Mi van, ha egy vers címét megváltoztatjuk?
Ez végiggondolható. Mi változik, miért, hogyan.
És mi van, ha mást változtatunk rajta – alcímet kap, minden sor nagybetűvel kezdődik, másik kötetbe kerül? Ezek sem bonyolult kérdések. Mindez bőven belefér abba, amit a variációkkal, a szövegek történetével kapcsolatban el szokás mondani. Minden efféle változtatás módosít a vers értelmezésén – új dimenziókat kap a mű, mást olvasunk ki belőle, másként hat.
Első pillantásra úgy tetszhet, mintha Baka István új kötetének néhány versében csak ilyen egyszerű, kis elmozdulásokat találnánk. Végtére is, mi történik: régebbi versek új alcímmel, apró tipográfiai módosítással, új környezetben. No igen, és új szerzői névvel. Sztyepan Pehotnij, ő jegyzi a kötet felét, három füzetnyi verset. Számomra mégis ezek az áthelyezések jelentik a vékonyka verseskönyv első számú szellemi izgalmát. Korántsem külsődleges és földhözragadt szempontokról van szó. És a versektől maguktól sem kerülünk távolabb, ha eltűnődünk azon, hogy mi is történik itt, ebben a kötetben a (korábbi) versekkel sőt, értelmezésükhöz ez megkerülhetetlen; az, ami puszta sorrendiségnek vagy szövegkörnyezeti hatásnak tetszik, a szövegek legmélyébe enged bepillantást.
A régebbi versek ellenére a Sztyepan Pehotnij nem „válogatott” kötet, a folyamat a kumulációnál, az egymás mellé tételnél sokkalta bonyolultabb. Van egy ciklusnyi vers, amit még nem közöl az 1990-es Baka-válogatott; de a kötetet nyitó háromszor három szonett az 1988-as Aeneas és Didóval kezdődik. A három Pehotnij-füzetben egészen régi versek is vannak, meg vadonatújak is. De ezek a hagyományos számbavételek, mondom, itt érvényüket vesztik. Baka úgy állít elő más anyagot, hogy lepárol; nem egyszerűen kevesebb vagy erősebb lesz, ami ebből az „alkímiából” kikerül, hanem új minőség.
Ahogyan Baka kevés és egyszerű elemmel dolgozik ritmikájában, rímeiben, úgy teremt néhány, önmagában alig feltűnő eszközzel kötetegészet. Szinte egyetlen mozdulattal, jelentéktelennek látszó gesztussal balladásan kihagyásos történetet alkot, egy ismeretlen orosz költőét. Ránk bízza, hogy teremtsük meg versei és utalásai alapján Sztyepan Pehotnij alakját, gondolkodásmódját, jellemét, ízlését, sorsát: holott a Sztyepan Pehotnij-fikció alig több mint egy névadás, három versesfüzet (ciklus) és orosz alcímek (az „eredeti” versek címei). Csak áthelyezések.
Miért Sztyepan Pehotnij? Adódhat néhány válasz: hogy vonzza Bakát az orosz költészet és az orosz tematika, már csak azért is, mert régóta nagyszerű fordítója. Vagy hogy érdekli az orosz-költőszerep, a szent és a bűnöző, az érzékenység és züllöttség sajátos keverése; vagy (ami ennek változata) hogy érzésvilágához közel áll a már-már szemérmetlen érzelmesség és a kétségbeesett racionalitás vegyítése, a szomorú patriotizmus és a kajánkodó nemzeti önutálat egyidejű képviselete.
S ha a Baka–Pehotnij-áthelyezés előzékeny az értelmezővel szemben – eltávolítás, elsimítás, semlegessé tétel, elidegenítés, jelzése annak, hogy e versek nem az ő világából valók, ezért szívére sem kell őket annyira vennie –, akkor rögtön, ugyanakkor vissza is vonódik: hiszen Baka István vállalja a versek szerzőségét, igenis ő írta Sztyepan Pehotnijt és Sztyepan Pehotnij verseit. Korai fellélegezni: a „mosogatólészürke éj” és a szomszédban lakó Ivanovék, a Testamentum haláltánca és „a Vörös Nyíl, a moszkvai gyors”, bizony, a mieink, levakarhatatlanul hozzánk tartoznak. E versek egyik értelmezési lehetősége ezek szerint az volna, hogy Bakánál az oroszság és oroszosság: metafora. A magyar világ hüperboléja, karikírozóan túlzott megfelelője vagy éppen lehetséges végkifejlete. Egy másik, kézenfekvőbb lehetőség, hogy mindez: metonímia, mint rész modellálja az egészt, az egész savanyú szagú, a legmagasabb kultúrától és a legvisszataszítóbb kultúrálatlanságtól átjárt kelet-európai világot. Ráadásul – az olyan versekben, mint az Alászállás a moszkvai metróba – maga Sztyepan Pehotnij is áthelyezi, a mitológia szépítő fátylával bevonva eltávolítja magától az alig elviselhetően nyomasztó „moszkvai” poklot; vagy, másutt, Proustra, Bulgakovra, Verdire, Schumannra, Rachmaninovra utal, egymásra vetítve (egymásba áthelyezve) a műveket és nyűveket.
A Pehotnij-füzetek (6, 9 és 7 vers) persze csak részben „oroszosak”: az első füzetben kizárólag Baka régebbi versei vannak, amelyek annak idején magyar költő neve alatt, magyar versekként láttak napvilágot – ezért tehát csak tematikájukban, utalásaikban kötődnek Pétervárhoz, Moszkvához vagy az emigránsok Párizsához. A második és harmadik füzet már megmerül a szovjet-orosz mélyvilágban, a társbérlettől a Nagyszínházig, a metrótól a tengerpartig – a hajdani Baka végképp Pehotnijjá lényegül.
Csakhogy ez az átváltozás olyan súlyos („orosz”) versekben ölt testet, amelyek – ismét csak – egyetemesek, ezért magyarok is.
A kötet két felének egymásra vonatkoztatása elkerülhetetlen: ahogyan a Pehotnij-versek csak úgy értelmezhetőek, mint Baka költeményei, a kötet első két része (a Trisztán sebe és a Szaturnusz gyermekei) csak úgy, mint a Pehotnijt megíró Bakáéi. A szerepkeresés vagy szerepjáték a kötet „magyar” verseinek is alapeleme: Aeneas és Trisztán, a duhaj Fredman (aki különben a költő Bellman alakmása), Mária Magdolna és Izolda egyaránt beszélői Bakának. S ahogyan az „orosz” versek felidézik Dosztojevszkijt vagy Mandelstamot, a „magyarok” József Attilát, Petőfit és Kormost. És felfedezzük az („orosz”) haláltudatot – annak bizonyosságát, hogy a halál mindig közel van – a frivolság álarca mögé bújó Fredman-szonettben vagy a Kegyelmi záradékban is; a Menhir a csend (vagy halál vagy nyugalom) vágyának azt a szólamát ismétli vagy előlegzi, ami Pehotnijnál megszólal. S ha Baka így ír: „Vagyunk Szaturnusz gyermekei mind: / Vonagló hús, belek, megtöltve fénnyel és mocsokkal” (Szaturnusz gyermekei) – akkor ezt vele, általa Pehotnij is írja.
A magyar költészetnek most már orosz költészete is van. Ez pedig kétségbevonhatatlanul Baka István érdeme.
Ennek a kötetnek néhány verse minden bizonnyal remekmű. És ha valaki megkérdezné, hogy Baka világa kellőképpen körülhatárolt, markáns, sajátos poétikai világ-e (nyelvében, metrumában, rímeiben, stílusában, megszólalásmódjában, tematikájában) –, akkor ennek a könyvnek a válasza az, hogy most a kötetalkotás, a kis módosítások általi áthelyezés, a szerep halálosan komoly eljátszása teszi Bakát összetéveszthetetlenné és nélkülözhetetlenné.
- Kultúra [6]