Az alább következő tűnődések egy rövid erdélyi útból születtek. Nemrég megjelent könyvem erdélyi terjesztői négynapos körútra hívtak, három megállóval, amelyből egyet végül is felszívott a téli köd. Így aztán két nap jutott Kolozsvárra s kettő Csíkszeredára: túl kevés ahhoz, hogy általános érvényű tapasztalatokat szűrjek le belőlük. Attól, hogy vendéglátóim jóvoltából élénk beszélgetésekre nyílt alkalmam mindkét városban, még nem lettem az erdélyi helyzet szakszerű tudója.
Utam időben egybeesett Iliescu elnök budapesti látogatásával. Ez merő véletlen. De az már nem, hogy szerzői bemutatkozásaim során többször is faggattak a román–magyar alapszerződés célszerűségéről, illetve – szerződés ide vagy oda – arról, hogy milyen kilátásoknak néz elébe a romániai magyar népközösség, mit várhat vagy nem várhat az európai integráció folyamatától. Ez nemcsak azért volt így, mert ezek a kérdések mostanában ott úszkálnak mindenki fejében, hanem azért is, mert a látogatásom ürügyéül szolgáló könyv is voltaképpen erről szól. (Azoknak, akiket netalán kíváncsivá tettem volna, ideírom a címét: Miért nincsen rend Kelet-Közép-Európában? Századvég, Budapest.) E kérdésekre abban a szellemben igyekeztem válaszolni, amelyben a kelet-közép-európai dolgok mai állásáról írni szoktam, s amelyet Csíkszeredában élő kitűnő barátom, Bíró A. Zoltán „könyörtelen realizmusnak” nevezett…
A ridegséget enyhítendő, mindamellett némi utópiát is próbáltam szavaimba szőni, hangot adva annak a meggyőződésemnek, hogy Európának ebben a térségében addig nem lesz nyugalom, amíg a nemzetállami kizárólagosságot fel nem váltja a legkisebb közösségek önkormányzatára is módot adó föderális berendezkedés. Amely a történelem által egy országba rendelt népek együttélésének minden vonatkozását újra kialkudhatóvá teszi. A vegyesség tényét tudomásul vevő „nemzetközösségi” államnak ugyanis hosszú távra nincsen más alternatívája, mint az etnikai tisztogatás vagy a módszeres nemzetállami asszimiláció.
Villámlátogatásomról hazatérve, az úton látottakon elgondolkozva és a hallottakat felidézve hadd adjak itt hangot annak a borús sejtésnek, hogy e történelmi „alkunak” még nincsenek meg a feltételei. A magyar népelem Romániában olyan nemzeti többséggel áll szemben, amely vagy nem akarja tudomásul venni, hogy a fentebb körvonalazott probléma igenis van, vagy pedig nagyon is tudja, de erre nem kíván másképp válaszolni, mint a nemzetállami asszimiláció burkolt vagy burkolatlan formáinak erőltetésével. Nincs számottevő fogadókészség arra a fölvetésre, hogy a demokrácia eljövetelével – amely ebben a térségben mégiscsak újdonság – indokolt volna a román–magyar együttélés alapvető szabályozóelveinek a felülvizsgálata. Intézményesített, azaz alkotmányozó dialógus erre vonatkozólag 1989 óta nem volt, és most sincs, helyette van a többségi elv mechanikus érvényesítése, ami nemzetközösségi szempontból elfogadhatatlan. A következmény: Erdély kulturális uniformizációja. A szász színfolt gyakorlatilag már eltűnt. A magyarság – mint utolsó másság – a Székelyföld kivételével mindenütt visszaszorulóban van.
Ennek azonban nemcsak a hivatalos állampolitikában keresendők az okai. Van természetes felszívódás is (erősen szétszórt kisebbségek esetében ez elkerülhetetlen), van továbbá elöregedés, elszegényedés és elvándorlás. Az elöregedés egy régóta ható demográfiai trend, az elvándorlás a magyarországi szívó hatás kivédhetetlen következménye. Az elszegényedés országos baj, amely egyformán sújt románt és magyart, de a magyar kisebbségi létnek olyan kulcsproblémája ez, amely külön tárgyalást érdemel. Ha ma tollat fogtam, ezt főleg azért tettem, hogy ez ügyben néhány leütést tehessek.
Egy népközösség boldogulása végső soron azon áll vagy bukik, hogy vannak-e autonóm eszközei. Ennek elemi formái: a birtok, a szakértelem és az önálló vállalkozásra való képesség. Polgári jogok nélkül persze ezeknek egyike sem kamatoztatható önhasznúan, a jogok viszont mit sem érnek, ha eszközök híján nem váltódnak át közösséggyarapító autonóm cselekvéssé. Ugyanez érvényes a politikai jogokra is. Saját eszközök nélkül a demokrácia üresjáratban forog, vagy puszta követeléseket fogalmaz meg a siker legkisebb kilátása nélkül.
Hálás vagyok kolozsvári vendéglátómnak, a Heltai Alapítványt igazgató Pilich Lászlónak, hogy erre az összefüggésre ráébresztett, egyszersmind személyesen példát is szolgáltat arra, hogyan lehet még az „alapítványi” (tehát mecenatúrát feltételező) tevékenységet is önfenntartóvá tenni. Másik vendéglátóm, a Csíkszeredai Bencze házaspár úgyszólván semmiből épített fel virágzó „könyvesházat”, amely körül (semmilyen költségvetési szerv által nem támogatott) kultúrélet bontakozik. Ha az efféle kezdeményezések elszaporodnának – s nemcsak a kultúra területén, hanem más gazdasági ágakban is –, akkor volna mire épülnie az erdélyi magyar politikai társadalomnak s az ezt megjelenítő szervezeteknek. Sajnos, ettől még messze vagyunk, ennél fogva majdnem minden, ami Erdélyben kultúra és politika, magyarországi vagy még távolabbi mecenatúrákhoz tapad. Függőség ez, nem autonómia.
Viszont mi más várható a szegénységtől, mint a függés? Itt van a kutya – részben – elásva, itt kell megoldást találni, amíg nem késő. S ennek a megoldásnak gyorsan kell jönnie, előbb, mint amennyi idő – mondjuk – egy magyar egyetem bejáratásához kell. Tőkék kellenek ide és vállalkozók. S tanítóknak is olyanok, akik a vállalkozásban, a modern gazdálkodási technikák elterjesztésében professzorok. Ha ők nem jönnek, folytatódik az elszegényedés, és felgyorsul a fiatalok elvándorlása. Akkor pedig az asszimilálóknak és a tisztogatóknak már erőszakra sem lesz szükségük.