Katona Zoltán, Nayg István, Palkó Tibor és Sebestyén Zoltán műveihez nehéz út vezet. Több száz farönk áll az ablakok előtt és fekszik a padlón a Műcsarnok Kiállítási Csarnokának első termében. Más nincs is ott, a figyelmet az óvatos áthaladás köti le. Elég megtekintenünk a nagyméretű alkotásokat a belső termekben, hogy megértsük, a művészeket nem csupán a barátság és a rokon érdeklődés szervezte csoporttá: a kiállítás közös gondolkodás és munka eredménye. Színházi előadáshoz hasonlatos, a téma a legbelső én, az igazi világ keresése, melyet ki-ki a maga megközelítésében „ad elő”, a többiekkel összhangban.
Palkó Tibor a De lehet címet adta próbababák szétszedett, szétfűrészelt testrészeiből készült művének. A csípők, törzsek, kezek, lábak szabályosan, egymástól egyenlő távolságra elhelyezve egy egész falat megtöltenek, az üreges testek némelyikében zsír vagy tollpihe van. Teljes a némileg viszolyogtató, groteszk hatás. Katona Zoltán Imája három egymás fölötti, azonos tónusú részből áll, melyek nem érnek össze. Egy függőleges, füstként felszálló, folyóként leereszkedő vonal azonban végigvonul a képeken, mintha átugorna a szakadásokon, hogy kapcsolatot teremtsen a különböző szintek, valóságok között. A homorú-domború felület érdes, akárcsak másik festményén a színeiben legalábbis oldottabb és játékosabb Makk és narancson.
Sebestyén Zoltán is két munkáját mutatja be, az „Itt vagy?…” (2x nem) dobozok sokasága, melyek óriási téglalappá állnak össze a falon. Kétféle doboz van, alig különböznek, anyaguk fa és indigópapír. Kis színházak, kis börtönök, kis életek. Testoszlopa karcsú és magas, vázát egymásra illesztett rönkök alkotják, melyekbe téglák ágyazódnak; kicsi, elmosódott polaroidképeket fog közre némelyik. Nayg István Hármas önarcképe a legbelső teremben található. Három kép egymás mellett, szimmetrikusan elrendezve. A két szélső felülete sima, közepükön egy kis kiugró rész egy-egy profilból fényképezett portrét takar, csak oldalról láthatók. Befelé, a középső kép felé néz mindkét profil, amely ugyanolyan szürke, mint a szélsők, ám felülete érdes, rögös, mint egy sebé. Szemérmes ez a mű, s az egész kiállítás szemérmes. Fölfed egy keveset – és vár, hogy mi is közeledjünk. Vállalja a gyengeséget, a fájdalmakat, de csak azok láthatják meg, akik maguk is részt vesznek az alkotásban. Nem kereskedelmi művészet ez (a művek méreteik miatt is csak múzeumokban férnek el), nem a látható szépség iránti igényünket elégítik ki, többet adnak az alkotók: társukká fogadnak, csak velünk, nézőkkel lehet teljes a mű.
A bejáratnál figyelmeztetés a látogatóknak: mindenki csak a saját felelősségére nézheti meg a kiállítást, és a rönkök remélhetőleg senkit sem riasztanak vissza. Én is ezt remélem.
Műcsarnok, Kiállítási Csarnok, december 4-ig
(Bp. XIV., Olof Palme sétány 1.)
- Rábeszélő [6]