Szántó Ildikó

Nyomtatóbarát változat

Jól hangzik, ismerősen cseng, hogy drámapedagógia, de nem tudjuk, valójában mit is értsünk rajta. A programjukban sűrűn előforduló kulcsfogalomról, a TIE-ről még kevesebbet hallottunk.

A TIE az angol Theatre In Education, vagyis a Színház a nevelésben rövidítése. A hatvanas években Conventryből indult ez a mozgalom, akkoriban alakult ott az első olyan társulat, amely a színházat eszköznek, módszernek tekintette a tanításban és nevelésben. Vagyis színész-drámapedagógusok megcsinálnak egy darabot vagy darabrészletet, előadják vagy a saját helyükön, vagy iskolákban, és utána a közönséggel, gyerekekkel együtt „elpróbálják”, más-más szituációba helyezik, feldolgozzák azt az erkölcsi vagy egyéb problémát, amely a darab egyik alapkérdése volt. Itt elegyednek a drámapedagógiai és színházi eszközök. Ezzel szemben a DIE, a Drama In Education módszere abban áll, hogy a tanár az iskolai órán (lehet fizika, földrajz stb. is) a tananyag egy részét színházi eszközök segítségével jeleníti meg, mondjuk szituációba helyezi. Így a gyerekek nem fogalmi úton tesznek szert ismeretekre, hanem a játék során lényegében átélik az ismereteket.

A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ egy TIE-társulat?

Igen, 1992 januárjában a Gödöllői Művelődési Központban kezdtünk el dolgozni, de rögtön az első foglalkozásunkat bemutattuk a Marczibányi téren, azóta itt is, ott is rendszeresen működünk. Gödöllőn a kisegítő iskolával együtt öt általános iskola van, ezek mindegyikével folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. De nem mi járunk ki az iskolákba, egyrészt mert túl sok lenne a technikai nehézség, másrészt mert a gyerekeknek az már önmagában is jó élmény, hogy elmennek valahová.

Csak általános iskolás gyerekekkel foglalkoznak?

A TIE bármely korcsoportnál, akár felnőtteknél is jól beválik, de a mi tapasztalataink azt mutatják, hogy együttműködni leginkább mégis az általános iskolásokkal lehet, mert itt elég rugalmasak a tanárok, könnyebben lemondanak egy-egy óráról, nem félnek attól, hogy a gyerekeket pótolhatatlan veszteség éri. Egyébként Eszterlánc címen van egy foglalkozásunk a kábítószerezésről. Ezt a prevenciós játékot a Káva Színházi Nevelési Csoport – volt tanítványaim és munkatársaim – idősebb gyerekeknek szánja.

TIE-foglalkozásaik között szerepel a Fehérlófia. Miért választották épp ezt a mesét?

Nagyon sok oka volt. Mert tananyag, és mert abban az egyik legjobb mese, sőt több mint népmese, mítosztöredék. Negyven változata van. Mert jól játszható, mert olyan problémáról szól, ami a kilenc-tíz éves gyerekeknek életkori problémája: a hűség a társakhoz, a hűtlenség vagy cserbenhagyás, a csoporthoz való tartozás ebben az életkorban erősödik fel. Nagyon izgatja a gyerekeket, elevenükbe vág. Ehhez volt színpadi képem, ötletem, ehhez voltunk elegen.

Tehát a gyerekek végignézik az előadást.

Méghozzá úgy, hogy véletlenül sem zökkentjük őket ki a néző szerepéből, ezt már rég tudjuk, mondjuk, a Waldorf-pedagógiában is jártas Vekerdi Tamásról, hogy a néző akkor működik legjobban, amikor ül a széken, és a dolgok benne történnek meg, és nem akkor, amikor felráncigálják a színpadra. Megint csak Vekerdi írja, hogy a gyermek érti a stilizációt, és igaza van. Ezt a gyakorlatunk lépten-nyomon igazolja. A Fehérlófiát se fehérnek, se lónak nem játsszuk, de a gyerekek mégis halálpontosan tudják, miről van szó. Felnőtt néző nem biztos, hogy ilyen pontosan követi az előadást. Úgy kezdjük, hogy fogadjuk a gyerekeket az előtérben, együtt megyünk be, megmutatunk minden eszközt, amit használunk az előadáshoz, a lámpától kezdve a hangszerekig, hogy ne ilyesmivel foglalkozzanak előadás közben, hogy például mi szól, ismerjenek mindent, a történeten is végigmegyünk, ha nem olvasták előtte, megnézzük az előadást, utána együtt mozgunk, táncolunk egy kicsit, szünet, és a szünet után az előadás egyik képét visszahozzuk egy tabló formájában. Azt, amelyben a társak visszaejtik az alsó világba a kötelet, azt gondolván, hogy Fehérlófia van a kötél végén. És ekkor kezdődik a közös játék a cserbenhagyás problémájából kibontva.

• Rábeszélő