Skip to main content

Színház, dráma, nevelés

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Interjú Kaposi Lászlóval (a Kerekasztal Nevelési Központ vezetőjével)
Színház


Jól hangzik, ismerősen cseng, hogy drámapedagógia, de nem tudjuk, valójában mit is értsünk rajta. A programjukban sűrűn előforduló kulcsfogalomról, a TIE-ről még kevesebbet hallottunk.

A TIE az angol Theatre In Education, vagyis a Színház a nevelésben rövidítése. A hatvanas években Conventryből indult ez a mozgalom, akkoriban alakult ott az első olyan társulat, amely a színházat eszköznek, módszernek tekintette a tanításban és nevelésben. Vagyis színész-drámapedagógusok megcsinálnak egy darabot vagy darabrészletet, előadják vagy a saját helyükön, vagy iskolákban, és utána a közönséggel, gyerekekkel együtt „elpróbálják”, más-más szituációba helyezik, feldolgozzák azt az erkölcsi vagy egyéb problémát, amely a darab egyik alapkérdése volt. Itt elegyednek a drámapedagógiai és színházi eszközök. Ezzel szemben a DIE, a Drama In Education módszere abban áll, hogy a tanár az iskolai órán (lehet fizika, földrajz stb. is) a tananyag egy részét színházi eszközök segítségével jeleníti meg, mondjuk szituációba helyezi. Így a gyerekek nem fogalmi úton tesznek szert ismeretekre, hanem a játék során lényegében átélik az ismereteket.

A Kerekasztal Színházi Nevelési Központ egy TIE-társulat?

Igen, 1992 januárjában a Gödöllői Művelődési Központban kezdtünk el dolgozni, de rögtön az első foglalkozásunkat bemutattuk a Marczibányi téren, azóta itt is, ott is rendszeresen működünk. Gödöllőn a kisegítő iskolával együtt öt általános iskola van, ezek mindegyikével folyamatosan tartjuk a kapcsolatot. De nem mi járunk ki az iskolákba, egyrészt mert túl sok lenne a technikai nehézség, másrészt mert a gyerekeknek az már önmagában is jó élmény, hogy elmennek valahová.

Csak általános iskolás gyerekekkel foglalkoznak?

A TIE bármely korcsoportnál, akár felnőtteknél is jól beválik, de a mi tapasztalataink azt mutatják, hogy együttműködni leginkább mégis az általános iskolásokkal lehet, mert itt elég rugalmasak a tanárok, könnyebben lemondanak egy-egy óráról, nem félnek attól, hogy a gyerekeket pótolhatatlan veszteség éri. Egyébként Eszterlánc címen van egy foglalkozásunk a kábítószerezésről. Ezt a prevenciós játékot a Káva Színházi Nevelési Csoport – volt tanítványaim és munkatársaim – idősebb gyerekeknek szánja.

TIE-foglalkozásaik között szerepel a Fehérlófia. Miért választották épp ezt a mesét?

Nagyon sok oka volt. Mert tananyag, és mert abban az egyik legjobb mese, sőt több mint népmese, mítosztöredék. Negyven változata van. Mert jól játszható, mert olyan problémáról szól, ami a kilenc-tíz éves gyerekeknek életkori problémája: a hűség a társakhoz, a hűtlenség vagy cserbenhagyás, a csoporthoz való tartozás ebben az életkorban erősödik fel. Nagyon izgatja a gyerekeket, elevenükbe vág. Ehhez volt színpadi képem, ötletem, ehhez voltunk elegen.

Tehát a gyerekek végignézik az előadást.

Méghozzá úgy, hogy véletlenül sem zökkentjük őket ki a néző szerepéből, ezt már rég tudjuk, mondjuk, a Waldorf-pedagógiában is jártas Vekerdi Tamásról, hogy a néző akkor működik legjobban, amikor ül a széken, és a dolgok benne történnek meg, és nem akkor, amikor felráncigálják a színpadra. Megint csak Vekerdi írja, hogy a gyermek érti a stilizációt, és igaza van. Ezt a gyakorlatunk lépten-nyomon igazolja. A Fehérlófiát se fehérnek, se lónak nem játsszuk, de a gyerekek mégis halálpontosan tudják, miről van szó. Felnőtt néző nem biztos, hogy ilyen pontosan követi az előadást. Úgy kezdjük, hogy fogadjuk a gyerekeket az előtérben, együtt megyünk be, megmutatunk minden eszközt, amit használunk az előadáshoz, a lámpától kezdve a hangszerekig, hogy ne ilyesmivel foglalkozzanak előadás közben, hogy például mi szól, ismerjenek mindent, a történeten is végigmegyünk, ha nem olvasták előtte, megnézzük az előadást, utána együtt mozgunk, táncolunk egy kicsit, szünet, és a szünet után az előadás egyik képét visszahozzuk egy tabló formájában. Azt, amelyben a társak visszaejtik az alsó világba a kötelet, azt gondolván, hogy Fehérlófia van a kötél végén. És ekkor kezdődik a közös játék a cserbenhagyás problémájából kibontva.




















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon