Tisztelt Duma-képviselők!
…Fölmértem, mekkora felelősséggel jár, hogy beszédet mondjak itt önök előtt. De még nagyobb az a felelősség, mely önökre hárul a szenvedő és várakozással teli nép előtt. Számtalan orosz várost, falut végigutaztam visszatérésem óta, több száz találkozásban volt részem, több ezer levelet kaptam azóta is. Az az érzés vert bennem gyökeret, hogy az orosz nép retteg, bénult és dermedt a sok megaláztatástól és gyengesége miatti szégyenében, s teli van kételyekkel, vajon az ő érdekeit szolgálja-e a most folyó reform és kormánypolitika.
Az egyszerű emberek kirekesztve érzik magukat, nincs részük abban, ami az országban történik. Nem maradt sok választásuk: vagy alázattal tűrik és tengetik nyomorúságos életüket, vagy törvénytelen utakat keresnek, hogy becsaphassák az államot vagy a másik embert.
A statisztika tanúsága szerint nőtt az öngyilkosságok száma, ráadásul épp a középkorú férfiak, tehát az eltartók körében. Mit mondjunk akkor a védtelen felnövekvő nemzedékről? A statisztikából az is kiderül, hogy ma – és ezt már a világ is tudja – a halálozások száma Oroszországban meghaladja a születések számát, s gyermeket szülni itt ma igazi hőstettnek számít. Az orosz népet egyenesen a kihalás fenyegeti.
Találkozásaim alapján az a benyomás alakult ki bennem, hogy a központi végrehajtó és törvényhozó szervek nem kíváncsiak az ország fájdalmára, nem is engedik, hogy a közhangulat beszivárogjon a hatalmi elit zárt köreibe. Megdöbbentő süketség. Lehet, hogy a falak túl vastagok?
Kértek, könyörögtek, győzködtek útközben, adjam elő az Állami Dumában, mondjam el önöknek és az elnöknek mindazt, ami az egyszerű ember lelkében felgyülemlett. Pedig hát tudjuk jól mindnyájan, mi a helyzet rákfenéje. Látjuk az ipari és mezőgazdasági termelés végzetes zuhanását; látjuk, miként tarol hazánkban az idegen valuta, igen, látjuk ezt a barbárságot. Nemrég valaki nemzeti katasztrófának nevezte a rubel értékének zuhanását. De már megbocsássanak, a rubellel már jóval régebben megtörtént a nemzeti katasztrófa, akkor, amikor egy rubel egy centtel lett egyenlő. Akkor kellett volna nemzeti katasztrófát kiáltani, és észbe kapni! Tudjuk mindannyian, hogy egyetlen állampolgár sem kapta meg a nemzeti vagyon őt megillető részének töredékét sem a kuponjáért. Ismerjük a sajtóból a privatizációs botrányokat, hogy egyesek hol itt, hol ott jutottak hozzá szinte ingyen valamihez, miközben az állam meg hoppon maradt; még jobban tudjuk, mert a fél országot érintette, hogy az állam hetven éven át nyúzta „befektetőit”, lelkiismeretes, lojális, hiszékeny állampolgárait, s kemény leckét adott nekik: soha ne higgy az államnak, sohase dolgozz tisztességesen! (Taps.)
Tudjuk azt is, hogy az országban szabadon garázdálkodik a Bűnözés, így nagybetűvel. Már harmadik éve halljuk ugyanazt a kormánytól, az elnöki csapattól, az úgynevezett „antagonisztikus ellenzéktől”: „Harcoljunk a bűnözés ellen!”, konferenciákat szerveznek, rendeleteket adnak ki, törvényeket gyártanak a bűnözés elleni küzdelemhez…
De mondják meg, hol vannak a nyilvános bíróságok? Hol vannak az elrettentő ítéletek? Meg tudják mondani? Hallottak ilyesmiről? Nincsenek büntetőtörvények, olyanok, amelyek megfelelnének ennek a hallatlan bűnözési hullámnak, amely még Amerikát és Németországot is megrémiszti, mert már oda is átcsapott! Nincs új büntető törvénykönyv, nincs új perrendtartás! Csak nem azért, mert a Dumának nincs rá érkezése, hogy kidolgozza? Bezzeg Sztolipin 1906-ban öt hónap alatt megfékezte az anarchiát, lecsendesítette az észvesztő bűnözés ugyanilyen hatalmas viharát.
A mi törvényeink azonban még az állam kötelességeit sem írják elő. Az állam a legfőbb kötelességmulasztó, a legtöbb zűrzavart előidéző. A hivatal korlátlanul dőzsöl, az államhivatalok és csinovnyikok nem tartoznak felelősséggel az egyszerű állampolgárnak. Megdupláztuk, megháromszoroztuk a fentről lefelé terjeszkedő bürokráciát, pedig állítólag a demokrácia felé haladunk. Csinovnyikok, helyi elöljárók hada kereskedik, üzletel olyan mértékben, hogy az Nyugaton teljesen elképzelhetetlen. 1992. április negyedikén az elnök rendeletet adott ki az államhivatalokban terjedő korrupció elleni harcra. Két és fél éve. Mondják meg, van-e olyan paragrafus, legalább egy, amelyet végrehajtottak? Két és fél év alatt?
A reform legkevésbé a bírói hatalom, az ügyészség, a nyomozó és jogvédő szervek intézményeit érintette. (…) Már jó ideje csak azt halljuk: a gazdaság, a gazdaság, a gazdaság. Mintha más nem is létezne. Pedig hát az államrend intézményei még fontosabbak és előbbre valók, egyáltalán: ezek képezik a legelemibb életfeltételt! (…) Miféle rend van most nálunk? Ez minden, csak nem demokrácia. Valljuk be nyíltan: oligarchia uralkodik rajtunk – a hatalom csupán korlátozott számú személyek zárt körének kezében van. (Taps.)
Ilyen hatalmas térség, mint Oroszország népe tétlenségre kárhoztatva sosem fogja begyógyítani a fekélyeket. Adjanak hát neki tényleges hatalmat, hadd irányítsa sorsát, adjanak hatalmat azoknak, akik legalul vannak. Hagyják, hogy minden állampolgár önállóan gazdálkodó személy legyen! Ne tekintsék feleslegesnek a helyhatósági választásokat, ne büntessék ezzel magukat! Megértem, hogy amikor Moszkvának választanak, többnyire nem ismernek senkit, fogalmuk sincs, kire szavazhatnak, honnak jöttek a jelöltek, mit fognak csinálni. A helyieket viszont ismerik, látják az arcukat, lépéseiket, tetteiket. Nézzenek a szemükbe, válasszák azt, aki becsületes, önzetlen, és –ami nagyon fontos – szívósan dacol a feletteseivel. Egy egyszerű ember életének 80, ha nem 85 százaléka csak helyi szinten zajlik. Nézzék meg, az Egyesült Államokban is így történik ez: az összes kérdés 80-85 százalékát a helyi vezetők, a helyi közigazgatás oldja meg, s nem vár semmiféle utasításra Washingtonból.
Így működhetett nálunk a zemsztvo intézménye is, amit a bolsevikok menten széttapostak, kártékony vetélytársat látva benne. (…) Pedig a mostani helyzetben épp a zemsztvo az egyedüli lehetőség, hogy a nép energiáit felhasználjuk.
A mai államrend sok szempontból alig áttekinthető. Nem világos például a központ és a régiók viszonya. Nincs meghatározott keret a költségvetés és a jogok elosztására. Van 89 úgynevezett „föderatív szubjektum” – gyönyörű szó, mondhatom –, de közülük csak 15 olyan, amelyik nem várja a dotációt, és ráadásul épp ez a 15 látja el a többi 74-et. De minek is fejlesztenék a termelésüket, minek szaporítanák jövedelmüket? Úgyis mindent a központ kaparint meg, aztán odajárulnak elé a többiek jó szovjet szokás szerint, hogy adjatok-adjatok, amennyit csak tudtok… Még magas beosztású területi vezetők is panaszkodtak nekem a központi apparátus süketségére: még vészhelyzetben is hiába ordítanak nekik!
Államrendünk áttekinthetetlensége főként a „föderatív” elvből fakad. Számos régiót kikiáltottunk autonóm köztársasággá és nemzetiségi körzetté, holott ezek olykor nem többek, mint „tituláris nemzetek”: a köztársaság nevét adó náció aránya ugyanis messze nem éri el az 50 százalékot. Így aztán a kisebbség irányítja a többséget. Mi ez, ha nem antidemokrácia?
A nemzet csak azt a területet ellenőrizheti, ahol egyértelmű, sőt minősített többséget alkot: a lakosság kétharmadát vagy háromnegyedét. Ebben nem lehet vita! A kultúra fejlesztése más kérdés: én magam is amellett vagyok, hogy bontakozzon ki minden nemzet kultúrája, még ha az 500-at se haladja meg a lélekszáma. De ma, miközben Oroszországban az oroszok minősített többségben vannak, a lakosság négyötödét alkotják, az említett autonóm köztársaságokban az orosz többséget elnyomják, megalázzák. 1993-ban mindkét egymással antagonisztikus ellentétben álló csoport két kézzel szórta az adományokat és ígéreteket a köztársaságok szavazataiért vívott ádáz harcban. Egyesek arra vetemedtek, hogy már „az autonóm köztársaságok önálló nemzetközi lépéseiről” beszéltek. De hát ez tiszta őrület! (Taps.) Az oroszok lakta területeink egy része ekkor kétségbeesésében ugyancsak köztársaságnak kiáltotta ki magát, hogy mégiscsak némi joghoz jusson. Szívszakadva figyeltem, mi történik. Oroszország szerintem, akkor, 1993 második felében kezdett igazán széthullani. Még néhány hónap, és bekövetkezett volna a teljes szétesés. Ezek a szerződések a központ és az autonómiák közt…! (Nevetés, mozgolódás a teremben. Taps.) Kinek jutna eszébe, hogy Washington Texasszal mint egyenjogú állammal üljön le tárgyalni? (Nevetés, taps.)
De hagyjuk ezeket a szenvedélyektől fűtött politikai harcokat, és valljuk meg, mindannyian szemet hunytunk, szörnyűséges közönyt tanúsítva afölött, hogy 25 millió honfitársunkat elvágták tőlünk! Három évvel ezelőtt az orosz vezetők könnyelműen államhatárnak ismerték el azokat a mesterséges adminisztratív határokat, amelyeket még Lenin és követői húztak meg. És honfitársaink 24 óra leforgása alatt „külföldön” találták magukat – idegen állam idegen állampolgáraiként. És most ott, ahol apáik, nagyapáik élték le életüket, üldöztetés, sanyargatás az osztályrészük. Micsoda szégyen!
Mi pedig? Nemzeti tudatunk ilyetén eltompulását nem tudom máshogy nevezni, csak nemzeti őrületnek. (…) Megnéztem az adatokat, és kiderült, milyen kevés segélyt bocsátunk honfitársaink rendelkezésére. Azt mondják: nincs pénz. De közben ott hevernek parlagon a nagy orosz földek, végigjöttem az országon, magam láttam, hogy pusztul, pusztul, pusztul az orosz vidék! Segítsük hát határon túl rekedt honfitársainkat! Népesítsük be velük a parlagokat! Hogy utasíthatnánk vissza őket ekkora halandóság mellett? Hogy utasíthatnánk vissza őket, tudván, hogy kiváló szakmai képzettséget és még mindig friss alkotókedvet hoznának magukkal?
A válasz megintcsak: nincsen rá törvény.
A legnagyobb baj mégiscsak az, hogy nincsenek védett határaink! Oroszország elsőként kiáltotta ki függetlenségét. De kitől vagyunk függetlenek? A 25 millió elhagyott honfitársunktól? (Bekiabálások: Helyes! Úgy van!) Micsoda vakság volt, hogy Belovezsbe (a Szovjetunió felbomlását kinyilatkoztató tanácskozásra – a szerk.) nem hívták meg a kazah Nazarbajevet! Micsoda vakság volt, hogy hittek viszont az ukrán Kravcsuknak, és minden biztosíték nélkül belementek egy olyan államszövetségbe, amelyik mindjárt másnap szétesett! Aztán jött a másik véglet: létrehozták ezt az élettelen és törékeny szövetséget, a FÁK-at. Önök is láthatják: ki veszi ezt komolyan manapság? (Zaj, mozgolódás a teremben.)
Oroszország történelmi vétke volt, hogy meghódította a Kaukázust, és meghódította Közép-Ázsiát. Itt az ideje, hogy helyrehozzuk ezt a tévedést. Ki kell vonulnunk Közép-Ázsiából, ki kell vonulnunk a Kaukázusból. Közép-Ázsia és Azerbajdzsán lendületesen menetel a muzulmán világ felé, és bele is fog olvadni óhatatlanul. A muzulmán világ meg csak nő, növekszik: ez lesz a XXI. század legnagyobb szenzációja. Nem kellene belekeverednünk.
Belorussziáról viszont nem mondhatunk le. Belorusszia már közeledett felénk, erre mi, a most mindennél előbbre való anyagi és gazdasági szempontoktól vezéreltetve, kikosaraztuk. Mintha nem vennénk észre, hogy a belorusz és ukrán néptömegekben egyre érlelődik a gondolat, hogy összetartozunk, hogy e sokmilliós népet összefűző rokoni szálak eltépése hatalmas fájdalommal jár, hogy együtt kell maradnunk.
Kazahsztánból pedig végképp nem kell kihátrálnunk. Kazahsztánban a kazahok aránya még a 40 százalékot is alig éri el, a nem kazahok aránya viszont 60 százalék. És Nazarbajev elnök nagyon jól tudja ezt. Nazarbajev nem győzi eleget ajánlgatni nekünk a kooperációt, csak épp azt mondanám, nem a megfelelő formában. Olyan kooperációt ajánl, ami összes, már így is elviselhetetlen bürokratikus szervezetünket érintetlenül hagyná, csak a tetejükre rakna egy 15 államot képviselő, nemzetek feletti, de ugyancsak bürokratikus szervet, újabb tanácsok és szervezetek sokaságával.
Persze, együtt kell működni Kazahsztánnal, de először is Kazahsztán déli és délkeleti határainak védelmét kell közösen megoldanunk. Ostobaság és értelmetlenség lenne orosz–kazah határt építeni, amikor annyi honfitársunk él ott. Ostoba, értelmetlen, sőt bűnös dolog persze az is, hogy orosz vért ontsunk a tádzsik–afgán konfliktusban. Mi közünk hozzá, hogy intézik el egymás közti viszályukat az ottani hatalmi klikkek? Mi közünk a háborújukhoz? Nem ott van a helyünk.
Kazahsztánnal viszont meg kell kötnünk a határvédelmi egyezményt. Az kell legyen ma külpolitikánk legfőbb tartalma – hiába vagyunk ez iránt oly érzéketlenek –, hogy megvédjünk a Kazahsztánban rekedt, kulturális, egzisztenciális és szellemi értelemben egyaránt szorongatott helyzetben lévő honfitársainkat. Négy éve mondom, hogy olyan államszövetséget kell létrehozni, amelyiknek négy tagja van: a három szláv állam és az oroszok lakta Kazahsztán.
Sok mindenről szeretnék még beszélni, de fogytán az időm. Leginkább a készülő és szerencsére még mindig csak készülő földtörvényről akarok szólni. Ha a III. Állami Dumában 50 igazi földműves ült, akkor miért nincs itt most legalább egy vagy kettő közülük? Miért csak a kolhoznómenklatúra képviselői ülnek itt? (Taps, mozgolódás a teremben. Zaj. Felháborodott közbekiabálások. A szónoknak túl kell kiabálnia a zajt.) Elárverezni a földet jöttment újgazdagoknak? Mi ez, ha nem Oroszország kiárusítása? (Viharos taps.) Néhányan meggazdagszanak, a többi meg mehet napszámosnak! Mi lesz itt? Napszámosdemokrácia? (…)
Mindennek ellenére továbbra is hiszek abban, hogy Oroszország előtt nyitva áll a gyógyuláshoz vezető út, és hogy népünk, a hetven éven át mételyezett nép, minden pusztítás után is csodálatra méltó módon megőrizte sokszínű és gazdag lelki-szellemi képességeit.
Hiszek benne, hogy az orosz nép legyőzi ezt az újfajta szellemi fertőt és a gyűlöletes csábításokat.
Ha már annyiszor kinyilatkoztattuk: „Haladunk a demokrácia felé!”, ideje lenne végre valóban elindulni ezen az úton. (Hosszan tartó taps.)
(Kiss Ilona fordítása)
Hivatkozott cikkek
- Dokumentum [7]