Mi a véleménye arról, hogy a kormány tagjai és pártjai le akarják mondatni az átvilágító bizottságot? Ezt az egykori törvény-előkészítőtől és – így hírlett – a bizottság személyi összetételének sugalmazójától kérdezem.
Valóban igen sok közöm volt a törvényhez. Az viszont rendkívüli hiba volt, hogy csak igen későn, a ciklus legvégén hoztuk meg. A három bíróhoz viszont csak annyi közöm van, hogy ők is veszprémi kötődésűek, más semmi. Olyannyira, hogy az egyik bíró a KDNP jelöltje volt.
Az ügy azonban arról szól, hogy Eigner József bíró, az egyes fontos tisztséget viselő személyek ellenőrzését vizsgáló bizottság soros elnöke nyilvánosságra hozta, hogy az első negyven parlamenti képviselő anyagát átvizsgálva, egyikükre nézve terhelő adatokat találtak. Erre államtitoksértéssel vádolták. A Legfelsőbb Bíróság épp a minap Lengyel László ügyében hozott állásfoglalásának logikája alapján azonban egyértelmű, hogy ha pontosan nem azonosítható a személy, és a kijelentés kritikai élű, de jobbító szándékú, a rágalmazás és ebben az esetben annak pandantjaként jelentkező hivatali titoksértés nem állapítható meg.
A bizottságot vezető bíra helyzete teljesen azonos egy politológuséval?
Ez egy elvi kérdés. Ha Eignert és bizottsági társait ebben az esetben is bírónak tekintjük, akkor én gyakorló ügyvédként elutasítom, hogy egy másik hatalmi ág, a végrehajtó hatalom képviselője föl merjen szólítani egy bírót lemondásra. Ez – a legenyhébb fogalmazásban is – összemosása a hatalmi ágaknak.
Ha azonban egyszerűen a bizottság tagjainak tekintjük őket, akkor ki kell vizsgálni, hogy az efféle tájékoztatáshoz volt-e joguk.
És volt?
A törvény, másokkal ellentétes véleményem szerint, nem sérti az adatvédelmet: egyetlen konkrét nevet, azonosítható tényt nem mondhatnak el. De itt ilyen nem is történt.
Miért ilyen szemérmes a törvény?
Két lehetőség volt: vagy válogatás nélkül kiömlesztjük a feltárt adatokat, vagy biztosítjuk az egykori ügynökök csendes visszavonulását a közéletből. A feladatunk nem az ő megbélyegzésük, hanem a közéleti posztok tisztaságának megvédése volt. Ez a koncepció persze vitatható, de a törvényt ennek alapján alkottuk. Most már tény. A bizottság is e szellemben járt el: céljuk a politikai élet tisztán tartása és a közvélemény tájékoztatása. Rendszerezve az őket ért támadásokat, nagyon furcsa következtetésekre juthatunk.
Mik ezek?
A magyar közélet moralitására jellemző, hogy a munkájukat végző bírákat támadják, és nem azokat az egykori besúgókat, akik a törvény ismeretében is vállalták, hogy országgyűlési képviselőként törvényeket alkotva az ország jövőbeli sorsáról döntsenek. Egy hasonlattal élve, itt a tolvajt jogszerűen előállító rendőrt akarják felelősségre vonni, nem a bűnelkövetőt. Szekeres Imre például ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy Eigner kijelentése ugyan hiba volt, de a parlament tisztasága érdekében teljes súlyával kiáll a volt ügynök lemondása mellett, a bírákat akarja lemondatni. Az előbbit el tudom fogadni, az utóbbit nem.
- Belföld [6]