„A művészetek közül számunkra legfontosabb a film.” Ki emlékszik még, ki mondta ezt? Bizony ezt Lenin mondta, az én gyerekkoromban minden moziban ki volt írva a pénztár fölé, úgy, hogy amikor az ember jegyet vett, úgy érezhette, Lenin útmutatását követi. Lenin aligha azért tartotta a filmet annyira fontosnak, mert felismerte az akkor még fiatal, új művészeti ágban rejlő esztétikai lehetőségeket, hanem mert politikusként jól látta, hogy az írástudatlan milliókra, akiket a forradalom mozgósítani akart, legkönnyebben a mozgó képek révén lehet hatni. A polgárháborús frontokat agit-vonatok járták be, rövid propagandafilmeket vetítettek a katonáknak, de egyúttal híradókat és dokumentumfilmeket is készítettek. Az agitációs szándék és a tények tisztelete, legalábbis a forradalom meghirdetett céljaival azonosuló művészek szemléletében, nem került szembe egymással. „Le a polgári mese-szcenáriumokkal! Éljen az élet, a való, meghamisítatlan élet” – hirdette az orosz avantgárd dokumentumfilm mestere és teoretikusa, Dziga Vertov. A húszas években rejtett kamerákkal portyázott a városokban, piacokon és éjjeli menedékhelyeken filmezett, hogy tetten érje az élet ismeretlen részleteit. A korai orosz dokumentumfilmnek ez az öröksége ma is él.
A szovjet élet tényei azonban egyre inkább kizárták a valóságábrázolás és a propagandisztikus szándék összeegyeztetését. A kettő birkózásából a propaganda került ki győztesen. A szocialista realizmus véget vetett a filmes avantgárdnak is, a „meghamisítatlan élet” visszaadta a fő helyet a mese-szcenáriumoknak. A film fontosságát hirdető jelszóból annyi maradt, hogy az állami támogatás jóvoltából olcsó volt a mozijegy. Tizenéves korom egyik legemlékezetesebb élménye a Berlin eleste című film, amely úgy kezdődik, hogy Sztálin elmagyarázza a Kreml kertészének, az orosz hómezőn is lehet citromfát nevelni, hiszen ő kaukázusi létére milyen jól hozzászokott a moszkvai időjáráshoz. És azzal végződik, hogy Sztálin a rommá lőtt Berlin kellős közepén vakítóan fehér egyenruhában kilép a repülőgépéből, az ujjongó berliniek pedig, összeölelkezve a szovjet katonákkal, önfeledten táncolnak körülötte. Évtizedekig azt hittem, hogy ennél hülyébb filmet nem lehet csinálni. De aztán megnéztem az Independence Day című amerikai filmet, és rájöttem, hogy lehet.
Nem az a feladatom, hogy filmtörténeti traktátusokat adjak elő, erre a szervezők nálam sokkal hivatottabb személyeket találhattak volna. A megtisztelő felkérés azért ért, mert a Verzió emberi jogi dokumentumfilmek nemzetközi fesztiválja, én pedig egészen a múlt év végéig a vezetője voltam egy nemzetközi emberi jogi szervezet magyarországi csoportjának, a Magyar Helsinki Bizottságnak. Amikor négy évvel ezelőtt a Nyílt Társadalom Archívum munkatársai, elsőként Zádori Zsuzsa, a fesztivál jelenlegi igazgatója felkerestek, hogy létre akarják hozni a Prágában akkor már hatodik éve működő One World fesztivál magyar verzióját, és azt szeretnék, ha a rendezvénynek a Helsinki Bizottság lenne a védnöke, meglehetősen szkeptikus voltam. Azt még megvalósíthatónak véltem, hogy a világ beláthatatlan mennyiségű dokumentumfilm-terméséből kiválogatnak egy fesztiválra valót, hogy megírják a bemutatandó filmek magyar szövegét, elkészítik a tájékoztató anyagokat, szóval hogy a három-négy ifjú hölgy, akik magukra vállalták a rendezvény minden gondját, hónapokon át tartó, irdatlan munkával megfelelő módon előkészíti a fesztivált. Csak azt nem tudtam elképzelni, kik lesznek azok, akik megváltják a jegyet, sőt a bérletet, hogy négy napon át nézzék háború elől menekülő afgánok vagy koszovói albánok, éhező afrikai gyerekek, megalázott pakisztáni nők vagy éppen az otthonukból kilakoltatott budapesti romák históriáit. Borúlátásom ellenére igent mondtam a felkérésre, részint mert a hölgyek elszántságának úgysem lehetett ellenállni, részint pedig, mert kiderült, hogy egy védnök szervezetnek, vagy pláne e szervezet vezetőjének az égvilágon semmi tennivalója nincs. Végül még örültem, hogy megírhattam néhány levelet a meghívandó díszvendégeknek, és közvetíthettem a szervezők és Göncz Árpád között, hogy a volt köztársasági elnök nyissa meg az első Verziót. Így legalább nem éreztem azt, hogy érdemtelenül szerepelek a fesztivál programfüzetében. A kishitűségemmel viszont felsültem. Már az első Verzión, 2004-ben, négy nap alatt összesen 2583-an ültek be a moziba. És szó sem volt arról, hogy a nézők csak monoton szenvedéskrónikákat láthattak volna. Nem. Izgalmas filmeket láttak a világ olyan zugairól, ahová nem szoktunk bepillantani. Nem feltétlenül azért, mert e zugok Brazíliában vagy Kambodzsában vannak. Azokat a rejtett zugokat sem szoktuk észrevenni, amelyek Ózdon vagy éppen a Király utcában találhatók. A filmesek azonban rávesznek bennünket, hogy tudomásul vegyük a létezésüket.
A Verzió előképe a prágai One World fesztivál volt. A One Worldöt egy igen aktív csehországi emberi jogi szervezet, a People in Need kezdeményezte, amelynek meghirdetett célja, hogy elősegítse a demokrácia létrejöttét azokban az országokban, ahol még mindig – vagy már ismét – diktátorok vannak hatalmon. E program keretében támogatják a diktatúrákban működő fél-illegális ellenzéki csoportokat, segítik a politikai okból bebörtönzöttek családját, és arra törekszenek, hogy megismertessék a rendszerváltás előtt álló országok ellenzéki csoportjaival a közép-európai rendszerváltás tapasztalatait és tanulságait. Ebből érthető, hogy olyan országokban, mint Burma, Belarusz vagy Kuba, a hatalom birtokosai és a politikai rendőrség szemében a People in Need és személy szerint Václav Havel, aki a szervezetet odaadóan támogatja, dobogós helyen áll a leggyűlöltebb ellenséges szervezetek és személyek listáján. A Verzió kapcsán alakult ki szorosabb együttműködés a Magyar Helsinki Bizottság és a People in Need, illetve a szervezet egyik vezetője, Igor Blaževič között. Ennek nyomán hívtak meg egy konferenciára, amelynek az volt a témája, hogy mi történt Közép-Európa volt kommunista országaiban a rendszer erőszakszerveivel, az állambiztonsági szervezettel, a rendőrséggel, a hadsereggel és az állambiztonsági szervezet irataival. Az előadásokat kötetlen beszélgetések követték, amelyen főleg a „tapasztalatcserére” meghívottak, fehéroroszok, moldvaiak, grúzok, burmaiak, szíriaiak vitték a szót. Nem azért beszélek erről, hogy a magam meghívásával dicsekedjek, hanem inkább szégyenkezve és szomorúan. Mert miközben a nagyszámú cseh, szlovák és lengyel előadó között olyan emberek voltak, mint Jan Čarnogurský volt szlovák miniszterelnök vagy Jan Ruml volt cseh belügyminiszter, mindketten egykori Charta-aláírók, Magyarországot mindössze hárman képviseltük: rajtam kívül egy nyugalmazott tábornok meg egy fiatal politológus, akik mindketten a haderőreformról beszéltek. Amikor az állambiztonsági szervezet átalakulásáról vagy az állambiztonsági iratok sorsáról volt szó, a magyar előadónak fenntartott szék üresen maradt. De hát éppen ezekben a témákban egy magyar előadónak nem is nagyon lett volna mivel dicsekednie. Talán még jó is, hogy mondjuk a fehéroroszok nem hallhatták, milyen szánalmas huzakodás folyik mifelénk arról, hogy jogom van-e megtudni, miképpen hallgatták le a telefonomat húsz évvel ezelőtt. A végén még elmenne a kedvük a rendszerváltástól.
De történtek azért jó dolgok is, a People in Need és Václav Havel Kuba-kampánya Magyarországon sem maradt hatástalan. Nemrégiben kubai emigránsok látogattak Budapestre, és a parlamenti pártok vezetői fogadták őket, hiába tiltakozott a kubai diplomácia. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének néhány tagja egy magyar képviselő, Eörsi Mátyás kezdeményezésére utazott Kubába, hogy ottani ellenzékiekkel találkozzon. A kubai kormány ismét tiltakozott. Azóta kubai menekültek kapták meg a menedékjogot Magyarországon. Szegről-végről ez is összefügg a prágai és a budapesti filmfesztivállal.
A most bemutatandó filmekről nem tudok beszélni, én is csak annyit tudok róluk, amennyit a tájékoztató füzetben valamennyien olvashatunk. Nagyon kíváncsi vagyok a Szavazz rám, légyszi! című mai filmre. Valami olyasmiről szól, hogyan szerveznek tét nélküli mű-demokráciát egy kínai iskolában, miközben az iskolán kívüli társadalomban nincs demokrácia. Efféle tapasztalatot egykor bőven szerezhettünk itt Magyarországon is. A sok film közül, amelyre kíváncsi vagyok, hadd említsek meg még egyet, a Dübörög a nemzeti rock című magyar filmet. A témáján kívül azért is kíváncsi vagyok rá, mert a készítőjével, Kriza Borival együtt voltunk választási megfigyelők Grúziában, s így együtt lehettünk tanúi, hogyan kezdődik egy vértelen rendszerváltás.
A filmek, amelyeket látni fogunk, mind olyan helyzetekről szólnak, amelyeket meg kellene változtatni. Bár a világ jó nem lesz, de egy kicsit jobb azért lehet.
* Petri György: A kis októberi forradalom 24. évfordulójára
- Kultúra [5]