A magyar színház és közönsége többnyire a realista színpadi stílust kedveli. „Ő úgy csinál, mintha az lenne, én pedig mint néző úgy csinálok, mintha elhinném, hogy ő az” – szól a népszerű társasjáték legfontosabb szabálya. Évszázadok óta könnyen színpadra kerülnek azok a szerzők és darabok, amelyek játszhatóak – vagy „lefordíthatóak” – e szabálynak megfelelően, és gyakran színpadon kívül rekednek azok, amelyek másféle közelítésmódot kívánnának. Goldoni, aki a commedia dell’arte hús-vér figurákká gyúrt szereplőivel mindennapi történeteket játszatott el, két és fél évszázada közkedvelt vendég a színházakban. A Goldoni-kortárs Gozzi, aki viszont a commediaszereplőket mesealakokká stilizálta, és a cselekményt a szürrealitások világába helyezte, az utóbbi évekig legfeljebb mint a Turandot és A három narancs szerelmese librettistája volt ismert. Gozzi darabjai izgalmas és képlékeny színpadi anyagot kínálnak, tág teret engednek az alkotók képi fantáziájának (a mesék színpadi nyelvének, stílusának megkomponálásában) és játékos kedvének (a művek vázlatosan megírt, rögtönzésekre építő részeinek kidolgozásában).
A szarvaskirállyal szerencsénk van: tíz évvel ezelőtti Katona József színházi bemutatója óta többször színre került. Ezúttal a színi mesevilág kezelésében otthonos Szilágyi Andor és a dramaturg Radnai Annamária darabfrissítő átiratában, az erős hangulatú képekhez vonzódó Deák Krisztina rendezésében szólal meg. És nemcsak megszólal, hanem – festői látványvilágának köszönhetően – szemekbe ivódik. (A díszletet-jelmezt Magritte – lásd lentebb – és Gyarmathy Ágnes jegyzi.)
Deramo király udvarában egy ideje nehezen ismerné ki magát bárki is: a hatalomra szomjazó és a királyné után vágyakozó első miniszter, Dadri egy varázslat titkát kitudva elérte, hogy lelke a király testébe költözzön, míg Deramo király egy roskatag vénember képében kel új életre. Sikerül-e megtéveszteni a királynét, az udvart, a világot, fennmaradhat-e a csalással szerzett korlátlan hatalom, van-e erő, mely képes megfékezni a gonoszt? – kérdezi Gozzi. Kiismerhetjük-e magunkat az emberi viszonyok között, megfejthetőek-e a lélek rejtelmei, a cselekedetek miértjei? – kérdez tovább a bemutató. Nemcsak a mese történéseivel, figuráinak szavaival és tetteivel, hanem az előadás szürreális képeivel, kisrealizmuson túli játékmódjával is.
Amikor fölmegy a függöny, ismert szürrealista kép tárul a néző elé: fekete, szárnyas alak támaszkodik a kőkorláthoz, mellette oroszlán hever. (Az előadás látványvilágát Magritte képei ihlették – előlegezte meg az információt a szórólapon a szereposztás alatti ismertető.) Magritte poétikus, meseszerű képeiből épül háttér és díszlet, alakul jelmez és kellék. A festészeti szürrealizmus és a varázsmese „reálison” túli, lélekmélybe tekintő világának találkozása öntörvényű színpadi stílus kereteit jelöli ki. Igazi látványszínházra teremt alkalmat, amelyben a képkompozíciók közvetítette tartalmak – megerősítve Melis László atmoszférateremtő, értelmi-érzelmi hangsúlyokat hordozó zenéjével – egyenrangúak a szavakkal, a történettel. A nyitókép nem evilági párosának melankóliája, az egyenfekete, keménykalapos urak darabos mozgása, az óriásarcú varázsfa, az emberi tagokból-kellékekből formázott madárlakta trón kivetíti a minden igazi mese mélyén (is) ott rejlő szorongást, ami így a színpadra kiköltözve egyszerre groteszk felhangokat is kap.
Ebben a felfokozottan teátrális világban a színészi játék is stilizál. Kulka János remek alakítása az előadás legfőbb élményforrása. Karakírozott gesztusokkal és mimikával jellemzett első minisztere a sértett, bosszúszomjas hatalomvágy megtestesülése. Csavaros eszű, nagyon tudatos, olykor sötéten elvetemült, máskor kajánul kárörvendező (de öniróniától sem mentes) gonosz mesehős. Jelentékeny, veszélyes figura, nem könnyű legyőzni. Mivel Kulka–Dadrié a legerősebb alakítás – és különösen hiányzik Dadri karakteresen kidolgozott ellenfele, Deramo király, akit Szakács Tibor meglehetősen egyszínű, jelentéktelen figurának ábrázol – néha felbillen a mese erkölcsi logikája, s Kulka játékának köszönhetően már-már a gonosszal kezdünk szimpatizálni.
Minden jó, ha jó a vége: a varázsló – a nyitókép immár szárnyaitól megszabadult, méla fekete férfiúja, aki Bálint András alakításában kesernyés humorú, bölcs narrátor is egy személyben – győzelemre segíti a jót, elpusztítja a gonoszt, mindenki boldogan él, míg meg nem hal. Csak a szerencsétlen Öregemberre nem gondol senki (a király szabadulásának az ő halála az ára) –, akinek pedig egyetlen „hibája”, hogy nem szép és fiatal (s még ez sem igaz: Fülöp Viktort bizony semmiképp sem sikerül annak a torz vénségnek látnunk, akiről beszélnek). Méltatlan halálát mintha az írótól a színészekig senki nem venné észre. Pedig az általános fellélegzés közepette intő jelként emlékeztethetné a szereplőket mindazokra a sötét erőkre, amelyeknek a varázsló beavatkozása nélkül ők is áldozatul eshettek volna.
November 29., kedd, 19 h
Radnóti Miklós Színház
(Bp. VI., Nagymező u. 11.)
- Rábeszélő [6]