Zaszkaliczky Gergely

Nyomtatóbarát változat

A könyv, mely az alábbi szemlélődés tárgya, tekinthető családregénynek. Szereplői, akik megszólalnak, vagy akikről szó esik benne: egy, eleinte Palesz­ti­ná­ban, később ugyanott, Izraelben élő, magyarországi születésű házaspár, e házaspár három gyermeke, unokák, a vége felé dédunokák is, rokonok sokasága. Az olvasó tekintete előtt három nemzedék sorsa alakul folyamatosan, három évtizeden át, egészen pontosan 1947-től, amikor a szerző fölveszi a fonalat, 1976-ig, amikor a fonál (konkrétan a főszereplő életének fonala) megszakad. Minthogy azonban számos utalásból megismerhető a család előtörténete is, For­gách András Zehuze című regényének lapjain nem kevesebb, mint egy évszázadnyi megélt élet, legalább öt generáció életideje tárul fel. A regény középpontjában egy asszony áll – neve nem derül ki, ezért leghelyesebb, ha Anyának nevezem –, valamint a leánya, akit hasonló okból úgy emlegetek, hogy Leány. (Az összes többi személy nevét megtudjuk, csak a két legfontosabbét nem; a többiek a névből, a megnevezésből nyerik azt a kevés életet, ami jut nekik.)

A történet azzal kezdődik… De nem! Ez így félrevezető volna. Másképpen kell fogalmaznom.

Az Anya beszédszituációja azáltal jön létre, hogy az ifjú (huszonöt éves) Leány szintén ifjú férjével, Ro­bival együtt 1947-ben Palesztinából Magyar­or­szág­ra települ, építeni a szocializmust. A család említett tagjai ugyanis (továbbá a Leány édesapja, Apfelbaum Henrik irodalmár) mindnyájan hithű kommunisták, és 1947-ig mindnyájan Palesztinában éltek. Miután a Leány és annak férje, Rosenstern (később Rozsda) Róbert Magyarországra költözik, az érintkezésnek úgyszólván egyedüli módja a levélváltás marad. A levelezés kijelöli a regénynek nemcsak az idejét, hanem a terét is, ez pedig egy nagyon pontosan kirajzolódó kettős tér: egyrészt az Apfelbaum házaspár mozgástere Izraelen belül, másrészt a különböző külföldi utazások, melyek alkalmával, sokévente egyszer-egyszer az egymástól térben elszakadt családtagok viszontláthatják egymást. Ezzel együtt az igen sűrűn felidézett korabeli politikai-közéleti események a szó szoros értelmében vett háttérként jelennek meg; és térbeli alakzatként, egyfajta érzelmi térként észlelhető a családtagok egymáshoz fűződő viszonyainak rend­szere is.

A tér és az idő működésénél azonban – a regény megítélése szempontjából – fontosabb a beszédszituáció működtetése. Ezzel magyarázható tudniillik, hogy Forgách műve (noha egy népes család több évtizedes alakulása zajlik benne, és noha ugyanannyi személyiségrajz plusz korrajz van beledolgozva, mint egy százötven évvel ezelőtti realista nagyregénybe) vajmi kevéssé emlékeztet a családregény XIX. században kialakult válfajára, mely még a késő modern magyar elbeszélő prózában is érezteti hatását (legyen elég utalnom Gion Nándor családregényeire vagy Ferdinandy Mihály méltatlanul kevéssé ismert „Szentgáliak”-regényciklusára). Azt írtam, hogy a Zehuze – külső szempontok alapján – tekinthető családregénynek; nyilvánvaló azonban, hogy Forgách mintája egy másik, a családregénynél valamivel régebbi műfaj, a levélregény volt.

A levélregény alapja (mondhatnám azt is, feltétele) a beszédhelyzet. Két vagy több személy közt térbeli távolság jön létre, leveleznek; a levelekben egyszerre rajzolnak önarcképet és tudósítanak eseményekről, élethelyzetekről, helyszínekről, eszmékről, érdekességekről, mindenkori lelkiállapotról stb., mígnem egy középpontinak bizonyuló eseménysor fölülkerekedik, és eljuttatja a levélregényt a lezárásig.

Forgách regényében Anya és Leánya csakugyan folyamatosan leveleznek, harminc éven át. Igen ám, de a regény kizárólag az Anya leveleiből épül föl; a Leány leveleit csak annyiban ismerjük, amennyiben az Anya hivatkozik rájuk, kommentálja őket, vagy idéz belőlük mondatokat, olykor egy-egy egész bekezdést is; ezek a citátumok azonban belevesznek a többi idézet (újsághírek, beszélgetésfoszlányok, versrészletek, aforizmák stb.) tarka sokaságába. A Zehuze közelről nézve színpompás, változatos, helyenként pittoreszk szöveg, ám kicsit messzebbről nézve az egészet, kitűnik, hogy valójában monolit jellegű, egyetlen hatalmas szövegtömb. A mondatok szintjén csupa spontaneitás, meglepetés, irányváltás (egy kicsit olyan hatást kelt, mint az a hímzés, melyből a borítón láthatók részletek; amúgy az Anya a könyv vége felé azt mondja saját irályáról, hogy „azt sose én döntöm el, hogy mit írok, csak jön, mert jön”); viszont ha a struktúra egészét nézzük, a legridegebb tudatossággal találkozunk. Megítélésem szerint ez a kettősség, illetve ennek radikális és következetes alkalmazása Forgách igazi írói leleménye; a regény összes többi jellegzetessége ehhez igazodva alakulhatott ki.

De nem akarok előreszaladni. Egyelőre maradjunk a levélregény műfajánál. A levélregény általában dialogikus műfaj, több szereplője van, s a regényfikció fontos része, hogy a szereplők egyszersmind szerzők is. A Zehuze azonban monologikus levélregény. Ennek is van jelentős mintája: Goethe ifjúkori regénye, a Werther, melyről esik is szó a Zehuze lapjain. (A Leány apja, Apfelbaum egyéb bokros teendői mellett a Werther ivritre fordításának is szentel időt, s ebben nem tudom nem észrevenni a szerzői öniróniát.) Forgách azonban, miközben megteremti, föl is függeszti, a szöveg végletekig vitt monologikussága révén, a levelezés fikcióját. Magyarán szólva: a levelek nem különülnek el (nincs címzés, keltezés, megszólítás, záróformula, aláírás), így tehát az időbeli progressziót illetően az olvasó el van bizonytalanítva, és a szöveg belső kohéziójában szándékosnak tekinthető, markáns törések mutatkoznak (híven a jelszóhoz: „csak jön, mert jön”). Ugyanakkor a szöveg mégsem hat tagolatlannak, ellenkezőleg, gondosan van szerkesztve, és jól észlelhető ritmusa van. Egyrészt a szövegfolyamba újra meg újra beékelődnek az évszámok (melyek a margóra is ki vannak írva), s a harminc esztendő a hatszáz oldalas szövegtömböt átlagosan húszoldalas fejezetekre, viszonylag könnyen befogadható alegységekre osztja. Másrészt az Anya időnként, kb. fél- vagy háromnegyed oldalanként pontot tesz a mondat végére, és új bekezdést nyit; mondhatnám úgy is, hogy levegőt vesz. Az olvasó, miközben két-három perc alatt túljut egy ilyen bekezdésen, úgy érzi: ez a nő bírja szusszal. Aztán az utolsó években drasztikusan lerövidülnek a bekezdések, egy-két sorosak lesznek, és arról értesülünk, hogy a levélíró a beteg tüdejével szenved, fuldoklik.

Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a folyóiratok lapjain publikált korai szövegváltozatokban még nem volt sem mondatvég, sem új bekezdés. Forgách azonban a mű véglegesítésekor nyilván belátta, hogy a szövegformáló kedély ilyen fokú radikalizmusát hosszú távon megsínylené a regény olvashatósága. A lélegzetvételnyi bekezdés mint az olvasónak tett apró engedmény azzal az aprónál nagyobb nyereséggel is járt, hogy mondatról mondatra érzékelhetem: ami nekem két-három perc, az a könyvbeli személyek életéből két vagy három hét, hónap is lehet.

Ennek viszont ismét csak műfaji (azon belül poétikai és technikai) konzekvenciái vannak. Forgách regénye tematikusan a családregényekhez volna sorolható, ám a beszédszituáció kezelése miatt a levélregény, különösen a Werther-féle monologikus levélregény mintáját követi; viszont a szövegformálás jellegzetességei a belső monológ felé viszik a regényt. Van szó a belső monológot forradalmasító Joyce-ról is a Zehuzében; a levélíró tesz az Ulyssesről egy diffamáló megjegyzést, olyasfélét, mint Störr kapitány Füst Milánnál, A feleségem története végén. A hasonlóság persze korlátozott: Störr a szerző szócsöveként beszél, és Füst Milán privát ízlésítéletét tolmácsolja, míg a Zehuze esetében aligha kell bizonygatnom, hogy Forgách szerzőként (mai ma­gyar szerzőként!) egészen mást gondol Joyce-ról, mint amit gondoltat hősnőjével a fél évszázaddal ezelőtti levél írása (a belső monológ adott szakaszának recitálása) közben.

Nem is az a kérdés, hogy mi köze az Anya szövegzuhatagának a Joyce-féle belső monológhoz, hanem inkább az, hogy: mire és miképpen használja föl Forgách a belső monológot? És: a belső monológ működtetése közben milyen viszonyt alakít ki a regénybeli személyekhez, a népes rokonság nagyszámú tagjaihoz?

A levélregény alapvető fikciója, hogy a szereplők egyszersmind szerzők is, elvégre ők írják a leveleket. A monologikus levélregény alapfikciója, hogy csak egy szerző van, aki egyszersmind szereplő is; vagyis a szerző nem annyira az „igazi” szerzővel, mint inkább a levélíróval azonos. A Zehuzére nézve ez azt jelenti, hogy minél inkább előtérbe lép az Anya, annál inkább visszahúzódik Forgách András; persze ez is csak egy fikció. Ebből viszont annak erőteljes sugalmazása következik, hogy amit a könyvben olvashatunk, az nem az író fantáziájának szüleménye, hanem „maga a valóság” (ez ugyanaz a trükk, amit számomra legemlékezetesebben Móricz alkalmazott A boldog emberben), és hogy a regényalakok „valóságosan létezett vagy létező személyek”. Innentől pedig már csak egy lépés azonosítani a regénybeli személyeket némely valóságosakkal, például a Rozsda házaspár harmadik gyermekét, Gábort magával Forgách Andrással (és ehhez nem kell Forgách közeli ismerősének lenni, elég összevetni a regény utalásait azzal, amit Forgách egyéb alkalmakkor leírt vagy elmondott önmagáról), s emiatt az olvasó erős késztetést érezhet, hogy életrajzi regényt vagy vallomást lásson a Zehuzében.

Csakhogy a Zehuze – ellentétben Forgách első regényével, az Aki ninccsel – nem vallomásos jellegű; ami rejtett vallomás mégis akad benne, az a regényírásról és egy bizonyos írói életformáról szól, és semmi köze a regénybeli Rozsda Gabihoz, aki a szövegfolyamnak egyáltalán nincs a középpontjában. Ott a levélíró van, az Anya, akiről az és csak az tudható meg, amit ő maga elmond (megír) magáról. Semmilyen műimmanens többlettudással nem jár annak ismerete, hogy alakját Forgách az anyai nagyanyjáról mintázta, és hogy ehhez misszilis leveleket is fölhasznált. Sok író dolgozott bele műveibe családi dokumentumokat igen sokféleképpen. Forgách például úgy, hogy ellesi – talán egy létező levelezésből – a hangvételt, átruházza hősnőjére, és ez a hangvétel harminc esztendőn át kitart. Az összes többi személy (mind, akiknek nevük van, és a Leány is) e hangvétel keretein belül helyezkedik el. Ők nem a szerzőhöz, For­gách­hoz, hanem a szerzőhöz, a levélíró Anyához képest szereplők; ebben az értelemben kétszeresen is fiktív személyek.

Ennek megfelelően az az olvasó, aki nem akar mindenáron kulcsregényt látni a Zehuzében, és nem zárkózik be az ebből adódó szűk látókörű értelmezésbe, leginkább a két szerző, Forgách és a levélíró Anya közti munkamegosztásra (vagy inkább szemléletmegosztásra) lesz figyelmes.

Ugyanaz a mondat (és a belefoglalt vélemény, hiedelem, találgatás, reflexió, leírás, erkölcsi ítélet, értékválasztás stb.) egészen mást jelent, ha Forgách Andrásnak tulajdonítjuk, és feltételezzük, hogy ő billentyűzte be a számítógépébe az utóbbi tíz évben (ennyi lehetett a megírás ideje, beleértve az átdolgozásokat és a megszakításokat is), és megint mást, ha elhisszük, hogy egy 1899-ben született asszony veti papírra golyóstollal az elmúlt évszázad harmadik ne­gyedében, egy olyan időszakban, mely még vi­szony­lag közel van, de már nemcsak végérvényesen letűnt, hanem a róla való személyes emlékek is emberöltőnyi időperspektíván keresztül mutatkoznak.

A két szerző vetélkedésében Forgáchnak önmaga ellen kell dolgoznia. Írói eljárásának egyik fontos tétje, hogy az olvasó, miután észreveszi a tömbszerű belső monológ teljes fikcionáltságát, mégiscsak elhiggye, hogy az Anya az, aki van, nem pedig „aki nincs”. Ez pedig egyfelől szigorú önkorlátozást, másfelől rendkívüli empatikus képességet és szenzibilitást kíván. Forgách szerzői kvalitásairól – erőről és intelligenciáról – tanúskodik, hogy törekvése sikerrel jár. Hiába veszem észre már a mű legelején, hogy az összes lényeges döntést Forgách hozza meg (pl. ő osztja be a megélt élet ritmusát: a könyv 8. oldalán még április van, a 12. oldalon már május, a 21.-en meg „mindjárt itt az ősz”), mégis újra meg újra, bekezdésről bekezdésre elhiszem, hogy itt valaki az élet sűrűjéből beszél. Nagyon fontos azonban, hogy ezt csak azért tudom újra meg újra elhinni, mert az Anyába mint szerzőbe vetett bizalmam, még mielőtt megszilárdulna, újra meg újra föl is függesztődik. Az, hogy a Zehuze nemcsak részleteiben, hanem megkomponált egészként is művészi hatást kelt, és hogy a szöveg ilyen nagy terjedelemben sem érződik fárasztónak (holott ez a fajta színes mozaikszerűség hamar kelthetné a monotónia hatását), legnagyobbrészt ezzel a folyamatos ingamozgással magyarázható.

Ha ez nem így volna, ha az Anya jelenvalóságát evidenciának tekinthetném, mellyel nem kell, de nem is lehet foglalkozni, akkor hiányolnám a distanciát a szerző(nő) és a hős(nő) között; az Anya alakját megformálatlannak látnám, szólamát összefüggés­telen, semmitmondó fecsegésnek ítélném, és nem venném észre azt a megrendítő drámát, mely a regénybeli harminc év során lassan, de ellenállhatatlan erővel kibontakozik. (Az egyik türelmetlen és felületes recenzens ezzel az arrogáns ignoranciával olvasta a regényt, és ennek megfelelő véleményt is nyilvánított, holott az ítészi aktusra fordított időt kellemesebben és hasznosabban is tölthette volna.)

Ha viszont egy pillanatra sem hinném el, hogy itt egy hús-vér személy van jelen, aki egy jellegzetes női hangot szólaltat meg, akkor Forgách törekvését olyan írói fortélynak látnám, melyből hatszáz oldal helyett hatvan is bőven elég lenne. (Közelítőleg sem tudom megmondani, mi az, hogy „női hang”, és mitől válik egy szólam feminin jellegűvé; az viszont biztos, hogy a Zehuze nem áll ellen a tematikus megközelítésnek: olvasható gender-irodalomként és természetesen magyarországi zsidó tárgyú regényként is. Az ilyen megközelítések – ha lesznek – külön-külön leszűkítik ugyan az értelmezést, de mégis a regény egy-egy lényeges aspektusát veszik észre, és összességükben nyilván hasznára válnának a Zehuze-recepciónak.)

A regénybeli munka- és szemléletmegosztás a következőképpen írható le. Van egy reálisan létező szerző, a regény szellemi tulajdonosa, aki nem látható és nem hallható, viszont biztos kézzel működtet egy általa kigondolt, nagy ívű, teherbíró regénymechanizmust. És van a fiktív szerző, az Anya, akinek múltbeli hangja betölti az egész regényt, ám ez nem fedi el (nem harsogja túl) azt a tényt, hogy csakis a regénymechanizmus törvényszerűségei szerint szólalhat meg. (A spontaneitás, illetve annak mímelése az egyik ilyen törvényszerűség.) Az Anya levelet ír; Forgách a levélírást utánozza, méghozzá olyan levélírást utánoz, mely utánozza az élőbeszédet. (Még­hozzá nem akármilyen élőbeszédet, hanem annak egy szociokulturálisan meghatározott – életkor, élethelyzet, műveltség, temperamentum stb. által behatárolt – fajtáját; erről később részletesebben is.

Az Anyában egy pillanatig sem merül föl kétség arra nézve, hogy ő valóságos dolgokról, eseményekről, személyekről stb. tudósítja a Leányt, illetve, hogy a levelek olvasója ezeket annak is tekinti, aminek ő hiszi őket. Erről azonban szó sincsen; azaz Forgách szándéka az Anya által birtokolt (birtokolni vélt) bizonyosság többértelművé tételére irányul. Az Anya azt hiszi, hogy levelét a Leány olvassa, rajta kívül annak férje és (később) gyermekei, rajtuk kívül legföljebb a kommunista levélcenzúra; Forgách azonban tudja, hogy ez tévedés, hiszen éppen ő az, aki a levélfo­lya­mot egy illetéktelen személy, az olvasó kezébe juttatja. Az olvasó viszont az Anya által szóba hozott események, személyek, dolgok helyén az Anya előítéleteit, világnézetét, észjárását és erkölcsi habitusát pillantja meg, és ezek – különösen a regény első harmadában – majdnem teljesen eltakarják mindazt, amiről az Anya tudósítani akar. Maguk a dolgok nem láthatók; viszont rekonstruálhatók részben a szöveg belső ellentmondásai alapján, részben saját történelmi és kultúrtörténeti ismereteinkből. Hogy e rekonstrukció mennyire szükséges a belső monológ megértéséhez, annak mértéke szöveghelyről szöveghelyre változik, tény azonban, hogy e rekonstrukció, melyet Forgách hallgatólagosan elvár az olvasótól, bizonyos mértékben maga is írói jellegű tevékenység.

Ugyanez a kettősség vonatkozik a nyelvhasználatra is. Ami az Anyánál nyelvi heterogenitás tekintetében „csak jön, mert jön” (a helyesírási furcsaságoktól kezdve a magyar szövegbe ékelődő héber, jiddis, angol, német stb. elemekig és némely rituálisan is­mét­lődő beszédfordulatokig), az Forgáchnál egyrészt rendkívül gondos előtanulmányokon alapuló, tudatos döntések sora, másrészt Karl Kraus-i indíttatású nyelvkritikai attitűd. Nem tartom kizártnak, hogy Forgách egyik ösztönzője és bátorítója a Borges által halhatatlanná tett Pierre Menard volt, aki sok évig tartó, alapos felkészülés után szóról szóra másodszor is megírta a Don Quijotét. Forgách majdnem ugyanazt a tettet hajtotta végre, amit a Borges-hős, annyi különbséggel, hogy Cervantes műve világirodalmi remeklés, míg Pierre Menard próbálkozása művészi értelemben kudarc, ezzel szemben Forgách művészileg eredményesen formált, szóról szóra másolva, regénnyé egy olyan (fiktív) szöveghalmazt, melyről a maga idejében föl sem merülhetett (volna), hogy műalkotás.

A fönt írtak szemléltetésére nézzünk egy konkrét példát! Választásom a többi száz számításba vehető szöveghely közül arra az 1956 eleji részletre esett (a könyv első harmadának a vége felé járunk), melyben az Anya reagál Hruscsovnak az SZKP XX. kongresszusán elmondott, Sztálint elítélő, híres beszédére. A szokásosnál valamivel hosszabb idézet következik, hogy a kontextus is érzékelhető legyen. Tehát:

„[…] Robinak, úgy látom, nincs ideje olvasni a mi leveleinket, azt elhiszem, hogy amikor este beesik a lakásba, az első kérdése az: Posta? csak ennek sajnos nincs folytatása, mert amikor én kérdezem Apustól: Posta? akkor mondja, hogy nincs Posta, te pedig utazol reggelente a jeges időbe Pest Hidegkútra, már azon törjük a fejünket, hogy veszünk ide egy lakót, de, mint mindig, a kérdés csak vajudik, naponta hallgatjuk, hogy a Nilusi szónok egész Palestinát vissza akarja hóditani, bár volna itt egy olyan fül, amelyik meghallja Nasser hangoskodásába és fegyvercsörgetésébe a gyerekes vágyat, hogy észre vegyék, egy vérbeli hinta-politikus, de hamarossan Alkotmányt fog adni a népének, és olcsó villanyáramot az Assuáni gát által, ami Sárát illeti, a heti egyszeri pelenka mosást csinálhatná más, legalább a hét végén leülhetnél egy könyvet olvasni, irod, hogy Gitusba nyomtad a vitamin injectiókat, bár vitamin injectiokkal boldogságot is lehetne nyomni valakibe, furcsa hireket hallottunk Moskvából, nem igazán tudjuk kisillabizálni, valami titkos beszédet mondott a Khruschev a Stalin ellen? [Mondatvég, új bekezdés – Z. G.] Mi Apussal nem tudjuk mire vélni, a döbbenettől csak hallgatni tudtunk, ha csak fele is igaz annak, de nem fele, tizede, amit Khruschev elmondott a titkos beszédébe, akkor is nagyon nehéz idő vár a világ összes kommunistájára, ami egy nagy család, amely elvesztett egy Apát, és az Apáról kiderült, hogy ruthless murderer and cruel criminal, Apus megszerezte nagy nehézségek árán, és be van zárkózva vele már két napja, a szeme alatt olyan mély árkok vannak, hogy siralom nézni, a mi Pártunk nem profitált az ilyen gonosz tettekből, hanem inkább kárára volt, Solokhov azt mondta, hogy hiába várják el az orosz iróktól, hogy legyen egy hatodik 5 éves tervük, ugyse fogják teljesiteni, mert az iróknál nincs rendetlenebb népség, a brittek Cyprusról deportálták Makariost, nem telik sokba, míg rájönnek, hogy az ilyen deportálással nem hogy elfojtanák a népek szabadság vágyát, hanem megszemélyesitik, Lenin levele Stalinról hallatlan érdekes documentum, miért csak most került elő? Sára ugy látom, sokat betegeskedik, akarom tudni azt is, hogy Pest Hidegkutra mennyi idő alatt jutsz ki, meglepő volt, hogy Vorosilov nekiesett a soviet fiataloknak, mondván, hogy a szórakozó helyeken illetlenül viselkednek. [Mondatvég, új bekezdés – Z. G.] A te gyerekeid örökre hálásak lehetnek Khruschevnek, mert volt mersze kimondani, amihez a legrosszabb nyugati propaganda is kismiska volt, sokszor volt a nyelvemen, amikor itteni bürokratáink basáskodását láttam, de nem mondhattam ki, amit gondoltam, mi idomitva lettünk a Párt hüségre, Marokkó és Tunis véglegesen kikiáltotta függetlenségét, kezd Africa térképe formálódni a saját törvényei szerint, már csak ezért is jobb lenne, ha Israel jobb viszonyt ápolna Egyiptommal, még akkor is, ha a fedayeenek nem mind szabadságharcosok, hanem egyszerű gyilkosok, nincs mit tenni, ha ők megölnek valakit, mi lemészárolunk egy rakás embert, ezt tűzfüggönynek hivjuk, és kijelentjük, hogy ez éppenséggel Egyiptom meggondolatlan tettének elkerülhetetlen folyománya, most már Hammerskjöld is eljön, hogy cease-fire-t csináljon az arabokkal, most már csak őszig kell kibirni valahogy, legalább mi köztünk legyen most cease fire, ne fenyegetőzz, hogy végleg visszatérsz, rajta, kezd bátran előlről, nulláról az életedet, gyere, fürészeld magad alatt a fát, megdöbbentő volt Dajan beszéde egy zsidó fiú temetését […]”

És így tovább. Ez nem egészen másfél könyvoldal a hatszázharmincból.

Ha Forgách felől nézzük a szöveget: az a módszer, hogy egy író hosszasan beszélteti hősét, s ily módon annak saját szavaival ad jellemzést róla, meglehetősen régi. Már Petronius is így mutatta be a rabszolgasorból fölkapaszkodott, újgazdag tahókat. Igen ám, de ennek a módszernek óhatatlanul van valamiféle szatirikus, karikírozó jellege. Ehhez pedig szükséges egy külső nézőpont és egy, a monologizáló szólamtól markánsan eltérő, külső kontextus. Forgách azonban nyilvánvalóan nem azzal a szándékkal beszélteti az Anyát, hogy kifigurázza, és en­nek megfelelően nem jelöl ki külső nézőpontot, és nem hoz létre a monológhoz képest külső narratív struktúrát.

Az idézetet olvasva két dolog tűnik föl azonnal. Az egyik a tematikus csapongás. A levélíró-beszélő minden átmenet vagy átkötés nélkül ugrik egyik tárgyról a másikra, s ezzel azt a benyomást kelti, hogy (ő azt hiszi, hogy) ezek logikailag összefüggenek, éppen ezért – rövid távon! – egyszersmind a teljes káosz benyomását is kelti. Csakhogy a mű egészét nézve az is világosan látszik, hogy a témák nemcsak „ugranak”, hanem meghatározott ritmusban újra meg újra vissza is térnek, s ezáltal valóban létrejön egy sor tárgyi-logikai összefüggés, melyek fokozatosan hálózattá, rendszerré kapcsolódnak össze. Így ami rövid távon zűrzavaros benyomást kelt, hosszabb távon elrendeződve, az életanyag telítettségének és gazdagságának bizonyul. Ennek felismerése és nyomon követése ugyanolyan esztétikai hatást kelt, mint az Anya jelenvalóságát illető bizalom és kétely váltakozása.

A másik, amit rögtön észre lehet venni, a kaotikusnak látszó csapongás következménye: az, hogy fontos és lényegtelen dolgok egyazon említésszinten, te­hát ugyanazon az értékszinten nivellálódnak. A Rozsda házaspár negyedik gyermekének, a csecsemő Sárának mosatlan pelenkái együtt említődnek Hrus­csov beszédével; mármost az Anya egy szóval sem állítja, hogy a szaros pelenka éppoly fontos az emberiségre nézve, mint a Hruscsov-beszéd, vagy hogy az utóbbi ugyanúgy semmiség, mint az előbbi (ellenkezőleg, már a következő mondatban egyszerre próbálja szavakba foglalni döbbenetét és azt a tényt, hogy a döbbenettől nem talál szavakat), de beszédmódjával mégiscsak igen határozottan ezt sugallja. Erre mondta volna Lukács György annak idején, hogy: Forgách András megrágalmazza saját regényhősét. Ez a mai magyar közbeszédben kb. annyit jelent, hogy: belesüllyeszti a p…modern értékrelativizmusba.

Annyi bizonyos, hogy az egyenes beszédben (oratio recta; ilyen a levél is meg a belső monológ is) kevésbé érvényesül a szavak és a dolgok hierarchiája, mint a függő beszéd jellegű narrációban. Ám ezen túlmenően, az egyenes beszédbeli sűrű értéknivellálás sűrű ellipszisekkel társítva (ilyen az Anya beszéde) szintén szatirikus-komikus írói fogás. Az írók általában ezzel érzékeltetik a szereplő bugyutaságát vagy legalábbis naivitását. Ezt a hatást szinte magától értetődően fokozza (legtöbbször tovább durvítja) minden helyesírási furcsaság; márpedig az Anya szövegében hemzsegnek a nyelvi-stilisztikai-helyesírási szabálytalanságok.

Ezzel szemben Forgách a legkevésbé sem akarja az Anyát naivnak vagy ostobának beállítani. El­len­kezőleg, az olvasó egy eléggé széles látókörű, éles eszű, az élet dolgaiban járatos asszonnyal ismerkedik meg, akiből nem hiányzik sem az életbölcsesség, sem a méltányosság, sem az igazság szeretete, és aki még idős korában is meg tudja őrizni új benyomások iránti fogékonyságát. Mindez pedig, sok más fontos jellemvonással együtt, az Anya saját szavaiból derül ki; persze nem egyetlen bekezdésből és nem közvetlenül. (Más kérdés, hogy az Anyának sok érdekes és meggyőző önreflexiója is van, ezek azonban nem annyira egy adott tulajdonságról, minőségről, mint inkább a hozzá fűződő viszonyról győznek meg, végső soron arról, hogy – Bahtyin szavaival – a személyiségnek nincs alibije a létezésben.)

Nem arról van szó tehát, hogy akár Forgách, akár az Anya megpróbálja elmosni a különbséget a lényegtelen és a fontos között. Egy értékorientációs műelemzés meglepően gazdagon tagolt értékhierarchiát tudna kimutatni a Zehuzében, illetve nem is egyet, hanem legalább kettőt. Nem értékrelativizmusról van szó, hanem arról, hogy Forgách értékhierarchiája, mely kimondatlanul is érezteti hatását, markánsan különbözik az Anyáétól, s a kettő közti feszültségből adódik a regény energiatartalékának jelentős része. Másrészt az Anya értékrendje sem rögtön, hanem csak hosszabb távon derül ki; ennek feltárulása is része a befogadói folyamatnak. Har­madszor, az Anya értékhierarchiája maga is változik az idő folyamán; későbbi ítéletei, értékválasztásai fokozatosan szembekerülnek a korábbiakkal. Egyre több a feloldatlan kognitív disszonancia, s ezek egyre súlyosabbak, egyre kínzóbbak; ez a folyamat fontos része annak a regénybeli drámának, melyet futólag már említettem, de mindjárt bővebben is beszélek róla.

De a kihagyásokkal és ugrásokkal teletűzdelt, sűrűn értéknivelláló beszédmódnak van egy köz­vetlen regénytechnikai funkciója is. Érzékileg szemlélteti azt a zaklatottságot és kapkodást, melyben a család és az egész rokonság élete zajlik. A beszéd a mondatok szintjén megtestesíti azt a rendetlenséget, melyről oly sok szó esik a regényben; míg a kom­pozíció és a már elemzett regénymechanizmus ugyanezt mint műegészet rendbe is teszi.

Végső soron éppen az elliptikus értéknivellálás hiteti el az olvasóval, hogy az Anya hús-vér személyként jelen van, és az élet sűrűjéből beszél. Forgách annak a ritkán tudatosuló köznapi tapasztalatnak az elbeszélői, művészi formáját fedezte föl, mely szerint ugyanannak a személynek egyszerre több társadalmi szerepe, több nézőpontja is lehet, s ennek megfelelően egyszerre merőben különböző, egymással össze nem mérhető dolgokat láthat egyformán fontosnak. Ugyanabban a pillanatban gondolkodhat egyszerre univerzálisan, partikulárisan és szingulárisan, s a különböző gondolkodási szintek nemhogy nem oltják ki, hanem inkább erősítik egymást (plusz a gondolkodói habitust). A hagyományos elbeszélői formákat működtető vagy e formákat felbomlasztó tudatos szerzők e tapasztalatot – a művészi hatás ér­de­kében – rendszerint szigorú tiltás alá helyezik, nem vesznek róla tudomást, és a gondolkodói szinteket akkor is kíméletlenül szelektálják, ha a spontaneitás látszatát akarják kelteni. Aki pedig nem így tett, az jó esetben is naiv tollforgatónak minősült, és kirekesztődött az irodalomból. (Így járt pl. a magyar női gender-írók jelentős előfutára, Vajda Jánosné Bartos Rozália, akinek emlékirata duktus tekintetében szembeötlően közel áll az Anya belső monológjához, noha műfajilag – ellentétben a Wertherrel és az Ulyssesszel – aligha lehetett a Zehuze mintája.)

Az elbeszélői szemléletmegosztás mellett Forgách másik írói leleménye az a fölismerés, hogy a gondolati szintkülönbségeket egy narrátori szemléleten belül sem muszáj eltüntetni; ki is lehet élezni őket. Ezáltal ugyanolyan nagy ívű korfestés jöhet létre, mint a realista regényekben, csak éppen az eredmény nem freskó, hanem falikárpit. (Ez persze metafora, de a föntiek alapján talán így is világos, mire gondolok.) Ezek után lássuk Hruscsovot, ahogyan az idézett szövegrészben szerepel!

Mindenekelőtt azt látjuk, hogy igazából sehogyan sem szerepel. A mai olvasó összemérhetetlenül többet tud(hat) az ’56 eleji beszédről, annak előzményeiről, közvetlen és közvetett világpolitikai hatásáról stb., mint a fél évszázaddal ezelőtti levélíró. Azt pedig mindenképp tudja (az Anya pedig – még – nem tudja), hogy a szocializmus sztálintalanított változata ugyanúgy bukásra van ítélve, mint a korábbi, rém­uralmibb változat. Az Anya számára traumatikus szenzáció, hogy a Sztálin-éra rémuralom volt; a mai olvasó számára, politikai beállítódástól függetlenül, evidencia. Az Anya döbbenetét nem tudjuk, nem is föltétlenül akarjuk átérezni. Hruscsov önmagában véve csöppet sem érdekes.

Más dolgok érdekesek. Például egy apróság. Az, hogy ami nekem Hruscsov, az neki miért Khrus­chev? A legegyszerűbb és talán leginkább helytálló válasz az, hogy csak. Mert így szokta meg. Mert angol nyelvű újságokból tájékozódik, és önkéntelenül is azok helyesírásához igazodik. Ebben viszont annak ismerete lappang, hogy az Anya fiatalon, huszon-egynéhány évesen elszakadt a magyar nyelvterülettől. Őrzi anyanyelvi kompetenciáját, sőt nyelvileg kifejezetten kreatív, de a távozása után érvénybe lépő nyelvi normákhoz nem tud igazodni. (Ez, nem kis mértékben, növeli is a szöveg belső szabadságfokát.) Ugyanez vonatkozik férjére, Apfelbaumra, annyi különbséggel, hogy ő héberül alkot, és műfordítóként részt vesz a nyelv megújításában; csakhogy ez a munka, valamint a publicisztika elszívja alkotói energiáit.

De egyelőre maradjunk Hruscsovnál, illetve Khruschevnél. Kérdés, hogy a kettő azonos-e. Ha azonosak lennének, föl lehetne cserélni őket: én írhatnám úgy, mint az Anya, az Anya pedig, mint én. Ám ez nem lehetséges. Ugyanakkor az is igaz, hogy az eltérő írásmód nem teszi lehetetlenné az azonosítást. Nos, erről van szó: a két név, illetve a két névvel jelölt személy nem föltétlenül azonos, hanem csupán azonosítható, és ezt a műveletet az olvasónak kell vagy lehet elvégeznie. Ilyen azonosíthatóság a címbe foglalt „zehuze” szó is, ezt azonban a héberül nem tudó magyar olvasó nem értheti, és Forgách a kötet végén olvasható szójegyzékbe sem rakta bele; csupán a fülszövegből derül ki, hogy a magyar „ez van”-nal azonosítható. Ez jóval nehezebb azonosítás, mint az előbbi, és így rendjén való; mert ami magyarul lapos közhely, az magyar kontextusban héberül úgy hangzik, mint egy varázsige (átok, áldás, fohász, káromkodás). Tehát éppen, hogy nem ez van, hanem valami más, mint ami van; miközben persze tényleg „ez van”.

A regény lapjain százával, ezrével találhatók ilyesféle könnyebb-nehezebb nyelvi azonosíthatóságok; az olvasón múlik, mekkora részben végzi el az identifikációt, mily mértékben vesz tudomást az árnyalatnyi mellékjelentésekről, és mihez kezd az eltérő hangtestek közti fonetikai ürességgel. Annyi bizonyos, hogy még a szavak mellékjelentéseire és az elemi fonetikai hiátusokra is rátelepszik az Apfelbaum-Rozsda család drámájának egy-egy mozzanata.

A családi dráma, mely a regény lapjain zajlik, nem az identitásról szól, de az identitás többértelműsége nélkül nem alakulhatnának ki drámai szituációk. Apfelbaum Henrik és neje, az Anya magyar (hungarus születésű, magyar anyanyelvű), de ugyanakkor zsidó. Zsidók (zsidó vallásban és művelődésben nevelkedtek, majd kikerültek Palesztinába), de ugyanakkor kommunisták. Kommunisták (a pártszakadás után szovjetbarát kommunisták), bár egyre súlyosabb kételyeik vannak az eszmét és a taktikát illetően, de ugyanakkor lojális izraeli állampolgárok. Kommunista meggyőződésük miatt rokonaik, ismerőseik kiközösítik őket; kétségeik miatt mindinkább elszigetelődnek saját elvtársaik között is, akik egyébként keményen értelmiségellenesek, míg Apfelbaum a baloldali értelmiségi hivatástudathoz legalább annyira hűséges, mint kommunista világnézetéhez.

Ehhez járul az is, hogy nincsenek személyes tapasztalataik a kelet-közép-európai zsidóüldözésről és a soáról. Azért élnek, mert élnek, nem pedig azért, mert sikerült túlélniük a holokausztot. Emiatt – értelmes, tisztességes és szenzibilis emberek lévén – bűntudatot éreznek, mely azonban egyfajta rideg értetlenséggel párosul. Ezzel magyarázható az is, hogy az Anya harminc éven át mennyire nem hajlandó fölismerni a k.-európai szocializmus embertelenségét, miközben annak tényeiről (konkrétan arról, hogy Magyarországon nélkülözés és elnyomás van) sokféleképpen és igen gyakran kénytelen tudomást venni.

Annál több megértést mutatnak Apfelbaumék a palesztinai arabok iránt. Itt nem csupán arról a naiv illúzióról van szó, hogy a zsidó és az arab „proletariátus” majd összefog a szocializmus megvalósítása végett; e remény eléggé gyors szétfoszlása engem nem rendít meg. Apfelbaumék azonban valami mást, többet is reméltek: azt, hogy Palesztina függetlenné válásával létrejön egy zsidó és arab közös haza, közös társadalom. Látniuk kell azonban, hogy ezt sem a kormányon levő izraeli politikusok, sem a környező arab államok vezetői, sem a nagyhatalmak nem akarják; és így nem is lesz belőle semmi. Helyette, az arab falvak lakóinak elűzése után, létrejön Izrael mint zsidó állam, melyet az arab világ mint halálos ellenség vesz körül. Ezt Apfelbaumék saját életük tragédiájaként élik meg, és ez a könyvben csakugyan tragikus érzelmi tónust hoz létre.

A könyvet két évszám – 1956 és 1967 – tagolja nagyjából egyenlő terjedelmű részekre. Mindkét esztendő traumatikus az Apfelbaum házaspárra nézve, s emiatt a könyv második és harmadik harmadában a levélírói attitűd észrevehetően megváltozik az előző harmadhoz képest. 1956-ban Apfelbauméknak azzal kell szembesülniük, hogy a világesemények nem egészen a marxista üdvtörténet szerint alakulnak, 1967-ben, a hatnapos háború során az válik napnál világosabbá, hogy nem lehet egyszerre hithű kommunistának és tisztességes izraeli polgárnak lenni.

Persze nem csak ez okoz traumát az említett két esztendőben. Az Anya 1956 nyarán Budapestre látogat (emiatt tizenkét könyvoldalon át a Leány helyett Apfelbaum a címzett), és sok év után viszontláthatja a Leányt, valamint megpillanthatja négy unokáját, akik ekkor még kisgyerekek. Lát valamit a politikai erjedésből (melyet leginkább a magyar kommunisták elbizonytalanodásaként észlel), de mindenekelőtt azt látja, hogy a Leány nyomorban és boldogtalanságban él, házassága rossz, egészsége tönkremenőben, és a mindennapos létfenntartásért agyon kell strapálnia magát. Hazautazása után többé nem áltathatja magát azzal, hogy a Leány élete rendben van; még kevésbé gondolhatja, hogy ő mint Anya segíteni tud rajta. Nyújthat neki némi segítséget (ilyen a rendszeresen küldözgetett IKKA-csomag, melynek tartalomismertetése a regény egyik ritmikusan vissza-visszatérő motívuma; a csomag címzettje ezekből a listákból tudhatja meg, mi tűnt el a csomagból vámkezelés, postai továbbítás közben), de a Leány életének lényegi nehézségeit nem tudja megoldani, hiába is akarja.

S ez a dráma egyik lényeges mozzanata: hogy az Anya egy életen át ezt akarja. A dramaturgia logikáján kívül apró szövegbeli utalások is azt sugallják, hogy a Leány 1947-ben nemcsak naiv lelkesedésből távozott az Anya mellől, hanem valami elől menekült is. Én pedig úgy sejtem, hogy éppen az Anya féltő és gondoskodó akarata elől menekült Magyarországra és a Rozsdával kötött rossz házasságba. Ami azonban a „valóságban”, vagyis a regény lapjain zajló drámában menekülés (még ha a boldogtalanságba vezet is), az a Forgách által kitalált regényapparátusban tökéletes csapdának bizonyul. Hiszen a létrejövő levélírói beszédhelyzet által sikerül csak az Anyának igazán kisajátítania a Leányt. Ezáltal válik az Anya három gyermeke közül a Leány a legkedvesebbé, legfontosabbá és – mint azt az Anya ki is mondja nem egy helyütt – egyedüli bizalmasává.

Ám ez nem elsősorban azt jelenti, hogy élvezi az Anya bizalmát (azt is; nyilván fontos a szülői támasz és az anyai szív melege), hanem azt, hogy neki kell viselnie a belső monológba foglalt életanyag teljes terhét és – ha jól veszem észre – felelősségét is. Ha pedig még azzal a rémálommal is számot vetünk egy pillanatra, hogy a regényapparátusban a Leány az Anya által van fikcionálva (világra hozva és szövegszerűen megalkotva), akkor arról is lehet némi sejtelmünk, hogy a Leány miért van annyira elszigetelve a környezetében, miért nem esik szó egyetlen közeli barátnőjéről sem, miért nem tud a gyermekeivel vagy legalább az egyikkel olyan szeretetteli viszonyt létesíteni, mint amilyen őt fűzi az Anyához.

A „valóságban” a Rozsda házaspár különféle konkrét körülményeivel magyarázható a Leány teljes magánya. A regényapparátus felől nézve ellenben az látszik, hogy az anyai szeretet kizárólagosságot követel, és az Anya, lévén ő az, „aki van”, ennek a követelésnek (vagyis az igazi szerző, Forgách szemszögéből követelménynek) maradéktalanul érvényt is szerez.

A dolog úgy áll, hogy az élet sűrűjét az Anya birtokolja, és a Leány az egyetlen, akinek rendszeresen juttat küldeményeket belőle. Ismétlem azonban: mindez attól mutatkozhat művészi hatást keltő eljárásnak, hogy az Anya jelenlétének totalitása vé­gig nem evidens. Ellenkező esetben azt kellene hinnem, hogy a Leány házasságát is ő teszi tönkre, ő okozza a betegségeit stb., amit hinni badarság lenne. Nem így van; az Anya minden alkalommal őszintén elszörnyedve állapítja meg (egy-egy fénykép láttán), hogy a Leány „egy kis nyúzott macska”, vagy hogy a Rozsda gyerekeknek éveken át nem jut rendes ágy, vagy hogy Rozsdáék budai lakása a fölöttük levő tetőteraszról ugyancsak éveken át beázik. Ám ezek és az ehhez hasonlók is azt az esztétikai tapasztalatot erősítik, hogy az Anya rendelkezésére áll az élet sűrűjének egésze, és ebből csak a Leány­nak juttat valamennyit, mintegy kárpótlásul a teljes fikcionáltságért és a félig metaforikus nyelvi létesítettségért.

Ezért állítottam írásom elején, hogy a család, a rokonság többi tagjai, akikhez egy-egy személynév van hozzárendelve – Hanna, Dmitri, Sulamit, Áron, Sergej, Dávid, Maya, Sosana, Támár, Gitus stb., to­vábbá Rozsda Róbert és négy gyermeke, Viki, Matyi, Gabi, Sára és még jó néhányan – ugyanúgy a név, a megnevezés által nyerik életüket, mint a belső monológban említésre kerülő politikusok, művészek, űrhajósok és egyéb közéleti szereplők. És ez kevés élet, nagyon kevés. Eleinte azt hisszük, hogy a néven nevezett személyek az élet sűrűjében lubickolnak és dúskálnak, aztán egyszerre csak rádöbbenünk, hogy légüres térben fuldokolnak egytől egyig.

Ilyen fokú írói kegyetlenségnek ritkán lehettem tanúja.

Ennek láttán az Apfelbaum-Rozsda család drámájának másik felét, melynek középpontjában Rozsdáék állnak, már igen röviden összefoglalhatom. Rosenstern, majd Rozsda Róbert (aki szintén hungarus születésű, magyar anyanyelvű, de a trianoni döntés miatt romániai magyar zsidóként nevelkedik, és aki szintén nem soá-túlélő, hiszen a harmincas évek végén kijut Palesztinába, ahol néhány évig a brit hadse­regben szolgál) Budapesten újságíróként és szerkesztőként eleinte felívelő karriert fut be, amit tehetségének, nyelvtudásának és pártfegyelem iránti érzékének köszönhet. Ellentétben Apfelbaumékkal, neki nincsenek sem kétségei, sem kognitív disszonanciái, ő keményvonalas pártember, és őszintén hisz is abban, amit leír. 1956-ban a reformkommunizmusnak a szele sem legyinti meg, a forradalomról biztosan tudja, hogy „ellenforradalom” volt. Nem sokkal később eljön Rozsdáék csillagórája: Rozsdát 1961-ben családostul kiküldik Londonba MTI-tudó­sí­tónak. Aligha kell részleteznem, milyen óriási lehe­tőségekkel jár mind Rozsdára, mind feleségére és gyermekeire nézve egy ilyen helyzet. (Annyit mondok, hogy a csomagküldés iránya átmenetileg megfordul: most a Leány küld az Anyának csomagokat Lon­don­ból Tel-Avivba.)

Csakhogy Rozsdát, aki még jóformán be sem rendezkedett odakint, váratlanul hazarendelik. Ki­derül, hogy Izraelben élő rokonsága (plusz brit hadseregbeli múltja) miatt nem tartják megbízhatónak. Rozsda igyekszik visszaszerezni fölöttesei bizalmát, alkalmazkodik, túlteljesít. 1967 után, amikor az Izrael-ellenesség a hivatalos magyar álláspont hangsúlyos része lesz, egymás után írja Izraelt elítélő cikkeit. Végül a személyiségzavar jelei kezdenek mutatkozni rajta, üldözési mániája lesz; az utolsó években mint szétesett, megtört emberről esik róla szó, akit a pszichiátrián kezelnek.

A Rozsda gyerekek, akarva-akaratlanul követve anyjuk, a Leány egykori példáját, mihelyt tehetik, menekülnek a családból. Viki vidékre megy dolgozni; Matyi (miután alig egy év leforgása alatt megnősült, apa lett és elvált) elvonul a korabeli avantgardista művészeti életbe; Sára disszidál, és Londonban excentrikus életet él; Gábor – hogy a Werther szerzőjének egy másik művére utaljak – elindul beteljesíteni Wilhelm Meister színházi küldetését. A könyv legvégén, amikor a levélíró Anya papírra veti az utolsó mondatot és meghal, a Leány ott áll végképp magára hagyva, immár ő maga is megöregedve, egy olyan országban, ahol idegenként élte le boldogtalan és nagyjából értelmetlen életét.

Ez történt volna a regényben, ha a Zehuze egy vagy több történeten alapulna. Ehelyett azonban a beszédszituáción alapul, és mindenekelőtt maga a beszédaktus történik benne, valamint az idő egyszerre észrevétlen és szembeötlő, folyamatos és ugrásszerű előrehaladása; tulajdonképp maga a mulandóság. A folyamatos beszédaktuson belül pedig az történik, amit a regényapparátus működése kapcsán leírtam.

Van azonban még valami a regényben, ami egy kicsit ellentmond a föntieknek; úgy is mondhatom, hogy nem illeszthető be maradéktalanul a regényapparátus mozzanatai közé. A Leány édesapjának, Ap­felbaum Henriknek az alakjára gondolok. Egé­szen pontosan arra, hogy neki – ellentétben a többi családtaggal – mégiscsak van alakja, és ezt az alakot nem lehet beszorítani a teljes fikcionáltság keretei közé, a színtiszta nyelvi létesítettségbe. Ez az a mozzanat, melynek során Forgách mint szerző mégiscsak előtérbe lép, és odaáll az Anya mellé. Az a rendkívüli empátia, mellyel Apfelbaumról a belső monológban szó esik, nem csak (sőt nem is elsősorban) az Anyáé. Apfelbaum is légüres térben fuldokol, mint a többi névvel bíró családtag és rokon, de neki jóval több élet jut, mint a többieknek, és azt nem az Anyá­tól kapja, hanem az igazi szerzőtől. Apfelbaum harminc éve azzal telik, hogy meg akarja írni élete fő művét, egy családregényt, melybe a világról való összes tudását belesűrítené. Nagyon meg akarja írni.

De csak akarja. Harminc év alatt nem tudja rászánni magát a megírásra. Nem ér rá. Olyan sok megbízása van (cikkek, fordítások, előadások stb.), és ezeket oly lelkiismeretes alapossággal végzi, hogy a regényírásra, ami pedig élete legfőbb célja volna, nem jut ideje. Nem jut, nem marad. Néha már-már megpróbálkozik vele, de még mielőtt belefogna, máris feladja. Egy idő után az az érzésem, hogy Ap­fel­baum bokros teendői, melyekről az Anya lelkiismeretesen tudósít, mintha csupán ürügyek volnának arra, hogy az író ne írjon, vagyis kitérhessen élete valódi feladata elől.

Túlfeszítené írásom kereteit, ha vázolni próbálnám az írói halogatás természetrajzát és lehetséges lélektani okait. Azt sem kívánom mérlegelni, művészi értelemben meddig produktív a halogatás, és mikor kezdi rombolni egy (még) nem létező munka tervét, egy idő múltán magát az alapötletet. Fél­re­értések elkerülése végett leszögezem: nem az a halogatás, ha valaki sok éven át dolgozik egy nagy ívű regényen, ahogyan Forgách tette, hanem az, ha sok évig el sem kezdi, ahogyan Apfelbaum. Ám éppen e jelentéktelennek nem mondható különbség késztet arra, hogy Apfelbaum önmagáról tett kijelentését a Zehuze 421. oldalán – „Apfelbaum Henrik, aki nincs” – összeolvassam az előző regény címoldalával – „For­gách András, Aki nincs” –, és annak a vélekedésnek adjak hangot, hogy Apfelbaum alakjában For­gách titkos önarcképet rajzolt.

Fogách regénybeli alteregója nem Rozsda Gabi, hanem Apfelbaum. A szerző érzelmi-akarati tónusai hozzá kötődnek, miközben életrajzilag nem azonosítható vele. Másfelől Forgách életrajzilag nagymértékben azonosítható a regénybeli Rozsda Gabival, de érzelmi-akarati tónusok tekintetében szinte semmi köze hozzá. Ez kicsiben ugyanolyan kettősség, mint ami a regényapparátus egészét működteti. Vagy, ha jobban megnézzük, nem is annyira kicsiben.

Apfelbaum azáltal válik regényhőssé ebben az egyébként hős nélküli beszédfolyamban, hogy For­gách meddő visszatorpanásra, halogatásra, végső soron tétlenségre kényszeríti. Ennek fényében nyeri el végső jelentőségét az a tény, hogy ő maga viszont létrehozott egy kész, lezárt, művészileg hatékony – egyszóval: létező – regényt.

Nem egyszerűen megírta a Zehuzét, hanem bizonyos értelemben a benne szereplő regényhős helyett írta meg. Nem ugyanazt a családregényt és nem ugyanúgy (már csak azért sem, mert „ugyanúgy” a másik hős, az Anya – nemlétező – leveleit másolta le betű szerinti pontossággal), de a lényeg az, hogy sokesztendei munkája eredményével visszamenőleg érvénytelenné tette Apfelbaum előbb idézett önminősítését. Ez pedig talán a legtöbb, amit egy szerző tehet a hőséért és alkotásáért.

Forgách András: Zehuze. Magvető, 2007, 640 oldal, 3990 Ft.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges