetlenegy propagandafestmény hirdeti: „Le az USA-val!” Az iraki–­iráni háború megpróbáltatásai pedig elevenen élnek még a fejekben. Ennek megfelelően rettentően pacifisták is, ezért nem valószínű, hogy maguktól háborút kezdeményeznének, még ha ezt Nyugaton sokan így is gondolják. Az viszont már más kérdés, hogy vajon a nacionalizmusuk összeegyeztethető-e az USA rendszerváltást sürgető Irán-politikájával?

Az utca embere a hivatalos washingtoni vezetést ugyan erősen bírálja, de az Egyesült Államokra még mindig úgy tekint, mint a lehetőségek és szabadságok országára. A gyarmatosító britekkel ellentétben az amerikaiakról szívesen beszélnek. Mindez nem is véletlen, hiszen egészen az 1953-as puccsig őket tekintették a demokrácia élharcosainak. Az amerikai titkosszolgálat részvétele a demokratikusan megválasztott Mohamed Moszadek kormányának megdöntésében azonban lerombolta ezt a nimbuszt. A teheráni amerikai követség megszállása és az ott dolgozó diplomaták túszul ejtése 1979-ben pedig az amerikai közvéleményre hatott maradandóan. Az elmúlt ötven év során mindkét oldalon komoly sérelmek gyülemlettek fel, amelyek napjainkig jelen vannak a fejekben, és meghatározzák a politikát is.

A felek közötti bizalmatlanság az, amely mindkét oldalon ellehetetleníti a megegyezést és a kapcsolatok felvételét. Az Egyesült Államok és az iszlám köztársaság kapcsolatrendszerét olyan hajókhoz lehetne találóan hasonlítani, amelyek minden esetben az éjszaka közepén keresztezik egymás útvonalát, s minden érintkezés nélkül haladnak el egymás mellett.44 A tisztelet mindazonáltal továbbra is megvan, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a századelő alkotmányos forradalmában Tebriz városának védelmében segédkező, a monarchista seregekkel szemben harcoló és életét vesztő Howard Baskerville-nek a sírját még a fagyos amerikai–iráni viszony idején is friss sárga rózsa borítja.

Összegzés

Az iráni társadalomban a gazdasági nehézségek ki­éleződésével kétségkívül megnőtt az elégedetlenség Ahmadinezsád elnök személyével és politikájával szemben. A forradalmi rendszer azonban túlzottan stabil lábakon áll, a lakosság pedig már túlságosan apátiába süllyedt ahhoz, hogy egy elhúzódó konfrontációban sikeresen harcolja ki a szabadságát. A külső nyomásgyakorlás és katonai beavatkozás pedig a perzsa nacionalizmuson és a történelmi sérelmeken akadhat el. S persze azt sem szabad elfelejteni, hogy Iránban minden politikai erő ugyanannak a színdarabnak a szereplője, akik között többé-kevésbé egyensúly van. Így a közeljövőben az iszlám köztársaság rendszerében bekövetkező alapvető változásnak nincs reális esélye, vagyis nem lesz forradalom Iránban, az ország azonban lassan, de biztosan továbbhaladhat a „szabadabb lét” felé.

Jegyzetek

1 Michael Theodoulou: Comment: Iran’s Eco­nomy Could Undo Ahmadinejad. Times Online, June 2007; http://www.timesonline.co.uk/­tol/news/­world/­middle_­east/article1994249.ece

2 International Crisis Group Report on Iran: What Does Ahma­dinejad’s Victory Mean? August 2005; http://www.crisis­group.org/library/documents/middle_east_north_africa/iraq_iran_gulf/b18_iran_what_does_ahmadi_nejad_victory_mean.pdf

3 A Gloria Center Roundtable Discussion: Iran, 25 Years Later. Middle East Review of International Affairs, Vol. 8, No. 2 (June 2004), 25. o.

4 Azar Nafisi: Iran’s Peculiar Election: The Voice of Akbar Ganji. Journal of Democracy, Vol. 16, No. 4 (October 2005), 37. o.

5 Michael Hirsh: Tehran Diary: The Question of Qom. MSNBC Newsweek, June 2007; http://www.­news­week.com/id/33536

6 A síita iszlám követőinek központi gondolata, amelynek alapján élesen elkülönülnek a szunnita ágtól, hogy hisznek a minden idők imámjának, a rejtőzködő imámnak a visszatérésében. A síita iszlámon belül két különböző nézet alakult ki azt illetően, hogy milyen magatartást kell tanúsítani a Mahdi megjelenéséig: egyfelől passzív magatartást abban a hitben, hogy Isten egy meghatározott időpontban küldi majd el a messiásként tisztelt rejtőzködő imámot, másfelől pedig aktív hozzáállást, hogy ezzel is felkészüljenek, illetve segítsék a Mahdi megérkezését.

7 Daniel Pipes: The Mystical Menace of Mahmoud Ahma­dinejad. New York Sun, January 2006; http://www.daniel­pipes.org/article/3258

8 Golnaz Esfandiari: Iran: Election Result Show Anti-Ahmadinejad Vote. Radio Free Europe, December 2006; http://www.rferl.org/­featuresarticle/2006­/12/­a2b68f48-0826-40ec-a196-5df742e49616.html

9 Golnaz Esfandiari: Iran: President Ahmadinejad Comes Under Fire. Radio Free Europe, January 2007; http://www.rferl.org/featuresarticle/2007/01/016f98ee-5e4a-4192-992b-69053afd12d7.html

10 Wilfried Buchta: Who Rules Iran? The Structure of Power in the Islamic Republic. The Washington Institute for Near East Policy, Washington, 2000, 11. o.

11 Bill Samii: Iran: Weak Economy Challenges Populist President. Radio Free Europe, July 2006; http://www.rferl.org/­featuresarticle/2006/07/cdccde09-8bdd-4888-89a7-6d8660d98524.html

12 Abbas Bakhtiar: Ahmadinejad’s Achilles Heel: The Iranian Economy. Paywand’s Iran News, January 2007; http://www.payvand­.com/news/07/jan/­1295.­html­#­_edn7

13 Paul Rivlin: Iran’s Energy Vulnerability. Middle East Review of International Affairs, Vol. 10, No. 4 (De­cember 2006), 109. o.

14 Rfe: Iran: U.S. Expert Predicts Oil-Export Crisis Within a Decade. Radio Free Europe January 2007; http://www.rferl.org/featuresarticle/2007/01/DC93E2C3-0923-4575-84E9-808C49EEB513.html

15 Paul Rivlin: i. m., 107. o.

16 Paul Rivlin: i. m., 113. o.

17 Frances Harrison: Huge Cost of Iranian Brain Drain. British Broadcasting Company, January 2007; http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/6240287.stm

18 Golnaz Esfandiari: Iran: Unemployment Be­coming a ’National Threat’. Radio Free Europe, March 2004; http://www.rferl.org/featuresarticle/2004­/03/­a9c57806-f880-499f-b309-3d13­eb5fef1c.­html

19 Niusha Boghrati: Two Years Into Term, Ahma­dinejad Grapples With Economy. Radio Free Europe, July 2007; http://www.rferl.org/featuresarticle/2007­/07/04c195bc-56e0-49cb-b47d-f94d3b81f2c2.html

20 Robert Tait: Ahmadinejad to Meet Economic Detractors. The Guardian Unlimited, June 2007; http://www.guardian.co.uk/iran/story/0,,2111280,00.html

21 Golnaz Esfandiari: Iran: President Ahmadinejad Comes Under Fire. Radio Free Europe, January 2007; http://www.rferl.org/featuresarticle/2007/01/016f98ee-5e4a-4192-992b-69053afd12d7.html

22 Ali Abootalebi: Iran’s Struggle for Democracy Continues: An Evaluation of Twenty-Five Years After the Revolution. Middle East Review of International Affairs, Vol. 8, No. 2 (June 2004), 43–44. o.

23 Abbas Milani: U.S. Foreign Policy and the Future of Democracy in Iran. The Washington Quarterly, Vol. 28, No. 3 (Summer 2005), 53. o.

24 Nasrin Alavi: We Are Iran. The Persian Blogs. Portobello Books, London, 2005, 1. o.

25 ICS: The Iranian Educational System: A Brief Review of the Iranian Educational System. The Iran Chamber Society, September 2001; http://www.iran­chamber.com­/education/­articles/­educational­_system.php

26 Golnaz Esfandiari: Iran: Students Grab Spotlight with Challenge to President. Radio Free Europe, October 2007; http://www.rferl.org/featuresarticle/2007/10/fb92beb­1e1ce-4dc1-bb32-7a52­c89ccc34­.html

27 Paul Rivlin: i. m., 104. o.

28 Jahangir Amuzegar: Iran’s Crumbling Revolution. Foreign Affairs, January/February 2003; http://www.­foreig­n­affairs.org/20030101faessay10221­/jahangir-amuzegar/iran-s-crumbling-revolution.html

29 Golnaz Esfandiari: Profile: Iranian Union Leader Mansur Osanlu. Radio Free Europe, July 2007; http://www.rferl.org/featuresarticle/2007/10/fb92beb1-e1ce-4dc1-bb32-7a52c89ccc34.html

30 Michael Rubin: Domestic Threats to Iranian Sta­­bi­l­ity: Khuzistan and Baluchistan. The Middle East Forum, November 2005; http://www.meforum­.org­/­article/788

31 Michael Rubin: – Patrick Clawson: Patterns of Discontent: Will History Repeat in Iran? Middle East Review of International Affairs, Vol. 10, No. 1 (March 2006), 112. o.

32 A Gloria Center Roundtable Discussion: Iran, 25 Years Later. Middle East Review of International Affairs, Vol. 8, No. 2 (June 2004), 28. o.

33 Wilfried Buchta: i. m., 46. o.

34 Mehdi Khalaji: Iranian Revolutionary Guards Corps, Inc. The Washington Institute for Near East Policy, August 2007; http://www.washingtoninstitute­.org­/­templateC05.php?CID=2649

35 Kenneth M. Pollack: Iran: Three Alternative Futures. Middle East Review of International Affairs, Vol. 10, No. 2 (June 2006), 73. o.

36 Michael Hirsh: Iranians Aren’t About to Overthrow the Mullahs. MSNBC Newsweek, July 2007; http://www.newsweek.com/id/56414

37 Richard N. Haass: Regime Change and Its Limits. Foreign Affairs, July/August 2005; http://www.foreignaffairs.org/20050701faessay84405/richard-n-haass/­regime-change-and-its-limits.html

38 Michael Mcfaul: Iran’s Peculiar Election: Chinese Dreams, Persian Realities. Journal of Democracy, Vol. 16, No. 4 (October 2005), 74. o.

39 Steven Everts: Iran: The Next Big Crisis. Prospect-Magazine, December 2003, 47. o.

40 Amin Tarzi: The Role of WMD in Iranian Security Calculations: Danger to Europe. Middle East Review of International Affairs, Vol. 8, No. 3 (September 2004), 101. o.

41 Ali Ansari: Only the US Hawks Can Save the Iranian President Now. The Guardian Unlimited, January 2007; http://www.guardian.co.uk/commentisfree/story/0,,2001703,00.html

42 BBC: Media Anger over Ahmadinejad Campus Row. British Broadcasting Company, September 2007; http://news.bbc.co.uk/go/pr/fr/-/2/hi/middle_east/7013036.stm

43 Clawson Patrick: The Paradox of Anti-Americanism in Iran. Middle East Review of International Affairs, Vol. 8, No. 1 (March 2006), 16. o.

44 Ray Takeyh: Hidden Iran, Paradox and Power in the Islamic Republic. Times Books, New York, 2006, 116. o.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges