Hogy a téma államháztartási, az is jól mutatja az idők változását. Az államháztartási reform nem valósulhat meg széles társadalmi támogatás nélkül, így a hivatalos megokolás. A bizottság tehát arra jó, hogy elsimítsa a reformintézkedések keltette ellentéteket. Ez már ismerős a régi időkből, akkor is sokat számított az összeboronálás, amely abban a technikában csúcsosodott ki, hogy kiket vonnak be a szóban forgó bizottságba. Most az elnök pénzügyminiszter, a tisztségüknél fogva részt vállaló belügy-, népjóléti, művelődési miniszterek, számvevőszéki elnök, parlamenti szakbizottsági elnökök és – elnök hiányában – a Magyar Nemzeti Bank általános elnökhelyettese mellé bevonják a parlamenti ellenzéki pártok, az Érdekegyeztető Tanács szakszervezeti és munkaadói oldala, a társadalombiztosítási és települési önkormányzatok, a három országos vállalkozói kamara egy-egy megbízottját is.
Az ellenzéki pártokat nem számítva, az összeboronálás újólag érdekegyeztető jelleget ölt. A társadalmi-gazdasági megállapodás óhaját is az az illúzió táplálta, hogy a terheket kártyaként lehet szétosztogatni az érdekek megjelenítői között, s emez osztás által az érdek közössé válhatik. Hogy ez mennyire irreális várakozás, azt jól tudjuk: a tgm-et még mindig kötögetik megfelé. Az érdekképviselők integritásukat és presztízsüket féltik, és sehogy sem akarnak azonosulni a nagy közös érdekkel.
Az államháztartási reform fő kérdése is a terhek megosztása. Az állam hosszú távon kevesebb adót akar szedni, viszont kevesebb kötelezettséget is óhajt levenni a társadalom válláról (amit úgy mondanak: meg kell szüntetni a túlelosztást). A hatalmon lévő csoportoknak viszont komoly érdekük fűződik a fennálló elosztáshoz (amint azt Marx Károly is megmondotta volt), s ha a változtatás mégis az erős csoportok érdeke (mondjuk, ha esély nyílik a munkanélküli-ellátás szűkítésére vagy a kötelező társadalombiztosítás önkéntes rendszerbe való átszipolyozására), mindig akad egy másik csoport vagy állami szerv, amelyik a gyengék védelmezőjének szerepében a változatlanság pártjára kel. Közben elvileg csaknem mindenki belátja: a reformra szükség van. Kétséges, hogy kiutat jelent-e ebből a csapdából a bizottsági érdek-egybehangolás. Először is a témák és az érdekek szerteágazók, aminek következtében a mégoly széles körből verbuvált bizottság kompetenciazavarokkal fog küszködni. Másodszor pedig: könnyen megeshet, hogy a keserű pirulákat, amelyek általános belátásból vagy a kényszer parancsára még esetleg lemennének a torkokon, azért köpik ki a tisztelt résztvevők, mert különben minek volnának ott a bizottságban.
Volna persze másik mód: az abszolutizmus. A kormány, attól a meggyőződéstől vezérelve, hogy a csapdából ki kell mászni, ám ez keveseknek áll közvetlenül érdekében, reformlépéseket agyalna ki és hajtana végre. (Ez nem légből kapott elképzelés: például a múlt héten kapott szárnyra a hír, hogy a Pénzügyminisztériumból gazdasági csúcsminisztériumot szeretnének csinálni, bár ezt e hét elején cáfolták.) Csakhogy Magyarországon a kiterjedt haversági viszonyok nem segítik a nyílt konfliktusvállalást. Emellett sok területen a reform széles körű együttműködést követel meg. A kincstári reform (Beszélő, 1994. dec. 1.) szerencsés kivétel, a kormánynak végül is nem kell megkérdeznie a fennhatósága alá tartozó szerveket, beleegyeznek-e abba, hogy 1996. január 1-jétől nem lesz önálló bankszámlájuk. Más területeken viszont a központ, a szegény Pénzügyminisztérium valósággal ki van szolgáltatva; honnan tudná például, hogy az egyes szakterületeken mely feladatok finanszírozására van valójában szükség, milyen legyen a nem pazaroló, de igazságos szociális rendszer? Nyilván a szakmabeliektől, akiknek kedvező ez a helyzet, így nem szívesen teregetik ki a kártyáikat. A következmény a sokszor bevetett és sokat szidott általános restrikció – a „fűnyírómódszer” –, aminek a PM dagadó népszerűtlenségét köszönheti.
Adódhatna egy harmadik mód, a parlamentarizmus is: a kormány és pártjai a választáson szerzett mandátumot használnák föl a fájdalmas reformlépések megtételére, mégpedig anélkül, hogy lépten-nyomon a részérdeksérelmek felől érdeklődnének. Ám az a gyanúnk: a szocialisták ellenőrzése alatt álló gazdaságvezetés el szeretné kerülni a szabaddemokrata-akadékoskodást. Egyébként is, a parlamentarizmus ilyetén fölfogása kiment a divatból az MDF vezette kormány bukása óta. A Horn-kormány, mint annyiszor, ezúttal is szakít az Antall-féle arisztokratizmussal. 1993 áprilisában egyébként Antall József is úgy érezte, föl kell állítani egy bizottságot, mivel menesztette Kupa Mihály pénzügyminisztert, aki akkorra már komoly államháztartási reformígéreteket tett a Nemzetközi Valutaalapnak. Demonstrálni kellett, hogy a személycserével nem vész oda a reformszándék. Így aztán – egy nappal azelőtt, hogy az újdonsült pénzügyminiszter külföldi kölcsönszerző útra indult – fölállt az Államháztartási Racionalizálási Bizottság, amely jobbára államtitkárokból, államtitkár-helyettesekből meg egyetemi tanárokból, valamint – mutatóban – egy ellenzéki képviselőből állt. Úgy tudjuk, e grémium mindössze kétszer ülésezett; hivatalosan tavaly év végén, az új bizottság megalakulásáról hozott kormánydöntéssel szűnt meg.
Hivatkozott cikkek
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]