Skip to main content

A magyar Holocaust

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kiállítás


Kell ez a kiállítás, válaszolom az elképzelt ellenvetésekre, hogy elég volt már az emlékezésből, van a világnak egyéb baja is, hagyjuk a múltat, és így tovább. Kell, mert lehetővé teszi, hogy megértsünk valami keveset abból, ami történt. Eltelt ötven év. Többen vagyunk már, akik később születtünk. Akik nem tapasztalhattuk meg, hogy a tudat alatti félelmek, a konformitás, az irigység hogyan választotta ketté az emberiséget olyan erővel, hogy a kettéválasztások sorában az utolsó az azonnali halál és a lassú haldoklás közé tétetett. Dokumentumokat, adatokat, fényképeket látunk. Melyik a legmegrázóbb? A zsidó villák kertjei gyümölcstermésének tulajdonjogát firtató újságcikk? A kitöltött fuvarlevél: „zsidó száll.”? A munkaszolgálatos levelezőlapon az apai szeretet jele: „örülök, hogy Buczkó megkapta bácsikájától a négy tankönyvet, és már szorgalmasan tanulhat”? A közelgő halálnak már tudatában levő cigányasszony szemölcsös arca? Nincs értelme a kérdésnek. Egy szörnyű kornak lenyomatai ezek. Elemezni azon időket csak annyira szükséges, amennyire az így nyert tudás a jelenben felhasználható. Emlékezzünk az áldozatokra, ismerjük meg a történteket, hiszen Auschwitz a kultúránk részévé vált már, s ha erről nem veszünk tudomást, magunkat csapjuk be. Jussunk túl a fájdalmon és a félelmen, mert így tudunk csak fölfigyelni, ha valami hasonló hangzik el, mint amit a tömeggyilkosok mondtak, ha a nemtudásnak olyan fajtájával találkozunk, ami kész megnyitni magát a rossznak, ha mítoszok születnek tehetetlenségből.

A kiállítás visszavisz a harmincas–negyvenes évek hétköznapjainak világába, segítséget kapunk, hogy elképzeljük, miként gondolkodtak a különböző társadalmi csoportok tagjai, milyen teóriák, előítéletek befolyásolhatták döntéseiket. A keretet a leglényegesebb események adják: az előzmények, a zsidótörvények, a munkaszolgálat, a deportálás, a megsemmisítés.

Az utolsó terem az életmentőké; legyenek a példaképeink ők. Ha nem is kell életünk során emberek százait megmentenünk, kisebb, szintén fontos feladatok várnak ránk, míg végleg fel nem oszlik az embert embertől elválasztó sötétség.

Budapesti Történeti Múzeum, november 28-ig (Bp. I., Budavári Palota, E épület)








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon