(Dr. Csizmadia László)

Nyomtatóbarát változat

A cikk általánosságban a képviselői összeférhetetlenséggel kapcsolatos problémakört helyesen ragadja meg, a probléma lényegét illetően valós megállapításokat tesz.

Egy helyütt azonban a cikkíró a tényekből helytelen következtetést von le, és ezen helytelen következtetést valós tényként közli az olvasókkal. A cikk a következőket írja az ún. Kósa-javaslattal kapcsolatosan: „Az alkotmányügyi bizottságban a javaslatot végül a Fideszen kívül csak az SZDSZ támogatta. A tárgysorozatba vételt viszont csak az MSZP ellenezte. Nemjük csupán a hatalmi gőg megnyilvánulása volt, hiszen a tárgysorozatba vett indítvány napirendre tűzését – mint számos képviselői indítvány sorsa mutatja – évekig is el lehet húzni.”

A fenti idézet első és második mondata tökéletesen igaz, a történeti hűséghez azonban az is hozzátartozik, hogy az indítvány nemcsak azért nem került tárgysorozatba, mert az MSZP képviselői azt ellenezték, hanem azért is, mert az ellenzék többsége tartózkodott a szavazástól. Téves viszont a cikkírónak azon ténymegállapítása, hogy az MSZP-képviselők nem szavazata hatalmi gőgjük megnyilvánulása volt.

Ezen ténymegállapítással szemben a valóság a következő:

Abban mind az SZDSZ-es, mind az MSZP-s képviselők a javaslat bizottsági tárgyalása során egyetértettek, hogy a Kósa-féle összeférhetetlenségi törvényjavaslat megfelelő előkészítés nélküli, koncepciót, illetőleg rendező elvet fellelni benne nem lehet, így kétséges, hogy a javaslat a benyújtott formájában összhangban áll-e jogrendszerünkkel. A két párt képviselői között csak egy kérdésben volt vita, nevezetesen abban, hogy az SZDSZ-es képviselők álláspontja szerint a törvényjavaslat tárgysorozatba kerülése esetén a javaslat számos hibája módosító javaslatokkal kiküszöbölhető, és ezen módosításokat követően a kijavított jogszabály alkalmas lesz a képviselői összeférhetetlenség szabályozására. Az MSZP-s képviselők többsége viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy a Házszabály 96. paragrafusa értelmében az alkotmányügyi bizottságnak a benyújtott, tehát a bizottság asztalán fekvő törvényjavaslatról kell véleményt mondania, tehát a még be nem nyújtott esetleges módosító indítványok a javaslat tárgysorozatba kerülését nem befolyásolhatják. Amit tehát a cikkíró hatalmi gőgnek nevez, nem volt más, mint a két párt parlamenti képviselői közötti, személyes véleményem szerint korrekt módon lefolyt szakmai vita, majd ezt követően az MSZP-s képviselők részéről a szakmai meggyőződésük szerinti döntés.

Egyebekben a történeti hűséghez tartozik, hogy a cikkben is említett Bihari Mihály által szerkesztett MSZP-s törvénytervezet a képviselői összeférhetetlenségről szövegszerűen is elkészült, és kész a hatpárti egyeztetésre.

A cikkel kapcsolatosan egyetlenegy ok miatt van hiányérzetem, nevezetesen a cikkíró kínosan kerüli az összeférhetetlenségi jogszabály egyik legdöntőbb elemét, nevezetesen azt, hogy a megalkotandó jogszabály mikor lépjen hatályba.

E tárgykörben az MSZP-frakció határozott álláspontja az, hogy a jogszabály kihirdetését követően annak azonnali életbe lépésére lehetőség nincs.

E körben igazat kell adni a cikkben is hivatkozott Csákabonyi Balázsnak, hogy törvényes lehetőség képviselők mandátumának akár nagyszámú visszavonására és ezzel az 1994. évi májusi választások eredményének megkérdőjelezésére nincs. Hiszen ezáltal olyan helyzet teremtődne, hogy mondjuk a leérettségizett diák érettségi bizonyítványát egy évvel később azért vonnák vissza, mert nem tett érettségi vizsgát latinból, noha az érettségi vizsga letételekor e tárgyból vizsgáznia az akkori vizsgaszabályzat szerint nem is kellett.

Személyes meggyőződésem is, hogy képviselőt mandátumától megfosztani csak azon jogszabályok megsértése esetén lehet, mely jogszabályok a mandátum igazolásakor voltak hatályban. Az azonnali életbe léptetés számtalan problémát vetne fel. Így csak néhányat említek: a jelenleg hatályos alkotmány szerint összeférhetetlenség esetén az Országgyűlés határoz az összeférhetetlenség kimondásáról. Mi van akkor, ha az Országgyűlés nem fosztja meg a képviselőt a mandátumától? Milyen legitimitása van annak az Országgyűlésnek, melynek munkájában esetlegesen összeférhetetlen, de mandátumuktól meg nem fosztott képviselők vesznek részt. Mennyire kötelező erejűek azok a jogszabályok, melyeknek alkotásában a mandátumuktól már megfosztott képviselők részt vettek?

Az összeférhetetlenség kimondása előtt milyen eljárást kell lefolytatni, és az eljárás alá vont képviselőnek milyen jogai vannak ebben az eljárásban? Mindezen kérdésekre a jelenleg hatályos jogszabályok alapján egyértelmű válasz nem adható. A fenti, szintén kizárólag szakmai természetű aggályok azok, melyeket az MSZP-frakció a döntés meghozatalakor vizsgált, és nem az a meggondolás, hogy a képviselőnek foncsorozott golyóálló páncélüvegből legyen a zsebe.

Egyebekben a cikk helyesen hivatkozik az amerikai törvényhozói összeférhetetlenség szabályaira, melyek valóban igen szigorúak. De e tárgykörben más szabályozási módot is találhatunk.

Így például az angol parlamentben „az az uralkodó nézet, hogy ha a képviselők nyíltan bejelentik pénzügyi kapcsolataikat, lényegében bármilyen fizetség felvétele engedélyezett”. (The Economist, 1994. szept. 24–30.) Az angol törvényhozás tehát úgy foglal állást, hogy a képviselőknek csak azt a tényt kell bejelenteniük, hogy parlamenten kívüli juttatásban részesülnek, de annak összegszerűségét megjelölniük nem kell. Természetesen ez a megoldás ott is állandó viták forrása, és megoldásként lényegében az angol törvényhozók is csak a képviselői jövedelmek nyilvánosságát tudják ajánlani. Ezzel nem azt mondom, hogy az angol összeférhetetlenségi szabályok a helyesek, csupán azt szeretném érzékeltetni, hogy a kérdés megoldása mennyire eltérő módon is lehetséges.

A Beszélőt tisztelettel üdvözli:

Dr. Csizmadia László
országgyűlési képviselő (MSZP)

• Visszabeszélő