Skip to main content

Kincstári szöveg

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Interjú Naszvadi Györggyel

[Eörsi János]: Szegény központ!


A kincstár létrehozásának lényege, hogy a költségvetési szervek megszűnnek pénztulajdonosok (bankszámlatulajdonosok) lenni; ehelyett egységesen kezelt, alszámlákból álló kincstári számláról folynak ki majd a pénzek az államháztartásból. A mostani, szétaprózott pénzkezelés egyik hátránya, hogy nagy mennyiségű elfekvő pénzt teremt, és ez növeli a büdzsé kamatterheit.

(eö) [Eörsi János]: A rejtett tartalék


Fel kell gyorsítani az államháztartási reformot! – mondotta költségvetési expozéjában Békesi László pénzügyminiszter november 21-én a parlamentben. A „nagy elosztási rendszerek” (társadalombiztosítás, szociális támogatások, elkülönített állami pénzalapok) átalakítása terén egyelőre csak „félfordulatot” ígért. Viszont a költségvetési szférán belül „egyes lépéseket” már a jövő év folyamán meg kellene tenni, s nem várni velük 1996-ig.


Nemzetközi összehasonlításban hogy folynak nálunk az állami pénzügyek?

Ami nálunk van, az egy teljesen sajátos képződmény. A nyugatihoz képest a pénzkifizetés rettentően decentralizált. A központ, ahová befolynak az adók, kifizeti a pénzt a fejezeteknek (minisztériumoknak), a fejezetek kifizetik az intézményeknek, az intézmények pedig kifizetik a béreket, a beruházásokat, az eszközbeszerzéseket, majd elindul a pénz visszafelé: az intézmények befizetik a személyi jövedelemadót a központnak, a társadalombiztosításnak pedig átutalják a járulékot. A magyar államháztartási rendszer kb. 30 ezer kis forgóalapból áll. Ezzel szemben nyugaton a kincstár egységes, sőt ebbe az irányba léptek a környező országok többségében is, vagy – a nemzetközi szervezetek tanácsára – legalább politikai döntést hoztak erről.

Tehát nálunk is egy helyről – a kincstárból – kellene kifizetni a közpénzeket. Milyen előnyökkel jár ez?

Először is jóval kevesebb pénzre lesz szükség az államháztartás finanszírozásához. Most előre kell odaadni a pénzt az intézményeknek, így ez a pénz leülepedik a bankrendszerben. Mintegy 200–300 milliárd forintnyi közpénz vesztegel emiatt a bankoknál, s ez az adósságfinanszírozás szempontjából katasztrofális (legalább 50–60 milliárdos évi kamatban mérhető) veszteséget okoz. Költséges az is, hogy sokat kell utaztatni a pénzt, továbbá, hogy bruttó összegeket (a béreket pl. az adóval és a járulékokkal együtt) fizetünk az intézményeknek, így jóval több pénz kell a finanszírozásukhoz. Az intézmények a náluk lévő fölös pénz egy részén állampapírokat vásárolnak, így ez a pénz visszajön ugyan a kincstárhoz, de kamatot kell utána fizetni. Mindennek csak olyan rendszerrel lehetne véget vetni, amelyben csak akkor történik kifizetés, ha a pénz kilép az államháztartási körből.

Legalább ilyen fontos, hogy korszerűsítsük az információs rendszert. A mai rendszer alapja az intézményi adat: a könyvelés intézményi szinten történik, és az innen nyert információkat összesítjük. Csakhogy így kétszer vesszük számításba azokat a pénzmozgásokat, amelyek a két intézmény között jönnek létre. Emiatt mondja a számvevőszék – nem alaptalanul –, hogy nem hiteles, nem valódi a költségvetés. Az így kapott adatokból „derül ki” az, hogy az államháztartási kiadások a hazai össztermék (GDP) 65–70 százalékát teszik ki, és ezt egyensúlyjavító intézkedésekkel le kell szorítani. Ez így nem igaz: ha az intézmények közötti pénzmozgásokat levonnánk, akkor 50–55 százalék körüli kiadást kapnánk, és ez meg is felel a nemzetközi arányoknak. És ha megszüntetjük az intézményi könyvelést, és bevezetjük helyette a kincstári számlákhoz kapcsolódó egységes számvitelt, azt is jobban fogjuk tudni, hogy az egyes területek: az iskolák, a fegyveres testületek stb. mibe kerülnek.

Többek között az intézmények között zajló pénzmozgás a forrása az úgynevezett „saját bevételeknek”, amelyekből 1995-re minden fejezetnél csökkenést terveztek az idei intézményi bevételekhez képest. Mivel indokolja ezt a Pénzügyminisztérium?

A PM nem tudja igazán indokolni. Ez a fejezetek és az intézmények dolga. Ők azt mondják, hogy előre nem lehet fölmérni a bevételeket, és később, ha mégis nagyobb lesz a bevételük, arra hivatkoznak, hogy „találtak” újabb bevételi forrásokat. Az is ösztönzi őket az alultervezésre, hogy a jelenlegi szabályok jóval szabadabbak a bevételi többletek elköltésében, mint a költségvetési előirányzatok felhasználásában. Ez a helyzet korábban alakult ki, amikor összekevertük egymással a szocialista vállalatot és a költségvetési intézményt. Az intézményeknek érdekük fűződik ahhoz, hogy „vállalkozzanak”, mivel azt mondhatják, a költségvetés nem ad nekik elég pénzt. Ez egy ilyen játék: én nem adok pénzt, te vállalkozol, én nem tudok neked pénzt adni, de elnézem neked, hogy vállalkozzál, és ezzel elvigyed tőlem a pénzt, sőt a tetejébe még kincstárjegyet vásárolj, és így kamatjövedelmet is elvigyél. Zavaros érdekeltség uralkodik az intézményi szférán belül. Többnyire nem olyan vállalkozások folynak, amelyek kifelé, a piac felé értékesítenek, hanem pl. olyan, hogy egy minisztérium háttérintézménye a minisztériumnak dolgozik. Vagy egyes hivatalok pénzért adnak információt más hivataloknak, mondván: ez „üzlet”. Na most baromi jó üzlet, hogy egyes hivataloktól én, a Pénzügyminisztérium megveszem az információt. Különben elsőként nem is nekem, hanem a versenyhivatalnak kellene kiabálni emiatt: az az intézmény, amelyik vállalkozik, nincs azonos versenyhelyzetben a piaci szereplőkkel, nincs rákényszerítve például arra, hogy a tőkéje megtérüljön. A kincstári reform egyik fontos lépéseként meg kell szüntetni a befelé vállalkozást, és ha egy szervezet vagy egy részleg kifelé vállalkozik, azt ki kell tenni a költségvetésen kívülre.

Az államháztartáson belül a pénz helyett előirányzattal kell gazdálkodni. Vagyis a kincstárnak kell kiadnia a pénzt, de erről a döntést – az előirányzott keretek erejéig – az intézmények hozzák meg. Ehhez azonban pontos előirányzatok kellenek, tehát szakítanunk kell a mostani tervezési gyakorlattal. Mindenütt a világon a költségvetési évet megelőző évben csinálják a költségvetést. Mi egy kicsit menet közben is csináljuk.

Az előirányzatok azért is rosszak, mert úgy nyaranként a tárcák költségvetésére azt mondja a pénzügyminiszter, hogy sok, faragjatok le ennyit és ennyit, és ezt a tárcák nem szívesen teszik meg.

Nagyon kevés az idő a költségvetés elkészítésére, az év közepe táján már nem lehet tisztázni, hogy ha kevesebb a pénz, hogy lehet mégis a feladat finanszírozását megoldani. Az év elején kellene elkezdeni a következő év tervezését, és sokkal részletesebben, mint most. A PM már az induláskor mondja meg a tárcáknak, hogy kb. mennyi keretük lesz, majd több fordulóban egyeztessen velük a jövő évi előirányzatokról.

Erre mondhatják sokan: a PM centralizálni akar.

Az intézményeknek nem kell pénztulajdonosnak lenniük, elég, ha a kincstári számláról az előirányzatuk terhére jogosultak fizetni. Tehát nem a döntési jogosítványokat centralizáljuk – mert ettől ijedeznek –, hanem csak a pénzt, amelyet most az intézmények kezelnek. A PM-nek kétségkívül koordinálnia kellene a tervezést. A kincstári szervezet viszont elkülönül a PM-től, feladata a költségvetés végrehajtása, a tervezésbe nem szólhat bele.

Hol sért mégis érdekeket a kincstári reform?

Azok az intézmények a leghangosabbak, amelyekről kiderül, hogy feladataik nem indokolják az intézmények méretét.

Az önkormányzatok is keresztülesnek ezen a reformon?

Az önkormányzatok és az általuk fenntartott intézmények (iskolák, kórházak, szociális otthonok stb.) külön-külön számlát vezetnek az OTP-nél, amely természetesen pénzforgalmi jutalékot szed az átutalások után még akkor is, ha a pénz csak az egyik számláról a másikra vándorol, és el sem hagyja a helyi kirendeltséget. Önkormányzati szinten is a kincstári szemléletet kellene érvényesíteni; legyen az önkormányzatnak egy számlája, és az intézmények innen költsék a pénzt, a költségvetésük keretei között. Egyelőre tisztázatlan kérdés, hogy az önkormányzatok számláját továbbra is az OTP kezelje-e, vagy átvegye a kincstári pénzkezelő szervezet.

Terveik között szerepel az is, hogy „részben fel kell adni az önadóztatási szisztémát”. Mit jelent ez?

A kincstárnak komoly feladata lesz az államadósság menedzselése, azaz: mikor mennyi kincstárjegyet bocsásson ki a hiány finanszírozására. Ehhez azonban tudni kell, mikor folynak be a bevételek, és hogy mikor esedékesek a kiadások. Utóbbit nagyjából lehet tudni, az adóbevételek azonban előre nem látható mértékben ingadoznak. Tehát az adófizetési kötelezettséget is nyilván kellene tartani. Ezért át kell állni egy olyan, a társasági adó esetében már működő rendszerre, hogy az adózók az előző év alapján előzetes bevallást készítenek, ezt az adóhivatal felülvizsgálja, a bevallás után adóelőleget szed, majd az év végi elszámolás alapján korrigálja az elszámolást.

Az államháztartás pénzszükséglete csökkenni fog, s vele az állampapírok tömege is. Emiatt kisebb lesz a bankok nyeresége. Nem kell emiatt már megint csinálni velük valamit?

A bankok betétei és állampapírban megtestesülő portfoliói egyszerre csökkennek (a betétei úgy, hogy a jegybank a nála levő intézményi számlák csökkenésével egyidejűleg csökkenteni kénytelen a bankoknak nyújtott hiteleket); így a mérlegfőösszegük is csökken, de ez nem baj. A vállalkozások szempontjából pedig kifejezetten kedvező lesz, hogy csökkenni fog a kamatszint. Viszont kétségtelenül jövedelmezőségi lyuk támad a bankoknál, emiatt biztosan szükség lesz egy közvetlen beavatkozó intézkedésre.

Mi lesz a menetrend?

Ha a kormány elfogadja a koncepciónkat, a központi költségvetési körben ’96 január elsejétől meg lehet csinálni a kincstári rendszert. Ehhez ki kell dolgozni a kincstári számlarendet, és ennek vezetésére alkalmas pénzintézetté kell kifejleszteni az Állami Fejlesztési Intézetet, kiegészítve a jelenleg Nemzeti Bankban lévő fiókhálózat egy részével. Kb. ’97 január elsejétől az önkormányzatok is bekapcsolhatók. Vita folyik még arról, hogy a társadalombiztosítást nem kellene-e kivinni a pénzintézetekhez; az én véleményem az, hogy az egész államháztartásra – így a tb-re is – ki kell terjeszteni a kincstári rendszert.












































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon