Angyalosi Gergely egyike legkedvesebb pályatársaimnak: nem gyötörnek különösebb kételyek, amikor bevallom, mert e rovat vállaltan szubjektív hangvételű. És még az intimkedéstől sem kell tartanom, hisz személyesen nem is ismerjük egymást, tehát e barátság merőben szellemi. Cikkeit mindig a legelsők közt olvasom el, ha meglátom egy folyóiratban. Így történt most is, amikor kezembe vettem a Kritika decemberi számát: a Nincs vége a világnak című tanulmány terjedelmű recenzió Nádas Péter Talált cetli néven közreadott kötetét tárgyalja.
Talán nem tökéletes kritika, talán némileg hosszabb, bőbeszédűbb a kelleténél, talán körülményeskedő egy kissé, talán a kívánatosnál több benne a kitérő. Egyszóval: talán nem ártott volna némi húzás. De mindez lényegtelen, ha átgondoljuk Angyalosi mondandójának lényegét, azt a két alapkérdést vagy problémacsomót, mely Nádas kapcsán felmerül. Előbb azonban másról szeretnék beszélni.
Mégpedig arról: legyen bármilyen okos, bármilyen felkészült egy kritikus, gondolatai mélyen megalapozottak, értékrendszere szilárd, műveltsége széles körű, nyelvtudása alapos – mindezek az erények érdektelenné válnak, ha a kritika unalmas. Az unalom – bizony ez az a Rém, amely a legijesztőbb fenyegetés a kritikus számára. A regényíró vigasztalhatja magát Pilinszky mély és híres aforizmájával, a nagy művek „unalmon túli unalmával”. És ha ez kevés, még mindig reménykedhet: műve tíz-húsz-száz év után mégis eljut az olvasókhoz. A kritikus azonban nem remélhet kegyelmet, bukása villámgyors és végleges lehet, ha szürke, ha unalmas. És minden cikk megírása közben ott a szörnyű fenyegetés. Angyalosi egyik legfőbb erénye, hogy sohasem unalmas. Ettől megóvja csevegős, de soha nem fecsegős konverzációs hangvétele, a mód, ahogyan bevonja olvasóját egy mű játékterébe. A megszólalás mindig probléma számára, hisz pontosan tisztában van a kritikusi szerep irtózatos felelősségével. Lassan, óvatosan közelít a műhöz, soha nem hallgatja el kételyeit a maga ítéletét illetően, nem tartja magát tévedhetetlennek, ugyanakkor persze nem fél attól, hogy a lehető legkeményebben, leghatározottabban fogalmazzon. Valódi dialógust folytat így a művel, miközben feltárja egy bírálat megírásának drámáját, beavat a szövegezés folyamatába, szituálja tehát kritikusi állapotát. Így a kritika olvasója is helyzetbe kerül, bekapcsolódik a kritikus és a mű közötti párbeszédbe, amely így szabad emberek tercettjévé válik. És természetesen mindig egyes szám első személyben beszél: hisz maga a kritikus is „megformált Én”.
Az ilyen kritikus mindig hajlamos az öniróniára, remek példája ennek a mostani cikk indítása. Miközben elhatározza, hogy korábbi írásainak körülményes indításaival szemben ezúttal mondandója legközepébe vág, addig-addig facsarja-csűri a szót, míg ismét eléri, hogy körülményeskedve kezdje a kritikát. Ez a tapogatózás azonban felettébb indokolt, ha belegondolunk, hogy az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb tekintélyt szerzett, Németországban is a legkiválóbbak közt számon tartott írójának bizonyos nézeteit szeretné bírálni Angyalosi. Ez pedig nem más, mint „a profetikus hevületű környezetvédő-ökölógus szózatok kis csoportjában” megnyilatkozó beszédmód. Persze a nézetekkel van a legkisebb baj: „Nem mintha nem értenék egyet az ökölógusok számos vagy számtalan érvével. Éppen hogy nagyon sok mindenben egyetértek velük, mint – gondolom – minden épeszű ember.” Ám azonnal felhangzik a kétely: „Olyan beszédfajta ez, amely mentegetőzésre kényszerítené az embereket. Erőszakos beszéd, a jó ügy érdekében elrémíteni, rettegésbe ejteni akar.” Angyalosi nem hagy kétséget afelől, szerinte hogyan kapcsolódik Nádas Péter ehhez az intonációhoz: „idevonatkozó írásainak mindehhez annyiban van közük, hogy – akarva-akaratlanul – osztoznak az ökölógus diskurzus erőszakosságában”. Egészen röviden összefoglalva ez lenne a Nádas-féle beszédmód egyik problémája Angyalosi olvasata szerint.
A másik, szorosan idekapcsolódó kétely már veszedelmesebb vizekre viszi a kritikust, természetes hát, hogy hangja a korábbinál is óvatosabbá, már-már tépelődővé válik. Kommentár helyett hosszabban idézem: „Nos, ha valamilyen benyomásunk támadt ennek a világnak a teljességéről, amelynek záloga csak egy megmunkált és jelentős személyiség lehet, akkor nyugodtan kimondhatjuk azt is, ami nekünk hiányzott, hiszen egy pillanatig sem vontuk kétségbe a világszerűséget, az autonómiát és az öntörvényűséget, amelyet ezek az írások sugallnak.” A humorról van szó. „A több mint háromszáz oldalas kötet, amely oly sokféle írást gyűjt egybe, egyetlen mondatot sem áldoz fel, nemcsak a nevetés, de még egy futó félmosoly oltárán sem. Nádas világa komor, a derültebb pillanatokat inkább egyfajta kegyelemként átélt harmónia jellemzi a természettel vagy a másik emberrel, mintsem a pogány nevetés. Önvizsgálata, önkritikája, önmarcangolása maximális: öniróniája nincsen.” A makulátlan ízlésű Angyalosi persze érzi, hogy e kétely megfogalmazásával közel kerül, hogy átlépje a kritikusi kompetencia határát. A zárlat így a tépelődésé, az önvizsgálaté: „Lehet, hogy éppen a Nádas-univerzum nyomasztó súlya miatt kellett említést tennem erről; merthogy szerettem volna, ha időnként nevetéssel könnyít ezen a súlyon. De az is elképzelhető, hogy még súlyosabb lenne ez a súly, ha időnként a nevetés igazítaná helyre. Nem tudom, nem is akarom eldönteni.” Magam sem tudom. De annyi bizonyosnak látszik: a kérdés valódi problémája Nádas Péter művészetének. Egy érvényes kétely megfogalmazása – ugyan mi többet tehetne egy kritikus?
- Rábeszélő [6]