A 27 éves I. bölcsőjét például – ma női ruha- és divatáru-kereskedő egy alföldi középvárosban, s vállalkozását mindenféle bankhitel, valamint családi támogatás nélkül alapította, a lehető legigazibb salf made man tehát – egy alföldi kisváros igen szerény, tisztes szakmunkáscsaládjában ringatták. Olyan régi parasztházban, hogy már-már népi építészeti műemlékké nyilvánították, mikor utolérte a végzet, és leégett.
(Biztosítva nem volt, úgy gürcölte össze a család évek alatt az új hajlékot – de akkor már hősünk messze járt.) A küszködő szülők három gyermekük világra szóló szépsége révén váltak először nevezetessé a városkában. A kislányt – ma 21 éves, és bátyja butikjában dolgozik – annak rendje és módja szerint helyi szépségkirálynővé is koronázták egyszer. Szó, ami szó, I. úr is fess fiú, és erre súlyt is fektet. Valami omlós anyagból varrt puha fekete öltönybe, fekete damasztingbe burkolta nyúlánk tagjait, karcsú derekán széles fényes selyemöv piroslott, hosszú fekete haját varkocsba kötötte Alain Delon Zorrójának stílusában tartva egész megjelenését, mikor a Beszélő szorgos krónikását egy személyes szolgálattevő-féle jókötésű fiatalember a színe elé vezette. (A jókötésű fiatalemberről később kiderült, hogy a harmadik testvér, aki az év egy részében veszélyes, szóval robbanó anyagokat szállít egy német cégnek. Az I. szülőknek van mit aggódni gyermekeikért.) Az installációt mobiltelefon (óh, mobiltelefon! Megfigyelték hogy a Hegyalja úti gyilkosság történetének is ez a leitmotívja? S egyáltalán, ennek az egész új társadalomnak a totemállata?) s percenként előálló, majd néhány szó után távozó jóval kevésbé látványos, de azért jelentékeny urak egészítik ki. I. úr biztos kézzel, jó stílusérzékkel formálja meg környezetét, mely valljuk be, egy alföldi középvárosban elég fantasztikusnak tűnt volna néhány évvel ezelőtt. (Beleértve a női divatáruüzlet gazdag flitteres estélyiruha-kínálatát, amire egyébként – I. úr szerint – van kereslet.)
I. egyébként is vonzódik a szépművészetekhez. Fest olajban, és verseket ír, legfőképpen éjszaka, hisz nappalait leköti az üzlet, amiből egész családja él.
Például:
Őrjöng az Ördög –
Szememben…
Kvazimodó vagyok,
De elkísérnek az Angyalok…
De megírta, és kiadta saját élettörténetét is. (E portrénak – beszélgetésünkön kívül – forrása ez a jól komponált, bár az olvasószerkesztőt érzékelhetően nélkülöző könyv.)
I. a női divatáruboltot – azt mondja – abból a pénzből nyitotta, amit egy helyi milliárdos személyi testőreként keresett. A milliárdost, aki egyébként jelenleg bank- és adóügyek miatt vizsgálati fogságban ül, I. ma is jó és tiszta embernek tartja, de az üzleti élet, legalábbis ebben a nagyságrendben élethalálharc, a szó legszorosabb értelmében. Azért is kereshetett ő maga olyan jól mint testőr, mert élethalálharcban profi, fizikailag és hogy úgy mondjam lelkileg egyaránt. Mint néhány tucat honfitársunk, ő is a francia idegenlégióban szerezte meg alapképzettségét. Miután 16 évesen – két év villanyszerelői szakmunkásiskolával és intenzív szubkulturális közösségi élettel, valamint atlétikai múlttal és karatetudománnyal a háta mögött párducmintás szerelésben és féloldalon pirosra hidrogénezett hosszú hajjal – lelépett egy itáliai társasutazásról, pár hónap reménytelen hányódás után kegyesen öregítve magán szűk két évet, belépett az idegenlégióba. Ott aztán kiképezték többek között közelharcra, sziklamászásra, ejtőernyős ugrásra, s általában is azon voltak, hogy formába hozzák fizikailag. I.-nek kemény bevetésben is része volt Afrikában, amiért Francia Érdemrendet is kapott. (Itt kell megjegyezni, hogy rasszizmusnak nyoma sincs I. önéletírásában. Arabokról és feketékről – noha velük szemben vetették be – inkább bizonyos együttérzéssel ír. S a hazai helyszíneken hasonlóképp nem cigányozik. Előítéleteket inkább a hagyományos tekintélyekkel szemben táplál: a gazdagokkal, a politikai hatalmasokkal s mindenekelőtt a világ összes rendőreivel szemben, amit – úgy tűnik – még az alföldi kisvárosban, ipari tanuló korában alapozott meg. Későbbi tapasztalatai nem igazán voltak alkalmasak arra, hogy alapvető irányultságát megváltoztassák. Az olaszországi csövezés vagy a korzikai légiós élet – ahol a polgári világ tökéletesen bezárult a gyanús múltú légiósok előtt – a beilleszkedett, komfortosan élő embereket s intézményeiket ellenséges masszává gyúrta I. szemében.)
Elbeszélése szerint I. az idegenlégióban találkozott össze véletlenül gyerekkori eszményképével, a nála néhány évvel idősebb, városkájabeli G.-vel. Lehet, hogy az elbeszélés összevon és sűrít, s G. alakjában összemosódik legenda és valóság, de ez mindegy is. G. annak idején itthon első osztályú bokszoló volt, úgy ütött le civilben valakit („egy homokost”), hogy az belehalt, G. pedig sürgősen átment a határon, s Belgiumban kötött ki. (A 80-as évek első felében vagyunk.)
G. újabb fordulatot adott I. alig húszéves életének. Kétévi katonáskodás és a Francia Érdemrend után lelépnek, s meg sem állnak Belgiumig. G. régebbi kapcsolatainak s újabb keletű légiós ismeretségeknek a segítségével fegyveres bankrablásokat hajtanak végre sikeresen. Mintha az idegenlégiós és hivatásos bűnözői közeg zavartalanul úszna át egymásba, egyik a másiknak állandó utánpótlását adja. Végül is néhány átdorbézolt hónap után I. és G. rajtavesztenek: G. részegen belelő egy éjszakai bár kidobóemberébe, mert az megsértette őt, I. is vaktában lő néhányat, majd elmenekülnek, de a rendőrség bekeríti őket, G.-t agyonlövik, s I. több lövéstől súlyosan megsebesül. Összefoltozzák, elítélik. Öt évet tölt egy szigorú belga fegyházban, majd 1991 júniusában kiengedik. A Benelux-államokból kitiltják, viszont közlik vele, hogy Magyarországon már szabadság van, jöhet haza.
Azóta I. újra itt él, méghozzá születési helye szűkebb körzetében. Eleinte, mint helyi és környékbeli diszkók alkalmi kidobóembere kapott sajátos szakképzettségének megfelelő munkát. Rövid idő alatt bizonyos hírnévre tett szert verekedni tudása és aranyifjúi balhék révén, ami kellő borzongást keltett az alföldi kisvárosban. Azóta megjárta már a hazai börtönt is, majd egy évet töltött előzetes letartóztatásban rettenetes erőszakos bűnténnyel gyanúsítva, de végül is csak engedély nélküli fegyvertartást bizonyítottak rá, s most női divatáru-kereskedőként várja a tárgyalást. Azt mondja, az önvédelmen kívül elutasít minden erőszakot, s szívesebben foglalkozik szép női ruhákkal, szép lányokkal meg versírással. Még az ártatlanul börtönben töltött hónapokért sem akar bosszút állni senkin. Pedig nem egy haver csúnyán viselkedett.
Búcsúzzunk tőle – egyelőre – saját költeményével:
S Ártatlanul
Az éjszakában járkálok…
Hol a halottak – Sírdombokat ásnak
–
Az élőknek…
- Belföld [6]