A szép giccs vigasza, melege, értelme sugárzik egy mexikói filmből.
Mi az ördög volna ez? Irodalomban és festészetben nyilván butaság, fából vaskarika, „ilyen állat pedig nincs”. Moziban van: a hetedik művészet utánozhatatlan csodája a Szeress Mexikóban című giccsfilm.
Szívdobbanás
„A szerelmi érzés eredendően csak giccses lehet” – intett egy nagyszerű írásában Deák Tamás, amikor, Magyarországra települése után, Filmvilág-beli esszéjében valamely nagy rendező meghökkenéssel fogadott giccsfilmjét védte-mentegette. „A közhely védelmében” – írta vagy ötven éve Karinthy. Kosztolányi is írhatta volna, egyetértve Esti Kornéllal, pedig ők aztán mindhárman igényesek voltak, és választékos ízlésűek.
Néhány tudósagyú esztéta sohasem fogja megkülönböztetni a buta giccset a szép és felemelő, igaz giccstől. De jó volna egyszer nagy, többkötetes giccslexikont írni, magyarázni, okadatolni. Még jobb volna egy giccsantológiával ünnepelni a nagy giccseket, A Manderley-ház asszonyát, a Szállnak a darvakat, a Rómeó és Júliát (Shakespeare még merte, sorolhatjuk tucatnyi darabját, nemcsak a Rómeót): a Sok hűhó semmiért nemrég bizony gyönyörű giccsként tündökölt fel a filmvásznon Kenneth Branagh feldolgozásában, bár az eszesen gonosz MGP nagyon fanyalgott utána. A premier közönsége viszont dacosan és boldogan könnyezett; én is vállalom.
No de ne bújjunk Shakespeare mögé, nekünk itt van Szomory bizony, és Szép Ernő is itt van. Jó író, aki zsigerileg undorodik a giccstől?… tán Nagy Lajos volt csak ilyen, de ő érzelmes, fanyar gonoszságával és eszével eltitkolta csak tenger-érzelmességét… Kundera igen, ő a giccs legnagyobb élő ellensége, a könnyes érzelmekkel szembeszálló Ráció éles agyú és hideg szívű sárkányölő lovagja. Értelemtől és eszélyességtől villódzó könyveiben, hiába okosak oly kevélyen és fagyosan, elférne bizony egy kis sírás, nyavalygás, sápadás, pirulás: valami „esztétikum és ráció alatti”, valami jófajta giccs. Mert nem melegít, nem hevíti keblünk, csak világít az ő szava. A katonavonatok, a tankok meg a bőszült butaságok bizony Hrabal és Menzel urak érzelmeitől akadnak el, nem a nagy észtől.
Cherbourg-i esernyők, Egy férfi és egy nő, a Cabiria éjszakái – sorolom –, de hisz még akár az Országúton, bizony, a La Strada vagy a Csoda Milánóban… a latinok, igen, ők értéket és értelmet adnak a giccsnek. A magas művészetet művelő, nem tömegek fülének való Marguerite Duras könyveiből forró könnyzuhatag árad, versenyt zokognak az ő könnytől és érzelmektől megittasult hősei. Nincs édesebb kín a zokogásnál. The sweet sickness, az édes betegség… Nem, nemcsak a féltékenység az, miként a (minálunk buta, pökhendi tudatlansággal „krimiírónak” tartott) nagyszerű lelki-horror írónő, Patricia Highsmith regénycíme mondja. A giccsvágy érzete is édes kín. Hogy is lehetne másként a féltékenységről nagy könyvet írni: aki szerint nem giccs a Kreutzer szonáta óta minden nagy féltékenységtörténet, a Feleségem története, meg a Lolita meg a Saul Bellow Herzogja is, az menjen sebesen irodalomtörténésznek.
Még több szívdobbanás
Alfonso Arau, a mexikói rendező neve nem sokat jelent nálunk. Még viszonylag friss lexikonokban is hiába keressük. Pedig a hatvanéves rendező nem pályakezdő, változatos pályáján Kubában is rendezett, rajz-, reklám-, rövidfilmet, sikere volt Gogol Revizorának egy Latin-Amerikába adaptált változatával. A Szeress Mexikóban alapjául szolgáló regény, Laura Esquival világhódító tömegsikere a napokban jelent meg magyar kiadásban is. Eredeti címe (Cómo agua para chocolate) „Mint a víz a forró csokoládéhoz…” érdekesebben hangzik, furcsább, nyitottabb.
A film harsányan vállalt melodráma. Halk és pironkodó melodráma.
Valeria Sarmiento francia–brazil csúcs giccse volt ilyesmi 1985-ben, lenyalt hajú, szívtipró mostohaapa (vagy nagybácsi?) hőssel, aki megvárja, míg a kishúgocska nagylány lesz, hogy férfiként szerethesse… Sok butítást megélt filmforgalmazók nem vettek róla tudomást, legalábbis nálunk. A párizsi premieren Kundera is ott mosolygott. Egy melodrámafesztivál nyitódarabjaként vetítették. Mert szerencsére ilyen is van már. S nem úgy általában a latinok, hanem egyértelműen és pontosan Latin-Amerika ebben a nyerő. Az argentin és mexikói film legjobbjai verhetetlenek e pályán. Bunuel mexikói megújulásához nyilvánvalóan ennek az igénynek a kihívása is szükségeltetett.
A Szeress Mexikóban családregény-giccs, történelmi freskó háttérrel. Tita, Rosaura, Pedro, orvos, Gertrudis-Pancho Villa vezér, Checha, a szolgáló.
Egy parancsoló és uralkodó Anya, nem engedi, hogy legkisebb lánya feleségül menjen a szerelméhez. Az anyának ugyanis titka van, ő sem mehetett hozzá szerelméhez. Tita, a film hősnője beletörődik, hogy Pedro nővérét vezesse oltárhoz. Tita hallgat és szeret. A család rajongott szakácsnőjeként étekremekművekbe fojtja minden érzelmét. („Szublimálja libidóját” – vajon a tudomány nyelve szebb, mint a giccsé? S hihetetlen, de van, aki azt szereti…)
Rózsasziromban párolja a fürjecskéket, különleges pástétomokat és süteményeket készít, az ő főztjétől haldoklók támadnak fel. Tita, bár szűz marad, valami tudománytalan csoda folytán még szoptatja is tej-elapadt nővére csecsemőjét. Amikor egyre gonoszabb anyja, gyanakodva a nem múló, csak lappangó szerelemre, elszakítja Titát szerelmétől, a csecsemő el is pusztul. Kitör a forradalom, Pancho Villa seregei felszabadítják és kifosztják a büszke udvarházat, s az Anya is meghal. De bosszúálló szelleme a túlvilágról is ellenkezik, baleseteket, halált, átkot bocsát a titkos szerelmesekre.
Titára is anyja sorsa vár, ha meghátrálna. Pedig szépen tehetné. Szerető és méltó udvarlója akad egy orvos személyében… Izguljon a jövendő néző, nem mesélem el. Pedig a giccseket újra és újra el kell mesélni, nincs is bennük más talán, mint a történetbe kívánkozó hömpölygő meseérzelem. Kikívánkozik hát, de elhallgatom…
A Szeress Mexikóban „szabad és hajlékony giccs”. Tita sokáig szűz marad, évekig plátói rajongás fűzi Pedrójához. Aztán mégis megesik, aminek kell. Mármost sírig hű szűz-szerelmes, vagy vérbő titkos ara? Két giccsséma kapcsolódik itt könnyen és természetesen. Van még sok minden, borzongatás és pironkodás, van pusztító tűzvész is, amelyet a rég halott, de békétlen s bosszúvágyó anya a túlvilágról lobbant fel nagy villámokkal.
Bámulatunk tárgya az Elfújta a szél és a Száz év magány csábítóan csillámló vegyülete. (Mondanunk sem kell, hogy azért közelebb az előzőhöz.) Sőt, a Szerelem kolera idején is felötlik: a film elején is ragály tör ki, meg, mondtuk már, itt a történelem viharzó háttere, Pancho Villa egyik alvezérének rablóként megjelenő, de délceg, családféltő katonatisztként búcsúzó személye által megelevenítve.
A film és a könyv nagy ötlete természetesen a főzés és a szex összekapcsolása. Latin-Amerika ma a regény nyomán készült szakácskönyvekkel van teli. Nagy és igaz közhelyből nagy és szemérmetlenül közvetlen párhuzam gőzölög ideg- és érzékborzolóan a fél világ tűzhelyein. „Szeretettel kell csinálni…” Pironkodás és asszonyi bölcsesség vegyül a kislányos mosolyú Tita szavaiba. Egy életen át… Egy életen át főz és szeret. Egy Cordelia apa nélkül.
Cordéliának természetesen meg kell halnia, hogy sírhassunk. Gyufát nálunk megesett, rongyos cselédek ittak, Latin-Amerikában még ehhez a halálmódhoz is fennkölt képzetek társulnak. Tita nem megesett és rongyos cseléd, hanem dacos és tisztelt varázslókisasszony inkább. Nem is tudom, miért e gyufaivó halál. Talán a nagy hasonlat miatt. A hasonlat el is hangzik szóban, megjelenik képen is.
Gyufaláng lobban, majd minden gyufa egyszerre gyullad, mert a két szerető szíve meghasad. Nagy tüzek lobognak. A néző szíve csordultig tele, de aki érző lény, nem szégyelli. Rózsasziromban párolt fürj: megetettek vele, és nem nagyon bánjuk. Legalábbis, aki még hisz, vagy hinni szeretne a film rég elfoszlott naiv varázsában.
- Kultúra [6]