„Tisztelt Sporttárs! Megkaptuk levelét, melyben asztali labdarúgó kérdésekről és szabályokról érdeklődik. Egyúttal megírja, milyen szabályokat ismer, s milyenek alapján játszik. Értesítem, hogy a Sporttárs által ismertetett állítólagos »szabályok« teljesen idegenek sportunktól, megütközéssel olvastuk. Az asztali labdarúgásnak semmi köze a gyerekek által űzött komolytalan »gombozáshoz«, annak a szabályairól mi tudomást sem veszünk. Bizonyára ismeretes Sporttárs előtt, hogy a legjobb úton vagyunk a szövetséggé váláshoz, érthető tehát, hogy kabát- és más hasonló gombokkal, valamint ehhez kapcsolódó felelőtlen gyermekjátékokkal már most sem áll módunkban érdemben foglalkozni.
Kérjük, gondolja át eddigi hibás tevékenységét. Amennyiben a fentieket tudomásul veszi, és alakuló Szövetségünk rendeleteit, illetve szabályait – különös tekintettel a »szektorszabályra« – önként elfogadja, és azoknak feltétel nélkül aláveti magát, a legnagyobb örömmel maradunk Sporttársal kapcsolatban.
Sporttársi üdvözlettel a MALSZIB (Magyar Asztali Labdarúgó Szövetség Ideiglenes Intéző Bizottsága) nevében: Bucskó Bernát.”
Harmincöt éve érkezett e levél. Vidékről jött, az asztali labdarúgás honi fellegvárából (ezt az akkori Népsport írta egy rövid, „színes” cikkben.)
De élőbbről kell kezdenem.
Legjobb barátom ’56 decemberében disszidált, és rám hagyta összes gombcsapatát.
„Fülesgombok?” – kiáltja pokoli gúnnyal Bacsej tanár – máig kedves olvasmányom, a Távolban egy fehér vitorla… vége felé, és Petya gondosan őrzött dobozait tűzre veti. Csakhogy a dobozokban nem fülesgombok vannak, hanem az 1905-ös forradalom fegyvereinek szánt töltények… Ötvenhat októberében mi viszont nem gomboztunk a barátommal, és – legalábbis én – töltényeket se dugdostunk. Apám nem tiltotta a gombozást. Én mégsem tudtam sokat kezdeni velük, azon kívül, hogy többször is szépen hadrendbe állítottam a csapatokat.
Végül is meg kellett bontanom az eredeti összeállításokat. A legjobbakból kispályás bajnokságot írtam ki magamnak. Egy gomb – egy csapat!
Beograd és a Real Madrid számított a két esélyesnek. Beograd, csak így, nem Crvena Zvezda vagy Partizán. A Yugo-gomboknak akkoriban szinte legendájuk volt, emlékszem, hogy a Pannónia utcában lakott egy srác, annak nemcsak Recéi és Pupijai, hanem Yugói is voltak, de cserélni nem cserélt. Más csapat győzelmére alig számítottam, a harmadik helyre a Vasas készülhetett.
Az őszi évad végén Beograd még veretlenül vezetett is, aztán minden papírforma felborult. A labda állandóan elgurult, mászni kellett érte ágy és szekrény alá, meg elveszett, néhány meccs félbeszakadt, gyakran óvnom kellett, s az óvásokat elbírálnom. Hosszas belső viták után a pályaválasztó csapat választhatott másfajta gombot (ún. „nehézgombot”) is labdául. A nehézgomb mintha vasból vagy rézből készült volna, fogalmam sincs, milyen célra, de könnyebb volt megtalálni, ha koppanva elgurult. A nehézgombos meccseken a Beograd hátrányba került. Végül is az esélytelen Újpesti Dózsa, egy tömör alsón sikló nehéz testű gomb nyerte az első bajnokságot.
Épp itt tartottam, amikor megjött a levél. De történt más is.
1960 őszén Lisszabonban az Ú. Dózsa rettenetes, 6–2 arányú vereséget szenvedett az akkor még Eusebio nélkül játszó Benficától. Hihetetlen és elképesztő eredmény: a portugál futballt nem ismertük. Volt egy nem túl magas jobbszélsőjük, a spanyol Gento és Sándor Csikar valamely ötvözete, bizonyos Augusto. A balszélső Simoens meg mintha Czibort mintázná. Mindkettő labdával volt nagyon gyors, nem lehetett ellenük mit tenni.
Az az Újpest olyan erős volt, hogy ma veretlenül nyerné a magyar bajnokság-gyalázatot (ezzel persze nem mondok sokat). A pesti visszavágó második félidejében megemberelte magát, és Szusza vezényletével végigtámadta a meccset. Szusza ekkor, igazi fénykorán túl, még mindig nagy játékos volt. Ha úgy tizennégy-tizenöt méterről félmagasan meglőtte a labdát, akkor az mindig a vetődő s épp a levegőben vízszintesen fekvő kapus dereka vagy keze fölött néhány centivel vágódott be a hálóba. Koreográfiájuk volt ezeknek a félmagas ágyúlövéseknek. De a portugál kapus, Costa-Pereira ámulatomra mind megfogta a nagy Szusza-lövéseket: saját koreográfiájával fölülírta a nagyszerű csatárét.
Igen, a levél… A levél szigorú hangjától elkeseredtem, és nem válaszoltam. Később, egyszer elmentem az első magyar asztali labdarúgó bajnokságra. Fürge, tornaruhás és cipős alakok forogtak. Pingpong asztalon játszottak, óriási, körbecsiszolt, külön erre a célra készült, a hagyományos gombra semmit sem hasonlító műanyag gombokkal. A játékosok kemény műanyag lapocskákkal pöccintettek. A bíró majd minden passz után egy másik, kisebb műanyaglappal méricskélt. Ez volt az ún. „szektormérő”.
Ez a szektorszabály őrületbe kergetett mindenkit, akár a valódi labdarúgásban a lesszabály.
A hasonulási vágy úrrá lett rajtam. Nagy nehezen készítettem egy papundekli szektort. Frissen alakult Benfica nevű háromgomb-csapatom rendkívüli támadójátékot produkálva vezetett az őszi szezon végén. A téli szünetben leigazoltam egy Eusebio nevű gombot: vele verhetetlen lett a Benfica.
Hosszú évtizedek múlva filmfesztiválra mentem Lisszabonba. A Benfica az egy vonatállomás volt, mint Rákosrendező. Közel hozzá épp fényben úszott a hatalmas stadion. Elővettem a zsebemből a hajdani bajnokcsapatot. Némán és bölcsen néztek sok diadalt megért pályájukra, melynek minden fűszálát ismerték, s melynek történetét ők írták valahol Budapesten.
- Sport [6]