Privatizált közfeladatok

Pap András László [1]

Olvadozó szuverenitás

Az elmúlt néhány hónap sajtóját olvasva többször szembesülhettünk azzal az első pillantásra talán meglepő, ironikusnak is nevezhető jelenséggel, hogy hagyományosan államinak tartott, mi több, az államiság fogalmához szervesen kapcsolódó tevékenységet magáncégek végeznek el. Néha gyanús körülmények között. A HVG például arról számolt be,1 hogy a távozó Gergényi Péter budapesti rendőrfőkapitány egyik utolsó intézkedésével aláírt egy évi 160 millió forint értékű szerződést, többek között Bodrácska János nyugalmazott rendőrtábornok, volt budapesti főkapitány cégével, a Reál-Véd Kft.-vel, hogy a kerületi kapitányságokon őrzést és portaszolgálatot lássanak el. A kft. nagy számban foglalkoztat egykori rendőröket; honlapja szerint például a nyomozóirodájukban a munkát „kivétel nélkül rendőrtiszti főiskolai végzettséggel és számottevő nyomozati gyakorlattal rendelkező szakemberek” végzik.2 A cikk szerint a megyei rendőr-főkapitányságok több mint egyharmada alkalmaz civil biztonsági őröket, és nem is akárkiket: a Pest megyei főkapitányság hat céggel szerződött, köztük a Bod-Reflex Kft.-vel, amelynek Bodrácska János testvére az egyik tulajdonosa. Fejér megyében pedig az a Civil Biztonsági Szolgálat Zrt. végzi a kapitányságok őrzését, amely Pintér Sándor volt országos rendőrfőkapitány és belügyminiszter, valamint Valenta László, az Országos Rendőr-főkapitányság (ORFK) egykori gazdasági főigazgatója, volt belügyminiszteri kabinetfőnök érdekeltségébe tartozik.3 A Pest megyei főkapitányság azzal indokolta, hogy egyes helyiségeinek őrzését civil alvállalkozókra bízta, hogy így az utcára vezényelhető tiszthelyettesek fizetésének harmadáért elvégezhető a feladat.4

Hiba lenne azonban azt gondolni, hogy a kiszervezés magyar sajátosság lenne. Az iraki háborúról tudósító újságírók az utóbbi hetekben beszámoltak a Blackwater cég alkalmazottai által elkövetett atrocitásokról és visszaélésekről.5 A 2006 karácsonyán történt incidensben egyik erősen ittas fegyveres alkalmazottjuk lelőtte az iraki alelnök testőrét.6 Mivel magánvállalkozásról van szó, az eset nem utalható katonai törvényszék elé, de még csak polgári eljárás sem indult.

A Blackwater tulajdonosa, a harmincnyolc éves Erik Prince korábban az idősebb George Bush mellett volt gyakornok a Fehér Házban. Nővére, Betsy DeVos pedig négy éven át a republikánus párt michigani elnöke volt. Férjével (Richard DeVos Jr.-ral, aki a párt kormányzójelöltje, civilben az Amway alapító-vezérigazgatója) önkéntesként 100 000 dollárt szerzett a 2004-es Bush–Cheney-kampány számára. A család az elmúlt tíz év alatt 325 000 dollárt juttatott a republikánus pártnak kampány-hozzájárulásként.7 Így talán nem annyira meglepő, hogy az 1997-ben alapított cég 2002 óta mintegy egymilliárd dollár értékben szerződött az amerikai kormánnyal, és jelenleg 861 alkalmazottat foglalkoztat Irakban.8 2001 előtt az anyavállalat, a Prince Group jelenlegi bevételének 90 százalékát jelentő állami szerződések értéke még az egymillió dollárt sem érte el. A cég 2004 óta egyedül az amerikai külügyminisztériumtól 750 millió dollárnyi szövetségi megrendelést nyert el – ráadásul kétharmadát versenyeztetés nélkül.9 A társaság alelnöke, Cofer Black korábban a Bush-kormány terrorizmusellenes stratégiájának megalkotója és koordinátora volt, most pedig Miott Romney republikánus elnökjelölt főtanácsadója. A Prince Group ügyvezetője pedig Joseph Schmitz, a Pentagon korábbi igen magas beosztású vezetője. Talán ezért sem jelent gondot az, hogy az amerikai adófizetőknek naponta 1,222 dollárba kerül egy Blackwater-katona, ami nagyjából hatszorosa egy hivatásos állományú költségének. A hébe-hóba elrendelt ellenőrzések során az is kiderült, hogy olykor duplán számláztak, és a „biztonsági tanácsadó” egyben a sofőr is volt.10

Az állami szerepvállalás, ha eltekintünk a több mint gyanús korrupciós összefonódások problémájától, számos politikai filozófiai, alkotmányjogi és közgazdasági kérdést vethet föl. Hol húzódik az állami beavatkozás határa, meddig terjedhet az állami szabályozás vagy a szabadságjogok korlátozása. Nem kevésbé fontos kérdés az állam által kötelezően ellátandó feladatok meghatározása sem. Ha sikerül is megállapítani a sui generis állami feladatok körét, újabb kérdések merülnek fel. Vajon a feladatellátás szabályainak meghatározásával és a szolgáltatások ellenőrzése mellett átruházható-e ezen feladatok ellátása a közszférán kívüli szereplőkre anélkül, hogy az állam megsértené alkotmányos kötelezettségeit? Ha a privát szféra olcsóbban és hatékonyabban lát el egyes állami feladatokat, nem egyenesen kötelessége-e az államnak az outsourcing? Egyáltalán: meddig tart az állami szuverenitás? Kiadható-e gebinbe a polgárokkal szemben alkalmazható legitim fizikai kényszer vagy katonai erő alkalmazásának monopó­liuma?

Tény: az állam például az oktatás, az egészségügy vagy a szociális ellátás terén erőteljesen (de ha a közbeszerzés által érintett teljes körre gondolunk, még ennél is nagyobb mértékben) épít a magánszféra üzleti alapú részvételére az állami feladatellátásban.11 Az outsourcing tehát sem szokatlannak, sem illegitimnek nem mondható általánosságban. Mi több, az erőszak-monopólium elve nem zárja és soha nem is zárta ki az egyes konkrét feladatok delegálását – már amennyiben (és ez lesz az alábbi oldalak legfontosabb kérdése) egy kellően kimunkált politikai és jogi garanciarendszer biztosítani tudja, hogy teljesülnek az állam által diktált elvárások.12 Ráadásul a magánszféra alkotmányos szerepe is jelentősen átértékelődött az elmúlt évtizedekben. Már nem csak az egyén és az állam viszonyában kell jogvédelemről és garanciákról beszélni. A nem ritkán százmilliárdos forgalmat bonyolító világcégek és alkalmazottaik viszonya számos területen érintheti az alapvető alkotmányos és emberi jogokat (diszkrimináció tilalma, adatvédelem), és az alkalmazottak kiszolgáltatottsága nem csekélyebb, mint adott esetben a polgár állammal szembeni védtelensége. Az emberi jogok védelmében új fejezet, hogy a nemzetközi jog az államokon túlmenően bizonyos esetekben multicégeket, gazdasági társaságokat is elismer a jogsértés elkövetőjeként.13 A joggyakorlat ugyanakkor még bizonytalan abban a tekintetben, hogy milyen mélységig felel(jen) egy privát cég az emberijog-sértést megvalósító kormányzatokkal való együttműködés kapcsán.14 Ha ehhez hozzávesszük, hogy a nemzetállamoknak a globális és regionális piacra kiterjedő szuverenitása fokozatosan leépül, akkor a helyzetet akár nyugtalanítónak is vélhetjük: a gazdaság globalizációja a piac és az állami autoritás viszonyának gyökeres (az állami reguláció lehetőségeinek gyengülését jelentő) átalakulását hozta.

Privatizált rendőrség vagy demokratikus jogegyenlőség?

Az 1960-as évek végén Amerikában még majdnem kétszer annyi hivatásos állományú rendőrt találhattunk, mint ahány embert a privát biztonsági szolgáltatóipar foglalkoztatott. Az utóbbi évtizedekben a trend egyértelműen megfordult.15 Manapság a különböző ipari létesítmények és pénzintézetek mellett magán biztonsági cégek alkalmazottai őrzik az irodaházak, közlekedési eszközök, sportlétesítmények, bevásárlóközpontok, de egész bevásárló- és lakónegyedek biztonságát is. Egy átlagos amerikai, főleg, ha valamennyire tehetős, nagyobb gyakorisággal találkozik biztonsági őrrel, mint rendőrrel.16 Korinek László rámutat, hogy amíg 2004-ben az Egyesült Államokban a hivatalos adatok szerint 43 000 (vállalkozói és alkalmazotti) magánnyomozói álláshely volt, és a foglalkoztatott biztonsági őrök létszáma valamivel meghaladta az egymilliót, ugyanezen időszakban 842 000 rendőri státust lehetett betölteni, beleértve a nyomozói munkaköröket is. Magyarországon a számok még jelentősebb eltérést mutatnak. A Személy-, Vagyon­védelmi és Magánnyomozói Szakmai Kamara statisztikája szerint ugyanebben az évben 112 066 személy volt olyan igazolvány birtokában, amely privát biztonsági tevékenység ellátására jogosítja, de még az aktívnak minősített biztonságiak is 69 951-en voltak a 2005. szeptember 1-jei állapot szerint, ami több mint duplája a hivatásos rendőrök létszámának.17 (Ez utóbbi 2005. január 1-jén az ORFK nyilvántartása szerint 29 449 fő volt.18

A szakirodalom a rendvédelmi feladatokat ellátó privát szolgáltatások több gyökeresen eltérő formáját különbözteti meg. Elizabeth Joh például az őrző-védő, a hírszerző, a közszolgálati és a vállalati rendvédelem megkülönböztetésének tipológiáját alkalmazza.19 Az első csoportba a páncélozott pénzszállító autók vezetőitől és kísérőitől kezdve egészen a raktárak őrzéséig vagy lakóparkok polgárőrségéig terjedő szolgáltatások tartoznak. A hírszerző szolgáltatások köre a biztosítási nyomozástól az ipari kémkedésen át a házastársak hűtlenkedései után nyomozó klasszikus magándetektívi munkáig terjed. Amerikában csak ebben az üzletágban a kilencvenes évek közepén mintegy 70 000 nyomozó dolgozott, de azóta itt is robbanásszerű növekedés következett be.20 A szerződéses alapon közszolgáltatást ellátó biztonsági ipar pedig a kézenfekvőnek tűnő börtön PPP-programokon túlmenően magában foglal minden magánszolgáltató által a közlekedés- vagy a közrendvédelem hatáskörébe tartozó szolgáltatásnyújtást – a parkolótársaságok üzemeltetésétől kezdve az állami épületek, építkezések, közparkok őrzésén keresztül akár az adatkezelésig. Becslések szerint a kilencvenes évek végére az amerikai önkormányzatok 45%-a élt valamilyen biztonsági cég szolgálataival – szemben az egy évtizeddel azelőtti 27%-kal.21 A vállalati biztonsági szolgáltatások a különböző létesítmények és a cég értékeinek őrzése mellett a munkavállalók és az ügyfelek személyének védelmét is ellátják.

David Skalansky rámutat arra, hogy még ez a fenti tipológia is nehezen kezelhető, hiszen az adott csoportba tartozó védelmi szolgáltatások között óriási különbségek lehetnek például abban, hogy az alkalmazottak viselnek-e fegyvert (a pénzszállítók és a biztonsági őrök például általában igen), egyenruhában vagy civilben dolgoznak-e (a magánnyomozók és a bolti lopásokat felügyelő őrök többnyire nem viselnek egyenruhát), és van-e kényszerintézkedés-alkalmazási, feltartóztatási, őrizetbe vételi joguk (a legtöbb amerikai állam joga ezt is lehetővé teszi például a bolti biztonsági őrök számára).

Mindenesetre tény: az utóbbi évtizedekben az állami rendőrség mellett működő privát biztonsági ipar gyors fejlődésnek indult. A privát, privatizált rendőrség előnyeként a nagyobb hatékonyságot és a (legalábbis a megrendelő irányában) jobb ellenőrizhetőséget szokták említeni.

A rendvédelem terén egyre inkább teret nyerő privát szolgáltatókkal kapcsolatban leggyakrabban megfogalmazott kritika ezzel szemben arra irányul, hogy bár meglehet, hogy az államnál hatékonyabban látják el feladatukat, de a szolgáltatások köre értelemszerűen a nyilván üzleti szempontok által motivált megbízóik elvárásaira korlátozódik. Azaz végső soron a demokratikus deficit eredményeképpen a biztonság mint az állam által biztosított közszolgáltatás kerül veszélybe.22

Angus Bancroft23 kissé sarkított, de igazságelemeket nem nélkülöző és a szakirodalomban sokak által osztott álláspontja szerint ugyanis a globalizáció által átformálódó nemzetállam legfontosabb funkciója az maradt, hogy békés és biztonságos terepet biztosítson a szabadon áramló nemzetközi tőke és a mozgásban lévő munkaerő számára. Ezek a „biztonságos helyek” azonban többnyire szegregációhoz, a kevésbé „biztonságosnak” vagy versenyképesnek ítélt rétegek (a premodernizmus gettóit felváltó) posztmodern hipergettókba kényszerítéséhez vezetnek. A terrorizmus veszélyérzetétől még gyorsabban fejlődő biztonsági ipar és technológia biztosítja ugyan a középosztály biztonságos zónáinak védelmét, de egyidejűleg létrehozza a kirekesztettek „szürke zónáját,” ahol a tehetősek védelmét biztosító magán vagy kvázi-magán biztonsági szolgáltatások erősödése mellett az állami (nemzetállami) rendvédelem többnyire a leszakadó rétegek rendészeti jellegű ellenőrzésére redukálódik. A privát biztonsági szolgáltatások terjedésével a tehetős felső-középosztály ugyanis egyre kevésbé lesz érdekelt a szegény és marginalizált rétegek biztonságát szavatolni hivatott állami rendőrség (az adói által történő) finanszírozásában, így az állami rendőrség feladatává az válik, hogy védje a tehetős középosztályt a veszélyes elemektől és a marginalizálódott „csőcseléktől” – nem pedig az, hogy a jog- (és) közbiztonság feltételeit az utóbbiak számára is biztosítsa. Fel­me­rülhet tehát a veszély, hogy a rendvédelem célja így nem az egyetemes jogbiztonság fenntartása lesz, hanem a tehetősek védelme a szegényektől. A marginalizált csoportok így továbbra sem rendőri szolgáltatásokkal és védelemmel, hanem csak az ellenőrzéssel találkoznak majd, hiszen amíg a demokratikus eszközökkel megválasztott kormányzat ellenőrzése alatt működő állami rendőrség mindenkinek juttatott közszolgáltatás, a tényleges rendvédelem feladatát egy­re nagyobb mértékben ellátó privát biztonsági szol­gál­tatók még elvileg sem a mindenkire kiterjedő rend­fenntartás feladatát látják el. A gazdagok tehát a preventív védelmet, a szegények pedig a reaktív rendvédelmet tapasztalják meg.24

A társadalmilag alulpozicionált faji, etnikai, nemzetiségi, vallási stb. kisebbségeket a rendészeti vagy egyéb hatósági, közhatalmi eljárások során sújtó hátrányos megkülönböztetés elleni fellépést számos kutatásban dokumentálták, és a probléma a jogvédők örökzöld feladatai közé tartozik. Elég rápillantani az ECRI, az EUMC, az Amnesty International, a kü­lön­böző Helsinki Bizottságok vagy az ERRC jelentéseire. Nézzük például a börtönstatisztikákat: 2001-ben Amerikában a fekete férfiak 17%-a börtönviselt vagy éppen büntetését tölti. 2002-re a börtönpopuláció meghaladta a kétmillió főt,25 és tizenkét államban a fekete férfi népesség 10-15%-a börtönben ül, ami – 1995-ös adatok szerint – nem kevesebbet jelent, mint hogy a 20–29 éves korcsoportban három fekete férfi közül egy éppen börtönben ül.26 Az, hogy rács mögé kerüljön, ötször valószínűbb, mint egy fehér férfi esetében; a nőknél a különbség hatszoros.27 1996-ban Amerikában a börtönnépesség több mint fele afro-amerikai volt, és a fekete lakosság tíz százaléka a büntető igazságszolgáltatási rendszer valamilyen ágának felügyelete alatt volt. A városi fiatalok helyzete még rosszabb volt: Baltimore-ban 1992-ben a 18 és 35 év közötti fekete férfiak 56%-a volt börtönben; Washington D.C.-ben az arány 42% volt.28 Egyes kommentátorok szerint a kisebbségek talán még jobban is szenvednek a közbiztonság őket érintő védelmének elmaradásától, mint a hatóságok diszkriminatív bánásmódjától – például akkor, amikor a gettókba, a kisebbségek közötti erőszakról, bűncselekményről szóló bejelentésre (black on black crime) a rendőrök ki sem mennek.29

Őrizkedjünk az őrzőktől?

Vajon milyen veszélyekkel járhat a büntetés-végrehajtás privatizálása? A szakirodalom ezzel kapcsolatban is egyre több aggodalmat vet föl. A börtönök építésével, majd azok fenntartásával30 egy újabb inherens állami funkció ellátását felvállaló magáncégekkel szemben ugyanis gyakran felmerül az a vád, hogy nem biztosítják a szolgáltatás, azaz a fogva tartás körülményeinek a jogszabályokban megkívánt színvonalát.31 Az 1997-ben átadott, az Ohio állambeli Youngstown városában privát forrásokból felépített és fenntartott, közepes biztonsági fokozatú bv-intézetbe például számos fegyház fokozatú intézetbe tartozó „nehézfiú” került az egyébként végletekig túlzsúfolt washingtoni fegyintézetből, miután a börtönhatóságok e célból átsorolták a számukra irányadó végrehajtási fokozatot. Ezt követően 18 hónap alatt 44 erőszakos cselekményről és két halálos késelésről számoltak be a híradások.32 A példa korántsem elszigetelt; az amerikai igazságügyi minisztérium kimutatása szerint általában véve lényegesen több erőszakos cselekmény történik a magánbörtönökben, mint az állami fenntartásúakban.33

Csak hogy érzékeltessük az arányokat: 2003-ban az Egyesült Államokban kb. 90 000 fogva tartott számára volt hely magánfenntartású bv-intézetben, de a kilencvenes évek végén a szám 70–120 000 között mozgott,34 és 1997-ben 80 privát börtön működött az országban.35 Ami pedig a költségeket illeti: 1985-ben egy közepes biztonságú fokozatú, magas kapacitású börtön építése kb. 140 millió dollárba kerülhetett, ami 2003-as értéken 240 milliót (51,36 milliárd forintot) ért; éves üzemeltetési költsége pedig 500 ágyra kb. hétmillió dollárt, fogva tartottanként 14 000 dollárt jelentett.36 A fenntartási költségek csökkentésének legegyszerűbb formája az őrszemélyzet számának alacsonyan tartása: az ultramodern virginiai Lawrenceville városi börtönben például nappal öt, éjszaka pedig két őr látja el 750 elítélt felügyeletét.37

A bűnözési mutatók csökkenése ellenére a privátbörtön-fenntartás továbbra is jó üzletnek ígérkezik, és ez elsősorban az olcsó börtönmunkával ma­gya­rázható, amely leginkább a hadiipar beszállítója, de szerződéses kapcsolat fűzi pl. az IBM, a Boeing, a Motorola, a Microsoft, az AT&T, a Dell és a Compaq cégekhez is. Amíg az állami börtönökben többnyire38 minimálbért fizetnek, ami szövetségi szinten 5,15 dollár óránként,39 de tagállami, önkormányzati hatáskörben ennél még magasabb, akár 10 dollár is lehet, addig a magánbörtönök ennél jóval kevesebben, akár 17 centben is megállapíthatják az egy óra munkáért kifizetett ellentételezést (1 dollár 2006 szeptemberében 216 forint). A napi hatórányi munkával megkeresett havi 20 dolláros fizetés így a harmadik világban végzett termeléssel is versenyképessé teszi ezeket a fizetett szabadsággal vagy szakszervezeti mozgalommal további terheket nem jelentő munkaerő-piaci szereplőket. A Left Business Observer szerint40 egyes, az amerikai hadseregben használt felszerelések (rohamsisakok, tölténytáskák, de ecsetek és irodabútorok) szinte valamennyi darabja börtönökben készül, de gyártanak repülőgép-alkatrészeket, gyógyászati segédeszközöket, és vakvezető kutyákat is kiképeznek. Sőt, az egyes légitársaságok diszpécserszolgálatán bejelentkező udvarias hang is nem ritkán valamelyik bv-intézet munkaszobájából szól…

A kritikusok éppen a maga gazdasági érdekei által vezérelt privát börtönlobbi büntetőpolitikára és büntetés-végrehajtásra gyakorolt hatását tartják a legveszélyesebbnek. A legtöbb amerikai államban (már ahol egyáltalán létezik e jogintézmény) a kedvezményes szabadulás feltétele minden esetben az elítélt jó magaviselete. Mindez nem is jelent problémát, ha az erre vonatkozó döntés meghozatala egy állami alkalmazott és független bv-bíró hatáskörébe tartozik, vagy ha az intézetfenntartó a fogva tartásban anyagilag nem érdekelt. A helyzet azonban egész más lesz a bv-intézetek optimális, azaz teltházas működtetésében érdekelt privát cégek esetében. Ennek ellenére számos amerikai államban e döntések még akkor is bv-intézeti hatáskörben maradnak, ha a fogva tartottak után kapott fejkvótából működtetett magánbörtönök értelemszerűen nem mondhatók függetlennek ebben az alkotmányos és emberi jogi szempontból igencsak fontos kérdésben.41 Talán nem is olyan meglepő, ha egyes becslések szerint a privát börtönökben nyolcszor gyakoribb a rossz magaviselet miatti kedvezménymegvonás…42

A börtönlobbi ugyanakkor nyilvánvalóan a szigorú kriminálpolitikában érdekelt. A kábítószer-­bir­toklás kérdésében zéró toleranciát képviselő büntetőpolitika és a különös visszaesők számára lényegében kötelezővé tett életfogytig tartó szabadságvesztés (three strikes laws) büntetések eredményeképpen a fogva tartottak túlnyomó többsége nem erőszakos bűncselekményért ül. Noha nyilván nem a privátbörtön-lobbi kizárólagos erőfeszítéseinek köszönhető, de tény, hogy az Egyesült Államokban 2002-ben a börtönnépesség elérte a 2,16 milliót, kb. félmillióval többet, mint Kínában – ami 100 000 lakosra nézve 70243 elítéltet jelentett,44 és a föld lakosságának csak mintegy egyötödét kitevő lakosság mellett a világ hivatalos45 börtönnépességének egynegyede az USA bv-intézeteiben tölti büntetését. Amíg 1975-ben még „csak” 226 000-en ültek rács mögött, tíz év múlva már 740 000-en, 1990-ben 1,1 millióan; 1995-ben a szám már 1,6 millió volt,46 2005-ben pedig 2,18 millió.47

Bár számos hasznos adalékkal szolgálhat, e jelenségre önmagában nem képes átfogó magyarázatot adni a kulturális kriminológia sem, amely a bűnözést és a kapcsolódó fogalmakat különböző kulturális tényezőkhöz köti.48 Egy, a lakosság büntető hajlamát vizsgáló összehasonlító kutatás ugyanis kimutatta, hogy ugyanazért a betörésért a megkérdezettek által kívánatosnak tartott büntetés súlyosságát nullától hatvanig terjedő skálán elhelyezve Németországban 15, az Egyesült Államokban pedig 50 feletti átlag született.49 Az amerikai büntetőpolitika szigorának ugyanakkor sokan abban (is) látják az okát, hogy a jogalkalmazók többsége (az európai modelltől eltérően) a politikától és ily módon a közvéleménytől nem független, többségében a polgárok által választott vagy éppen politikai szempontokat sem mellőzve kinevezett személy. A jogalkotóra tehát a választópolgárok mellett a szintén a közvélemény rezdüléseire és a kampányban adományozók kívánságaira érzékeny (újra)választás előtt álló ügyészek és bírók irányából is nyomás nehezedik a bűnözés elleni háború fegyvertárának bővítésére. Egyes elemzők szerint a decentralizált és föderális büntető-igazságszolgáltatási rendszer is tovább erősíti a szigorítási spirált,50 hiszen ha az egyik állam vagy megye szigorúbb szabályrendszert vezet be, ez azt a veszélyt jelentheti a szomszédok számára, hogy a büntetési tételeket mérlegelő elkövető átteszi oda a bűncselekmény helyszínét.51 Hozzátartozik a valósághoz az is, hogy egy szigorú büntetőpolitika az igazságszolgáltatási rendszer nyilvánvaló költségein túlmenően további terheket is ró a társadalomra. Megviseli például a fogva tartottak családját (beleértve a gyermekek anyagi és egyéb helyzetét), növeli a gazdaságilag inaktív lakosságot, stb. Becslések szerint Amerikában a kábítószer elleni harc 1980-ban évi 10 milliárd dollárba került, és 31 000 fős börtönlakosságot jelentett; mindez 2005-re 35 milliárd dollárra és 400 000 fogva tartottra nőtt.52 Mindezek figyelembevételével elképzelhető, hogy talán a privát börtönök költséghatékonysága sem olyan evidens.

Isten hozta a War Martban!

Visszatérve a Blackwater-esethez, a katonai szolgáltatóipar szereplői olyan magánvállalkozások, amelyek a katonai szférához kapcsolódó szolgáltatásokat nyújtanak állami és nem állami ügyfeleik részére. A katonai magáncégek által kínált szolgáltatások nagyon különbözőek.53 Varga Krisztián szerint a katonai magánvállalat fogalmát a következőképpen lehet definiálni: „belföldi és külföldi szereplők számára szerződéses katonai kiképzés (oktatás és szimulációs programok), katonai támogató műveletek (logisztikai támogatás), műveleti képességek (különleges erők számára történő tanácsadás, parancsnoklás és irányítás, hírközlés és hírszerzési funkciók) és katonai felszerelések biztosítására szakosodott, bejegyzett civil vállalat”. Vagy nagyobb általánosságban meghatározva: „egy vállalat, amely – nyereségességi alapon – olyan szolgáltatásokat nyújt, amelyeket korábban a nemzeti hadseregek láttak el, beleértve a katonai kiképzést, hírszerzést, logisztikát, támadóharcot, illetve a konfliktuszónán belüli biztonságot.”54 A Peter W. Singer, a washingtoni Broo­kings Intézet kutatója által felállított tipológia a katonai szolgáltatások területén három vállalat- és tevé­keny­ség­típust különböztet meg: a) a katonai erőt biztosító vállalatot55 (Military Provider Firms);56 b) katonai ta­nács­­adó cégeket (Military Consulting Firms);57 valamint c) katonai támogató vállalatokat (Military Support Firms).58

A katonai magánvállalatok elterjedése több tényező együttes hatására vezethető vissza, de elsősorban arra, hogy a hidegháború vége és a dél-afrikai apartheid rendszer felbomlása jelentős mennyiségű kiképzett munkaerő megjelenését hozta magával. A haderőcsökkentés következtében a világ fegyveres erőinek összlétszáma a 90-es években mintegy hétmillió fővel csökkent. Az addigra már a világ csendőrévé vált amerikai hadsereg létszáma 2,1 millió főről 1,4 millióra, a francia hadseregé az 1987-es 547 ezerről 295 ezerre, a török pedig 647 ezerről 515 ezres létszámúra zsugorodott.59 Az így keletkezett munka­erő pedig a magánvállalatok, drogkartellek, bukott államok felkelő csapatainak szolgálatába szegődött.60

A kilencvenes évektől a katonai magánvállalatok által nyújtott szolgáltatások értéke folyamatos növekedést mutat. A szféra dinamikájára jellemző, hogy amíg 1990-ben mintegy 55,6 milliárd amerikai dollárt tett ki, 2001-ben már mintegy 1000 milliárd dolláros forgalmat bonyolított le a világon.61 Ez volt az egyetlen iparág, amelynek tőzsdei értéke 2001. szeptember 11-ét követően azonnal 50%-kal, az L-3 cégé pedig egyenesen a duplájára emelkedett.62 1992 és 2002 között a Pentagon 300 milliárd dollár értékben kötött szerződést privát cégekkel, olyannyira, hogy még a hadsereg kiszerződési gyakorlatának átvilágítását is a RAND Corporationra bízta, ami pedig már a stratégiai döntéshozatal kiszerződtetésének határát súrolja.63 Az amerikai hadügyminisztérium még az iraki háború kezdete előtt 154 910 civil és 58 727 hivatásos státust szüntetett meg, és írt ki a privátszféra részére pályázatot a felszabaduló helyekre.64 Az utóbbi években a tárca közbeszerzéseinek már 57%-a szolgáltatásra és nem felszerelésre ment el, úgy, hogy 1999–2003 között e szegmens 66%-os növekedést mutatott.65 Általában véve az 1990-es 2,25 milliónyi szövetségi közalkalmazotti létszám az utóbbi években 1,9 millióra csökkent,66 a hadügyminisztérium civil apparátusa pedig kb. a felére. Ennek megfelelően a tulajdonképpeni állami-kormányzati feladatokat szerződéses alapon ellátó „árnyékkormányzati munkavállalókat” már egy 1996-os felmérés is 12,7 millióra becsülte.67

Az Irakban jelen lévő katonai magánvállalatok alkalmazottainak számát például 20-30 ezerre becsülik, ami az amerikai hadsereg után következő legnagyobb katonai haderőt jelenti.68 Az általuk ellátott feladatok (megint csak felvetve a delegálható és az inherens állami feladatok elhatárolásának nehézségét) gyakran egyáltalán nem különböztethetők meg a harcászati, katonaiaktól: a kiképzéstől a hírszerzésen át az őrszolgálaton keresztül a fogva tartottak kihallgatásáig terjednek. Amíg az Öböl-háborúban 50-100 hivatásos katonára jutott egy „magán”, a mostani arányt 1-10-re becsülik.69 Jelenleg 60-100 katonai  magáncég működik Irakban, és a háború évi négymilliárd dolláros költségének egyharmada az ő bevételeiket növeli.70

A magáncégek különböző szolgáltatásai több okból is vonzóak: egyrészt könnyen betöltik a hadsereg készleteiben, eszközállományában vagy akár a haderejében támadt lyukakat, pótolják a hiányosságokat. Emellett fontos szempont lehet az is, hogy nem szükséges az ily módon alkalmazott állomány kiképzésébe pénzt és időt fektetni, hiszen a túlnyomó többség már (döntően közpénzen) kiképzett katona. Az sem utolsó szempont, hogy a „magánkatonák” veszteségei nem számítanak bele az esetleg politikailag kínossá váló hivatalos emberveszteségek statisztikáiba.71 (Irakban 2005 januárjáig kb. 200 katonai ma­gánvállalati alkalmazottat öltek meg.)72

A harcászati, katonai feladatok kiszervezésével, privatizálásával kapcsolatban az előnyök mellett a kritikusok számos problémára is felhívják a figyelmet. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy a hagyományos katonai feladatokat olyan civil személyek látják el, akire sem a hadsereg hivatásos állományának tagjaira kiterjedő védelem, sem pedig a katonai jog felelősségrendszere nem terjed ki.73 Sem a genfi konvenciós jog, sem pedig a belső jog vonatkozásában nem egyértelmű a zsoldosnak talán nem, de egyszerű közbeszerzési vállalkozónak sem tekinthető cégek és az alkalmazásukban álló személyek jogállása. (Kérdés, hogy harcoló alakulat-e a hírszerző, a speciális felderítő?)74 Nem világos a katonai és a civil (de persze egyen­ruhát viselő) szerződéses alkalmazottak vi­szony­rendszere, vagy akár az utóbbiak fegyverhasználati joga, illetve a rájuk kiterjedő védelem kérdése. Ne feledjük, visszaélések, jogsértések esetén, amire például az Abu Graib börtönben volt példa bőven, a privát cégek alkalmazottai nem tartoznak a katonai büntető- és fegyelmi jog hatálya alá, és a hadsereggel kizárólag a szerződés teljesítéséig, az abban foglalt mértékig felelnek. Az iraki börtönben folyó kínzásokban érintett cégek (CACI, Titan) arra hivatkozva hárítottak el mindenfajta jogi eljárást, hogy az inkriminált munkavállalók a botrány kirobbanásának idején vagy legalábbis közvetlenül azt követően már nem álltak jogviszonyban a céggel. Mindesetre tény, hogy amíg a hivatásos állományú kegyetlenkedő katonákat végül elítélték, a legalább 37 ott dolgozó szerződéses vallató (a CACI adta a vallató, elemző, tolmácsszemélyzet felét) egyetlen tagjával szemben sem indult felelősségre vonási eljárás, pedig egyikük esetében egy fogva tartott kisfiú megerőszakolásával kapcsolatos állítások hangzottak el.75 Tegyük hozzá: a Titan 164, a CACI pedig 16 millió dolláros szerződéssel ment ki Irakba. (Igaz, az érem másik oldalaként a privát cégek alkalmazottainak esetleges baleseti vagy akár egy hivatásos katona fegyveréből leadott eltévedt golyó okozta sebesülése vagy halála alapján keletkező kártérítési igény jogi helyzete sem tisztázott.)76

További kétségek fogalmazódnak meg a rendkívül magas összegű szerződések átláthatóságával és ellenőrizhetőségével kapcsolatban: Amerikában a szerződő cégek dokumentációi nem minősülnek közérdekű adatnak, és a gyorsított eljárásban kiadott megbízások gyakran felvetik a korrupció, nepotizmus gyanúját, ami a közbizalom általános erodálásához vezet. Említett probléma, hogy hibás, nem megfelelő teljesítés esetén mondjuk az iraki harcmezőn keveset tehet a megrendelő, különösen, ha a szerződő cég hivatalos képviselője jelen sincs.77 Arról nem is beszélve, hogy az esetek többségében a szerződések felügyeletét megint csak egy másik magáncég látja el. Az Aegis Irakban például amellett, hogy nehéztüzérségi védelmet biztosít, további ötven cég felügyeletéért is felel – mintegy 239 millió dollárért.78 Gyakran egy katonai megrendelés két-három további alvállalkozón is átfut – a teljesítési felelősség mellett az operatív utasítási jogosítványok teljes áttekinthetetlenségét is eredményezve.

A katonai vállalatok tevékenysége tehát számos esetben visszaélésre ad alkalmat.79 A szövetségi számvevők által készített kilenc jelentés mindegyike hiányosságokat talált a KBR 2003. december és 2004. december közötti gazdálkodásában az árbecslés, a számlázási rendszer és az alvállalkozói rendszer területén. A túlszámlázások miatt jelenleg is több, büntetőjogi felelősséget is felvető vizsgálat folyik a cég ellen. Igen nagy visszhangot kapott az alelnökké választása előtt Dick Cheney által vezetett Halli­bur­ton cég botránya is, amely egy a hadügymisztériummal kötött tízmilliárd dolláros szerződés alapján 42 000 menüt számolt el az adófizetők pénzéből, jóllehet csak 14 000-et szolgált fel, és ezáltal 186 millió dollárt tüntetett el. Ugyanez a cég egy másik alkalommal a tényleges szállításnál 61 millió dollárral többet számolt el benzinből.80 Ennek ellenére az iraki offenzíva megkezdésekor arra való hivatkozással, hogy a feladat nagysága miatt más cég úgysem tudná ellátni, tender kiírása nélkül ugyanez a cég kapta meg a két legnagyobb iraki szerződést: 2,5 milliárdot az olaj-infrastruktúra reorganizációjára, valamint 6,5 milliárdot a hadsereg logisztikai (szállás, élelmiszer) ellátására. A cég bevétele ugyan 62%-kal nőtt, de feladatokat így is csak olyan bangladesi, Fülöp-szigeteki alvállalkozók igénybevételével tudta ellátni, amelyek nem ritkán további kiszervezésekkel oldották meg a feladatot.81 A New York Times újságírói arra is felhívták a figyelmet, hogy amióta 2003-ban a kong­resszus feloldotta a katonai objektumok őrzésének állami monopóliumát, a privát cégek által ellátott őrizet 25%-kal többe kerül. Mi több, 2007 januárjáig 61 alkalmazottról derült ki, hogy büntetett előéletű.82

A katonai magáncégek „személyzeti” politikája is igen aggasztónak mondható. A fent említett Aegist például az a Tim Spicer nevű nyugállományú alezredes vezeti, aki egykor több belfasti gyilkosságban játszott kulcsszerepet, és a nevéhez köthető egy dubiózus Sierra Leone-i fegyverszállítási ügy is. Ha­son­lóképp, a virginiai székhelyű DynCorpról, amely egy 15 millió dolláros szerződéssel került Koszovóba, 2000-ben kiderült, hogy mellékesen gyermekke­reskedelemmel és prostituáltlánc fenntartásával is foglalkozik. A volt magas rangú tisztekből álló cégvezetés azonban kitűnő kapcsolatokat ápol a Pen­­ta­gon­nal, így ismét ott láthatjuk az Irakban szerződést kapott cégek között.83 A fent említett történeti okokból (és a hadseregnek, a hadügynek a szerződő fél személyzeti politikájára ki nem terjedő hatásköre miatt) az igen gyenge szűrés miatt a dél-afrikai apartheid rendszer, Slobodan Milosevic vagy Augusto Pinochet speciális alakulatainak vagy éppen valamelyik drogkartell milíciájának középvezetői gyakran bukkannak fel e cégek kötelé­kei­ben. Ők vélhetően nem lettek érzékenyebbek az emberi jogok iránt.  E cégek ügyfelei sem éppen ma­kulátlanok: kolumbiai drogbárók, zimbabwei felkelők, dzsihadista szervezetek stb.84

Elemzők arra is gyakran felhívják a figyelmet, hogy a magáncégek térnyerése a hadsereg szervezetét, hatékonyságát is veszélyezteti: az említett irányítási, hatásköri bizonytalanság mellett felmerül az is, hogy túlságosan kiszolgáltatottá válhat a hadsereg, ha a leépítések és a kiszervezések miatt még a legalapvetőbb eszközökből (pl. teherautók) is bérelt, nem pedig saját tulajdonban lévőket alkalmaznak. A legnagyobb gondot azonban a hivatásos állomány korkedvezményes nyugdíjazása jelenti. A drága pénzen kiképzett és a fizetése kb. felét jelentő nyugdíjért leszerelt volt katonák gyakran ugyanabba a munkakörbe térnek vissza magas (és értelemszerűen a nyugdíj mellett kapott) konzultánsi, magánalkalmazotti fizetésért.85 Egy az irakihoz hasonló megbí­zásért a magáncégek „nyugati” alkalmazottai napi 400–1000 dollárt kereshetnek szemben a hivatásos állományban fizetett, 1193-tól 5054 dollárig terjedő havi fizetéssel.86 A Fidzsi-szigetekről vagy Chiléből érkezett „magánkatonáknak” gyakran be kell érniük 40-150 dollárral.87 (Csak összehasonlításképpen: az elnök fizetése évi 400 000 dollár; az alelnöké, a képviselőház és a legfelsőbb bíróság elnökéé 208 500 – azaz nagyjából napi 1100 és 600 dollár.)

Arról se feledkezzünk meg, hogy – ahogy a börtöniparnál – a politikába visszaforgatott pénz a hadiiparban is fontos és a korrupció gyanúját nem csökkentő tényező: a nagy iraki szerződéses partnerek, a Dyncorp, Bechtel vagy a Halliburton 1999–2002 között 2,2 millió dollárt adományoztak kampánycélokra – elsősorban a republikánus pártnak.88

Vissza a feladóhoz? A visszaállamosított repülésrendészet

Talán a fentiek szolgálhatnak magyarázatul arra a mindenkori amerikai kormányzat (és különösen a republikánusok) privatizációbarátságát ismerve meglepőnek tűnő fejleményre, amely az ikertornyok elleni terrortámadást követően a repülőterek és a légi szállítás biztonsági felügyeletének teljes (vissza)államosítását hozta. Szembemenve a hadseregben, a rendvédelemben vagy a büntetés-végrehajtásban megfigyelhető tendenciákkal, a Washington Post szerint a lakosság 82 százalékának támogatása mellett,89 2001. november 19-én, tehát alig több mint kilenc héttel a támadás után, a kongresszus elfogadta a légi közlekedés rendészeti feladatainak teljes államosítását: felállítottak egy kormányszervet (Trans­port Security Agency), amelyet a közlekedési minisztérium egyik helyettes államtitkára felügyel. Egyidejűleg mintegy 60 000 szövetségi állást létesítettek.90 A törvény egységes alkalmazási feltételeket (állampolgárság, érettségi, 40 óra iskolai és 60 óra gyakorlati képzés) és szövetségi közalkalmazotti jogállást hozott létre, amely már csak azért is érdekes, mert az állampolgárság sem a büntetés-végrehajtás, sem pedig a hadsereg kötelékében szolgálók számára nem előírás.91 A terrorizmus elleni harc sajátos pszichológiai környezete mellett talán az is indokolhatta a kongresszus döntését, hogy a korábbi széttagolt, teljesen privatizált légiforgalmi biztonsági szolgáltatások megszervezése teljes mértékben olyan légitársaságok hatáskörébe utaltan működött, amelyek nyilván a legolcsóbb megoldást választották: nem ritkán büntetett előéletű vagy angolul kevéssé beszélő, igencsak alulképzett és alulmotivált személyzettel dolgoztattak. A szövetségi repülési felügyelet és az illetékes minisz­térium (talán a többi privatizált rendvédelmi ágazat számára is tanulságos) vizsgálatai szerint civil ruhás ügynökeik még 2001. szeptember 11-ét követően is szinte bármelyik ellenőrzési ponton átjutottak – csak a virginiai Dulles repülőtéren húsz, késsel felszerelt ügynök jutott el a gépekhez.92 A légi közlekedésfelügyelet visszaállamosításával szemben beszédes ellenpélda ugyanakkor, hogy aki egy évi százdolláros tagsági díjat befizet, és hozzájárul egy biometrikus azonosító rendszerbe való felvételéhez, igénybe veheti egy olyan (természetesen privát) cég szolgáltatását, amely egy 150 000 dollár értékű MRI szkenner segítségével anélkül tudja átvilágítani az utasok ruházatát és cipőjét, hogy le kellene venniük azokat, sőt még a laptopjukat sem kell kinyitniuk.93

Záró gondolatok

Látható, hogy a közbeszerzési szolgáltatóipar rövidesen egyfajta negyedik hatalmi ággá válhat. Az Egyesült Államokban a 2000-es év 207 milliárd dollárnyi értékű szerződése 2006-ra 400 milliárd dollárra nőtt – úgy, hogy 2005-ben a szerződések mindössze 48 százalékát előzte meg teljes pályáztatás, szemben a 2001-es 79%-kal.94 Ezenközben a húsz legnagyobb szolgáltató cég 2000 óta 300 millió dollárt költött lobbitevékenységre és 23 milliót kampány-hozzájárulásra. A legnagyobb szövetségi ügyfél, a Lockheed Martin 2000 óta 53 millió dollárt költött szövetségi lobbizásra és hatmilliót kampányadományokra. Föltehetőleg megéri, hiszen az államtól több pénzt is kap, mint mondjuk az igazságügyi vagy az energiaügyi minisztérium.95

Az is biztos ugyanakkor, hogy nehéz megmondani, mit definiáljunk kiszervezhetetlen állami feladatnak. A magánvállalat gyakran gyorsabban, hatékonyabban tud ellátni bizonyos feladatokat,96 ez pedig a köz javára van. Bár a fenti oldalak elsősorban az outsourcing lehetséges kockázatát és anomáliáit mutatták be, fontos észben tartani, hogy azért lehet igazság a kiszervezés alapfilozófiájában: az emberek általában többet tesznek a saját maguk, mint a köz javáért. Ahogy Adam Smith fogalmazott: nem a hentes, a sörfőző vagy a pék jóindulatától remélhetjük, hogy finom lesz a vacsora, hanem attól, hogy ez a legelemibb érdekük.97

Az írás egy az Állam és Jogtudomány 2007. évi 2. számában megjelent tanulmány átszerkesztett és lerövidített változata. Készült a 68361. számú, Jogállamiság és rendőrség: korszakváltás és új kihívások című OTKA-kutatás részeként.

Jegyzetek

1   Tömöry Ákos: Őrmagyar. A rendőrség civil alvállalkozói. HVG, 2007. május 30., http://hvg.hu/hvg­friss/­2007.22/200722HVGFriss48.aspx [2]

2   http://www.realved.hu/magyar/nyomozas.htm [3]

3   Az írás arról is beszámolt, hogy bár „nincs nyoma szerződéses rendőrségi kapcsolatnak az In-Kal Security Kft. honlapján, a civil biztonsági cég munkatársait állítólag rendszeresen bevonják a Köztársasági Őrezred munkájába, s így a társaság vezető munkatársai a konvojok autóiban ülve akár hallhatják a kormányőrök belső rádióforgalmát is. A fentieket mind az őrezred, mind pedig az In-Kal vezetése cáfolta. Hasonlóképp reagált a rendőrség a Magyar Nemzet című napilap néhány hónappal ezelőtti azon felvetésére, miszerint az In-Kal munkatársai a rendőregyenruhával össze­té­veszt­­hető uniformisban és hasonló kék lámpával fel­szerelt motorokon közlekednek… A megjelent köz­le­mény egyébként azzal hárította el az aggályt, miszerint a hasonló uniformis és a kikapcsolt kék lámpa is alkal­mas a rendőri ügyekben kevésbé járatos civilek meg­té­vesz­tésére, hogy az In-Kal ruháján egyrészt nincs azonosító szám és jelvény, másrészt nem is »pont olyan«, mint a rendőröké.”

4   Tömöry, uo.

5   L. pl. a legalább 17 iraki halálát követelő, meglehetősen kaotikus, a zsoldos katonák felelősségét erősen felvető 2007. szeptemberi konfrontációt. John M. Broder: Chief of Blackwater Defends his Em­ployees. The New York Times (a továbbiakban: NYT), October 3, 2007. Az elmúlt három év alatt a cégi iraki kontingenséből 122 alkalmazottat bocsátottak el alkohol- vagy kábítószerrel való visszaélés, valamint kirívóan közösségellenes vagy erőszakos viselkedés miatt. L. John M. Broder: Report Says Firm Sought to Cover Iraq Shootings. NYT, October 2, 2007.

6   Uo., továbbá Eric Schmitt: Report Details Shooting by Drunken Blackwater Worker. NYT, October 2, 2007; Maureen Dowd: Sinking in a Swamp Full of Blackwater. NYT, October 3, 2007.

7   Blackwater’s Rich Contracts. NYT, October 3, 2007, szerkesztőségi közlés.

8   John Broder – James Rosen: Shootings by Blackwater Exceed Other Firms in Iraq. NYT, September 27, 2007

9   Prince cége őrizhette az Irakot önálló kormánya megválasztásáig irányító átmeneti koalíciós hatóság fejét, Paul Bremert, de neki jutott a Szaddám Huszein megdöntése után kinevezett két amerikai nagykövet, John Negroponte és Zalmay Khalizad biztosítása is.

A Blackwater emellett több mint kilencven kong­resszusi delegációt védett Irakban. A vállalat egy húsz­gépes légiflotta és egy 2800 hektáros bázis tulajdonosa az észak-karolinai Moyockban, ahol leszerelt elitkatonákat képeznek tovább, őserdei okításra pedig megszerezte az amerikai haditengerészet által hátrahagyott Fülöp-szigeteki Subic Bay támaszpontot is.

A Blackwaternek csaknem 2500 alkalmazottja szolgál a világ kilenc forró pontján, és 20 ezer tartalékosa vár újabb bevetésre. Két képviseleti irodája is van már Bagdadban, illetve Ammánban, de megjelent az ame­rikai piacon is: a New Orleanst romba döntő Katrina-hurrikán pusztítása után emberei 950 dolláros na­pi­díjért vettek részt a mentésben és a rendfenntartásban; összesen legalább 73 millió dollár értékben – írja Po­gár Demeter, in: Zsoldosbiznisz. Ki­­szervezett háború HVG, 2007/21.

10  John Broder – James Rosen: i. m.

11  Amerikában az adóhatóság, az Internal Revenue Service kiszervezi az adóhátralékok beszedését, és adósságbehajtó magáncégeket bíz meg a feladattal, úgy, hogy azok részesedést kapnak a befolyt pénzből. L. pl. http://www.irs.gov/businesses/­small/­article/­0,,id=155136,00.htm [4]l (ellenőrizve 2007. 03. 23.).

12  Ehhez kapcsolódhat persze az a kérdés is, hogy az érem másik oldalaként mely állami szolgáltatások adhatók bérbe. Mára, megfelelő anyagi ellentételezés fejében Magyarországon is bárkinek megadatik az a jog és lehetőség, ami korábban csak az államhatalmat is megtestesítő királyi családnak járt volna ki, hogy az ifjú pár esküvői menetét rendőrmotoros felvezetés kísérje…

13  L. pl. Steven M. Ratner: Corporations and Human Rights. A Theory of Legal Responsibility. Yale Law Journal, December 2001.

14  L. pl. a holokauszt áldozatainak bankok, biztosítótársaságok és ipari óriások ellen folyamatban lévő pereit.

15  L. pl. David A. Skalansky: Private Police and Democracy. American Criminal Law Review, Winter 2006, 89. o.

16  Egyes multinacionális biztonsági cégek megdöbbentő méreteket öltenek: a Securitas AB 210 000 főt fog­lal­koztat, a Group4 Falk A/S 115 000-et – és akkor még nem is beszéltünk a biztonsági piac azon gyártó  és forgalmazó szegmenséről, amely a különböző zárakkal, riasztóberendezésekkel, zárt láncú megfigyelőrend­szerekkel foglalkozik. L. pl. Lucia Zedner: Policing Before and After the Police. British Journal of Criminology, January 2006, 91. o.

17  Finszter Géza megjegyzi, hogy várakozáson felüli gyorsasággal és extenzitással fejlődött (ki) a magyar biztonsági piac. 1998-ban például kétezerhez közelített a vagyonvédelmi vállalkozások száma, ami közel 40 000 alkalmazottat jelentett, úgy, hogy ez idő tájt Német­or­szágban mindössze 400 hasonló típusú vállalkozás működött. L. Finszter Géza: Magán­vál­lal­kozások a biztonságért. Belügyi Szemle, 1998/12., 9. o.

18  Korinek László: Bűnözési elméletek. Duna Palota és Kiadó, Budapest, 2006, 352–353. o.

19  Elizabeth E. Joh: Conceptualizing the Private Police. Utah Law Review, 2005, Vol. (2), 573–617. o.

20  Skalansky: i. m., 92. o.

21  Uo.

22  Arról nem is beszélve, hogy a csendháborítástól kezdve az ittas polgárok detoxikálóba szállításán vagy a hajléktalanok elhelyezésén keresztül, adott esetben a fára felmászott macskák megmentéséig számos olyan ha­gyo­mányosan az állami rendőrség által ellátott feladat van, amelyet (üzleti szempontokból) a privát biztonsági szolgáltatók nem látnak el. Skalansky a magán rendvédelem térnyerésének további káros hatásaként tartja számon az állami rendőrségben mostanra lassan meginduló demokratizálódási folyamatok (faji kisebbségek, homoszexuálisok egyre nagyobb számban történő megjelenése a szervezetben, a szakszervezeti mozgalom erősödése) lassulását. A mobilitás, a pályaelhagyás ugyanis a testületben 4% körül mozog, szemben az ennek kb. tízszeresét kitevő privátszférával. I. m. 103. o.

23  Angus Bancroft: Roma and Gypsy Travellers in Europe. Modernity, Race, Space and Exclusion. Research in Migration and Ethnic Relations Series, Ashgate, 2005.

24  A Metazin (www.metazin.hu [5]) 2006. augusztus 21-i száma például arról számol be, hogy az Egyesült Ki­rály­ságban a hatóságok „Anti-Social Behaviour Order” néven egy olyan új eszközt kaptak a kezükbe, amellyel megtilthatják például, hogy valaki olyan környéken tartózkodjék, ahol korábban bajt okozott. A parancs megszegése bűncselekmény. Ugyanitt olvashatunk arról, hogy az olaszországi Padovában egy három mé­ter magas, fémlemezekből kialakított fallal vették körül a külvárosi, bevándorlók lakta Serenissima lakótelepet. A falakon megfigyelő kamerákat helyeztek el. Ki- és bejárni csak egy szigorúan ellenőrzött kapun lehet, ahol mindenkit megvizsgálnak, hogy nincs-e nála kábítószer vagy fegyver.

25  Uo. 139. lj.

26  Richard Banks: Beyond Racial Profiling: Race, Policing, and the Drug War. Stanford Law Review, December 2003, 595. o.

27  Ennek hatásai természetesen továbbgyűrűznek, hiszen mindez kihat a családszerkezetre (a fogva tartott nők kétharmadának kisgyermeke van), így iro­nikus módon tovább növelheti a bűnözési adatokat, és miután a szabadságvesztés többnyire a vá­lasztójog gyakorlásának tilalmát is jelenti, a csoport politikai ér­dek­­ér­vé­nye­sítésének csökkenését is eredményezi. Banks i. m., 597. o.

28  Eric J. Miller: Role-based Policing: Restraining Police Conduct “Outside the Legitimate Investigative Sphere”. California Law Review, May 2006, 624. o.

29  Ezzel a kérdéssel kapcsolatban szükséges megemlíteni, hogy a privát biztonsági szolgálatok tevékenysége ugyanakkor gyakran hatékonyabb és rugalmasabb (és ezáltal adott esetben a kisebbségekkel szemben kevésbé erőteljes, represszív), mint például a kábítószer-birtoklás kérdésében zéró toleranciát képviselő állami rendőrségé, amikor mondjuk a helyközi buszjáratokon felügyelő biztonsági őrök csak leszállítják a kis mennyi­ségű kábítószert maguknál tartó és alkoholos vagy kábítószeres befolyásoltság alatt rendbontó utasokat, de nem tesznek ellenük feljelentést. L. pl. Eric J. Miller: i. m. A kérdésről általában l. még: Clifford J. Rosky: Force, Inc.: The Privatization of Punish­ment, Polic­ing, and Military Force in Liberal States. 36 Conn. L. Rev., (2004), 879., 979–981. o., Jody Freeman: Extending Public Law Norms Through Privatization. 116 Harv. L. Rev., (2003), 1285. o.; Gillian Metzger: Privatization as Delegation. 103 Colum. L. Rev., (2003), 1367. o.; Martha Minow: Public and Private Partnerships: Accounting for the New Re­ligion. 116 Harv. L. Rev., (2003), 1229. o.

30  Az első magánfenntartású börtönt 1983-ban Nashville-ben adták át.

31  Bár etikai és jogi értelemben nem mentesíti őket, meg kell jegyezni, hogy – gondoljunk csak a hazai állapotokra – ez gyakran az állami feladatellátás során sem valósul meg.

32  Sharon Dolovich: State Punishment and Private Prisons. Duke Law Review, December 2005, 461. o.

33  Uo. 504. o.

34  Az adatokra l. Dolovich i. m., 439–440. o., illetve 2. lj.

35  Uo. 502. o.

36  Dolovich i. m., 456. o., 62., 64. lj.

37  L. pl.: http://www.gatago.com/­uk/politics/­drugs/­3699137.html [6] (ellenőrizve 2006. 09. 17.)

38  Coloradóban pl. csak 2 dollárt. Uo.

39  http://www.dol.gov/dol/topic/wages/mini­mum­wage.htm [7] (ellenőrizve 2006. 09. 17.)

40  L. pl.: http://www.gatago.com/uk/politics/­drugs/­3699137.­html [8] (ellenőrizve 2006. 09. 17.)

41  Bár egyre inkább terjed, de általánosnak mégsem mondható a magánfenntartású bv-intézetben fogva tartottak kedvezményes szabadulásával kapcsolatos döntések kizárólagos állami (bírósági) hatáskörbe utalása.

42  L.: http://www.politicalaffairs.net/article/­view/2024/­1/124?PrintableVersion=enabled [9] (ellenőrizve 2006. 09. 17.)

43  Az arányszám pl. Németországban 98, Olaszországban 92, Franciaországban 80, Dániában 61, Izlandon pedig 29, de világ országainak 58%-ában 150 alatt van. L. http://www.csdp.org/research/r234.pdf#search=%22prison%20population%20per%20100%2C00%22 [10] (ellenőrizve 2006. 09. 17.)

44  L. pl. Trevor Rosson: Harsh Justice: Criminal Punish­ment and the Widening Divide between America and Europe, by James Q. Whitman. American Journal of Criminal Law, Spring 2004.

45  Persze mondjuk Kína és Észak-Korea hivatalos ada­tai­val kapcsolatban lehetnek fenntartásaink…

46  Dolovich i. m., 455. o.

47  L. http://www.kcl.ac.uk/depsta/rel/icps/worldbrief/­north_america_records.php?code=190 [11] (ellenőrizve: 2006. 09. 17.)

48  L. pl. Martin O’brien: What is Cultural about Cultural Criminology? British Journal of Criminology, September 2005.

49  L. pl. Cornelius Nestler: Sentencing in Germany. Buffalo Criminal Law Review, 2003.

50  L. pl. Darryl K. Brown: Cost-Benefit Analysis in Criminal Law. California Law Review, March 2004.

51  L. még Doron Teichman: The Market for Criminal Justice: Federalism, Crime Control, and Jurisdictional Competition. Michigan Law Review, June 2005.

52  Andrew Koppelman: Drug Policy and the Liberal Self. Northwestern University Law Review, Special Issue 2006.

53  Vannak és voltak olyan vállalatok, amelyek közvetlen hadműveleti szolgáltatásokat nyújtanak, ilyen a Sand­line International és az Executive Outcomes. Más cégek katonai kiképzésre és logisztikai támogatásra szakosodtak a hadműveleti területen kívül, ilyen a Sala­din Security és az Armourgroup. Vannak olyanok is, melyek a katonai fegyverrendszerek beszerzéséhez ad­nak segítséget, ilyen cég például az izraeli Lendvan. Vannak tanácsadó cégek, amelyek haderőreformokra és a haderőképesség fejlesztésére specializálták ma­gukat, ilyen cég a Military Professional Resources Incor­po­­ra­ted, az MPRI. Megint másoknak a hírszerzés a pro­fil­juk, ilyen cég az Asmara és a Network Security Mana­ge­ment, míg a legnagyobb volumenű katonai magán­cég, a KBR (Kellog, Brown & Root) a teljes körű lo­gisz­tikai szolgáltatások területén érdekelt. L. Varga Krisztián: A katonai szolgáltatóipar. Had­tu­do­mány, 2005/4., http://www.zmne.­hu/kulso/­mhtt/­had­tu­do­many­/2005/4/2005_4_27­.html [12] (ellenőrizve: 2006. 09. 17.)

54  Uo.

55  Varga (i. m.) szerint: „A katonai erőt nyújtó magánvállalatok csoportja a legellentmondásosabb szegmense a katonai szolgáltató szektornak. Azáltal, hogy ezek a cégek a taktikai harcmezőhöz köthető közvetlen szolgáltatásokat nyújtanak, olyan területen tevékenykednek, amelyet a modern államrendszer nemzetállamainak központi kormányzata sajátított ki magának. Ennek következtében a nemzetközi közvélemény (állami és nem állami szereplők) gyakran a zsoldos jelzővel illetik a tevékenységüket, megítélésük negatív, és a külső (állami) szabályozás veszélye fenyegeti őket. Emiatt az ebbe a kategóriába eső cégek gyakran kato­nai tanácsadó cégként tüntetik fel magukat.”

56  A katonai erőt biztosító vállalatok (Military Provider Firms) szolgáltatásaikat a harcmezőn fejtik ki. Kato­náik a közvetlen harcokban, valamint a harcoló egy­­ségek irányításában és ellenőrzésében vesznek részt  – akár egyszerű lövészként, akár magasan képzett ka­tonaként (szaktisztként). A dél-afrikai Executive Out­comes vagy a brit Sandline International klasszikus példái ennek a tevékenységnek. Ezek a vállalatok az 1990-es években az angolai, a Sierra Leone-i és a pápua új-guineai kormányok számára biztosítottak katonai szolgáltatásokat. Ebbe a csoportba tartozik még az amerikai Airscan is, amely katonai légi fel­derítést végez Kolumbiában az Amerikai Egyesült Államok kormányának megbízásából, hogy a kolum­biai kormány kábítószer elleni harcát segítse. Bővebben l. Varga i. m.

57  A katonai tanácsadó cégek közé azok a vállalatok tartoznak, amelyek olyan elemző, tanácsadó és kiképző szolgáltatásokat kínálnak, melyek központi jelentőségűek a kliens haderejének működtetése és újra­szervezése szempontjából. A közvetlen katonai tevé­kenységet ellátó cégekkel szemben ők nincsenek jelen a csatatéren, a végső kockázatot a kliens viseli, nem pedig a cég. A katonai tanácsadó cégek csoportjába tartozik például az amerikai MPRI, a Cubic vagy az izraeli Lendvan. Varga i. m.

58  A katonai támogató vállalatok közös ismertetőjele, hogy kiegészítő jellegű katonai szolgáltatást nyújtanak. Ez magában foglalja a logisztikai és technikai támogatást, az ellátást és a szállítmányozást.

59  Varga i. m. Az általános leszereléssel hatalmas meny­nyiségű fegyver is kiáramlott a nemzetközi piacra, a túlkínálat következtében például egy AK–47-es (kalasnyikov) ára Ugandában nem volt több egy csirke áránál, de Kenyában sem haladta meg egy kecske értékét… Uo. L. még Martha Minow: Outsourcing Power: How Privatizing Military Efforts Challenges Accountabiliy, Professionalism, and Democracy. Boston College Law Review, September 2005, 998–999. o.

60  L. még Heather Carney: Prosecuting the Lawless: Human Rights Abuses and Private Military Firms. George Washington Law Review, January 2006, 320. o.

61  Varga i. m.

62  William S. Speros: Friend-of-a-Friendly Fire:

A Future Tort Issue of Contractors on the Battlefield. Public Contract Law Review, Winter 2006, 302–303. o.

63  Egyes elemzők szerint hasonlóan problematikus a közbeszerzések nyilvántartásának, a költségvetés tervezésének vagy az egyes hírszerzési feladatok ki­szer­ve­zésének gyakorlata is. L. pl. Martha Minow: i. m. 2005, 1002–1003. o., továbbá Paul R. Verkuil: Public Law Limitations on Privatization of Government Func­tions. North Carolina Law Review, January 2006, 445. o.

64  Minow i. m. 2005, 1003. o.

65  Verkuil i. m. January 2006, 445. o.

66  Ehhez hozzájön még a kb. 900 000 postai alkalmazott. Verkuil i. m. January 2006, 418. o., 115. lj.

67  Verkuil i. m. January 2006, 399. o., 2. lj. A New York Times elemzői szerint óriási a kontraszt a „high tech” szolgáltatóipar és az egyre inkább öregedő köz­tiszt­vi­se­lői állomány között, ahol kétszer annyi 55 év feletti munkavállalót találunk, mint 30 év alattit. L. Scott Shane – Ron Nixon: In Washington, Contractors Take on Biggest Role Ever. NYT, February 4, 2007.

68  Minow i. m. 2005, 996. o.

69  Speros i. m., 302. o.

70  Jeffrey F. Addicott: Contractors on the „Battlefield”: Providing Adequate Protection, Anti-terrorism Training, and Personnel Recovery from Civilian Contractors Accompanying the Military in Combat and Contigency Operations. Houston Journal of International Law, Spring 2006, 327–328. o.

71  A kérdésről l. még Heather Carney: i. m.

72  Addicott i. m., 334. o.

73  A Blackwater-botrány hatására 2007 októberének végén az USA kormánya határozatot hozott arról, hogy valamennyi külügyminisztériumi konvoj kíséretét a jövőben a katonai törvényszék alá rendelt csapatok fogják szállítani, és általában szigorítják a szerződéses katonák felelősségre vonhatóságát. L. John M. Broder – David Johnston: U.S. Military Will Oversee Contractors. NYT, October 31, 2007. Ezzel egy időben al-Maliki iraki miniszterelnök egy Paul Bremer – az Irakot önálló kormánya megválasztásáig irányító átmeneti koalíciós hatóság feje – által a szerződéses katonák számára adott, általános mentességet biztosító rendelet hatályon kívül helyezéséről rendelkezett. L. Alissa J. Rubin: Iraqi Cabinet Votes to End Security Firms’ Immunity. NYT, October 31, 2007.

74  L. pl. Minow i. m. 2005, 1019. o.

75  L. pl. Carney i. m. 328–329. o.

76  Erről bővebben l. még Addicott i. m., illetve: Rebecca Raffert Vernon: Battlefield Contractors: Facing the Tough Issues. 33 Public Contract Law Review, 2004.

77  Minow i. m. 2005, 1005–1006. o.

78  Minow i. m. 2005, 1011. o.

79  A hadsereg szóvivője szerint 2007. október 24-éig Irakban, Kuvaitban és Afganisztánban összesen 83 büntetőeljárást indítottak, 23 hivatásos és civil vádlottal szemben, 15 millió dollár kenőpénz kapcsán. L. Eric Schmitt: Panel Faults Army’s Wartime Con­tracting. NYT, November 1, 2007.

80  Minow i. m. 2005, 990. o., továbbá Carney i. m., 330. o., 129. lj.

81  Minow i. m. 2005, 992–993., 1011. o.

82  Scott Shane – Ron Nixon i. m.

83  L. pl. Carney i. m., 326. o.

84  Carney i. m., 324–325. o.

85  L. Minow i. m. 2005, 1019–1020. o.

86  Carney i. m., 327–328. o.

87  Minow i. m. 2005, 1020. o., 202. lj.

88  Minow i. m. 2005, 1022. o.

89  Paul R. Verkuil: The Publicization of Airport Security. Cardozo Law Review, March 2006, 2. lj.

90  Uo. 2246. o.

91  A dolog érdekessége, hogy az állami szféra szerepvállalása iránt Amerikánál minden tekintetben fogé­ko­nyabb Európában és az Unióban leginkább a szeptemberi 11-e előtti amerikai állapotokhoz hasonló a helyzet: a legtöbb esetben a kormány és az Unió csak az ellenőrzés sza­bá­lyait állapítja meg, és általános fel­ügyeletet gyakorol a terület felett. Az állampolgársági előírás Verkuil szerint valószínűleg az uniós joggal nem is lenne összeegyez­tet­hető. I. m. 2248–2249. o. L. még: Michael Hayes: Im­prov­ing Security Through Reducing Emp­loyee Rights. 10 IUS Gentium, Spring 2004, 55., 60–61. o.

92  Verkuil i. m. March 2006, 2244. o. A Metazin 2006. szeptember 13-i számában Józsa Bernát tudósít arról, hogy egyes vélemények (például Joseph Stiglitznek,

a Columbia Egyetem Nobel-díjas professzorának és a Világbank egykori, menesztett elnökhelyettesének

a Financial Timesban megjelentetett írása) szerint a 2006 nyarán a brit repülőtereken kialakult káosz is

a rosszul kitalált és végrehajtott privatizálás követ­kez­ménye volt. L. http://metazin.hu/node [13] (ellen­őrizve 2006. 09. 20.).

93  L. Your Shoes On, for a Price. NYT, January 17, 2007.

94  Scott Shane – Ron Nixon: i. m.

95  Scott Shane – Ron Nixon i. m.

96  A Katrina-hurrikán pusztításakor például a Wal Mart az államnál hatékonyabban védett árut is, embert is. L. pl. Robert J. Rhee: Catastrophic Risk and Governance After Hurricane Katrina: A Postscript to Terrorism Risk in a Post-9/11 Economy. Arizona State Law Review, Summer 2006, 604–605. o.

97  Adam Smith: An Inquiry Into the Nature and Causes of the Wealth of Nations. 1776 (Edwin Cannan ed. Modern Library, 1994), 15. o.

• Játéktér [18]