Skip to main content

A Block-csoport kiállítása

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kiállítás


Katona Zoltán, Nayg István, Palkó Tibor és Sebestyén Zoltán műveihez nehéz út vezet. Több száz farönk áll az ablakok előtt és fekszik a padlón a Műcsarnok Kiállítási Csarnokának első termében. Más nincs is ott, a figyelmet az óvatos áthaladás köti le. Elég megtekintenünk a nagyméretű alkotásokat a belső termekben, hogy megértsük, a művészeket nem csupán a barátság és a rokon érdeklődés szervezte csoporttá: a kiállítás közös gondolkodás és munka eredménye. Színházi előadáshoz hasonlatos, a téma a legbelső én, az igazi világ keresése, melyet ki-ki a maga megközelítésében „ad elő”, a többiekkel összhangban.

Palkó Tibor a De lehet címet adta próbababák szétszedett, szétfűrészelt testrészeiből készült művének. A csípők, törzsek, kezek, lábak szabályosan, egymástól egyenlő távolságra elhelyezve egy egész falat megtöltenek, az üreges testek némelyikében zsír vagy tollpihe van. Teljes a némileg viszolyogtató, groteszk hatás. Katona Zoltán Imája három egymás fölötti, azonos tónusú részből áll, melyek nem érnek össze. Egy függőleges, füstként felszálló, folyóként leereszkedő vonal azonban végigvonul a képeken, mintha átugorna a szakadásokon, hogy kapcsolatot teremtsen a különböző szintek, valóságok között. A homorú-domború felület érdes, akárcsak másik festményén a színeiben legalábbis oldottabb és játékosabb Makk és narancson.

Sebestyén Zoltán is két munkáját mutatja be, az „Itt vagy?…” (2x nem) dobozok sokasága, melyek óriási téglalappá állnak össze a falon. Kétféle doboz van, alig különböznek, anyaguk fa és indigópapír. Kis színházak, kis börtönök, kis életek. Testoszlopa karcsú és magas, vázát egymásra illesztett rönkök alkotják, melyekbe téglák ágyazódnak; kicsi, elmosódott polaroidképeket fog közre némelyik. Nayg István Hármas önarcképe a legbelső teremben található. Három kép egymás mellett, szimmetrikusan elrendezve. A két szélső felülete sima, közepükön egy kis kiugró rész egy-egy profilból fényképezett portrét takar, csak oldalról láthatók. Befelé, a középső kép felé néz mindkét profil, amely ugyanolyan szürke, mint a szélsők, ám felülete érdes, rögös, mint egy sebé. Szemérmes ez a mű, s az egész kiállítás szemérmes. Fölfed egy keveset – és vár, hogy mi is közeledjünk. Vállalja a gyengeséget, a fájdalmakat, de csak azok láthatják meg, akik maguk is részt vesznek az alkotásban. Nem kereskedelmi művészet ez (a művek méreteik miatt is csak múzeumokban férnek el), nem a látható szépség iránti igényünket elégítik ki, többet adnak az alkotók: társukká fogadnak, csak velünk, nézőkkel lehet teljes a mű.

A bejáratnál figyelmeztetés a látogatóknak: mindenki csak a saját felelősségére nézheti meg a kiállítást, és a rönkök remélhetőleg senkit sem riasztanak vissza. Én is ezt remélem.

Műcsarnok, Kiállítási Csarnok, december 4-ig
(Bp. XIV., Olof Palme sétány 1.)











Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon