Ki viszi el a balhét?
Miközben a legfrissebb hírek szerint orosz elitalakulatok kis csoportokra oszolva, házról házra haladnak előre Groznij központja felé, a csecsen fél pedig hosszantartó partizánháborúra rendezkedik be, sokan azt mondják: a csecsen–orosz háború a Kremlben fog eldőlni. Kimenetele most már végképp attól függ, Jelcin elnök vagy Gracsov védelmi miniszter nyeri-e meg a kettejük közt dúló csatát. Ebben a pillanatban inkább Gracsov áll vesztésre, sokan szeretnék, ha ő vinné el a „csecsen balhét”, s Jelcin maradna talpon, a Nyugat előtt is megőrizve a „békeszerető Oroszország” renoméját.
A hivatalos és a független orosz sajtó egymásra licitálva szapulja Gracsovot: kétórás villámháborút ígért, s immár második hónapja tart a harc; ismét előkerültek a Burlakov-dossziék (a nyugati hadseregcsoport egykori főnökének nagyszabású korrupciós ügyei, melyekben Gracsov is szerepet játszott); a napokban „véletlenül” megtalálták a Csecsenföldön harcolók között Holodov, a hadsereg üzelmeit leleplező orosz újságíró gyilkosát; s közben az egész orosz értelmiség napok óta másról sem beszél, mint hogy Gracsov katonai puccsot készít elő. Az adut Saposnyikov marsall (Gracsov elődje a – még – szovjet fegyveres erők élén) tette le vasárnap esti nyilatkozatával: Gracsov maga fegyverezte fel Dudajev katonáit a volt szovjet fegyverekből. Ezzel azoknak a feltételezéseit támasztotta alá (l. Beszélő, 1994. január 5.), akik szerint Dudajev és Gracsov közt valamiféle összjáték van, a mostani, kettejük közötti kulisszák mögötti tárgyalásokat bizonyos fegyverügyletek alapozzák meg. Saposnyikov vádját az orosz védelmi miniszterhelyettes, Gromov – Gracsov régi ellenlábasa, az invázió ellenzője – másnap pontosította, de lényegében hivatalosan is megerősítette: valóban Gracsov volt az, aki 1992 februárjában aláírta azt az egyezményt, amelynek értelmében a Csecsenföld területén található volt szovjet fegyverarzenál fele ott marad a csecsen fegyverraktárakban, s csupán felét szállítják el központi orosz raktárakba. (Ennek mennyiségére csak következtetni lehet, pl. abból, hogy csupán a Groznij körzeti kiképzőközpontban 108 páncélozott egység, 53 ezer lőfegyver, félezer távirányítású tankelhárító rakéta, több L–29 vadászrepülő, hihetetlen mennyiségű lőszer volt.) Gracsov hívei azonban azzal érveltek, hogy 1992 februárjára ezeket a raktárakat a csecsen szabadcsapatok már teljesen kirabolták, a védelmi miniszter csak a kialakult helyzetet szentesítette. Annyi bizonyos, hogy nemcsak Csecsenföldön voltak szovjet fegyverek, hanem más, posztszovjet régiókban is maradtak bőségesen, s minden konfliktusban – a grúz–abháztól kezdve a tádzsikig, a moldávig – az jelentette egyik kulcsproblémát, hogy ez a fegyver valamelyik harcoló fél kezébe került.
Gracsov legfőbb ütőkártyája az a katonai doktrína, amelyet a ravasz védelmi miniszter a tavaly októberi moszkvai puccs idején Jelcin irányában tanúsított lojalitásáért csikart ki az elnöktől – mintegy trófeaként az orosz parlament, a Fehér Ház szétlövetéséért. A nagy hirtelen tető alá hozott dokumentum három, utóbb az alkotmány által is szentesített kulcstétele mintegy előrevetítette a mai konfliktust: egyrészt az Oroszországi Hadsereg bárhol bevethető az Oroszországi Föderáció területén a mindenképpen megőrzendő egység érdekében, másrészt a hadsereg csak a kormánynak van alárendelve, a parlament nem ellenőrizheti, harmadrészt pedig – ellentétben a hírhedt Brezsnyev-doktrínával – Oroszország nem mond le az atomfegyverek elsőként történő alkalmazásáról…
A háborúnak csak a pénzhiány szabhat határt: Csernomirgyin kormányfő tűzszüneti javaslata mögött legfőképp az a motívum húzódik, hogy egyszerűen nincs honnan venni a Honvédelmi Minisztérium által igényelt 111 trillió rubelt. Hátborzongató adatok látnak napvilágot az orosz gazdaság állapotáról. Az még hagyján – írja az orosz bankszövetség egyik szakértője –, hogy 1989-hez képest 54%-kal csökkent a GDP, a fő baj az, hogy a pénzforgalom több mint fele a feketegazdaságban zajlik.
(K. I.)
Délszláv sajtószabadság
Szarajevóban a fegyvereket szavak váltották fel. Méghozzá nem akárkinek a szavai. Múlt csütörtökön Haris Silajdzic, az alig létező Bosznia–Hercegovina és az egyáltalán nem létező muzulmán–horvát föderáció miniszterelnöke kitessékeltette a Szarajevói Rádió és Televízió munkatársait a kormány üléséről, mondván, hogy „nem tájékoztatnak objektívan, félrevezetik a közvéleményt, az ellenzéket (!) a kormány ellen hangolják”. Aki csak hallomásból is ismeri a boszniai és szarajevói körülményeket, az tudja, hogy az etnikailag jócskán „megtisztult” Szarajevói RTV annyira független a kormányzó párttól, mint a Szerbiai RTV Milosevictől vagy a Horvát RTV Tudjmantól.
Akkor viszont hogyan merészelnek a szarajevói tévések „dezinformálni”? Természetesen ilyen vakmerőségre csupán azért vetemedhettek, mert szakadás történhetett a Demokratikus Akciópárt (magyarul: boszniai muzulmánok nemzeti pártja) vezetőségében. Az RTV vezérigazgatója ugyanannak a pártvezetőségnek a tagja, mint Silajdzic. A dolog egyáltalán nem ártalmatlan, mert a tévések szombaton sajtóértekezletet tartottak, és a miniszterelnök lemondását követelték. Ezt megelőzően is sok mendemonda keringett Szarajevóban az uralmon lévő párt valószínű osztódásáról, de ez volt az első kézzelfogható fejlemény. A továbbiak attól függnek, hogy Izetbegovic merre hajlik. Vannak, akik már régóta tudni vélik, hogy Izetbegovic és Silajdzic nem nagyon kedvelik egymást. Így aztán lehet, hogy a miniszterelnök kemény fába vágta a fejszéjét. Ha azonban a tévések győznek és Silajdzic bukik, az még egyáltalán nem jelenti a sajtószabadság győzelmét Szarajevóban.
A sajtószabadság egyre kevesebb diadalt arat a volt Jugoszlávia többi tagállamában is. Horvátországban az „ifjú demokrácia” nem tűri a máskéntgondolkodást, és az a gyanúm, hogy addig nem nyugszik, ameddig meg nem fojtja a rendkívül szókimondó Feral Tribunt, de a Soros-Alapítvány által pénzelt régi Danas-utód Pecat hetilap sem ússza meg szárazon. A zágrábi hatalom, amely aligha hasonlítható ravaszság kérdésében a belgrádihoz, más cselhez folyamodott. Ahelyett, hogy közvetlenül ezeket az újságokat (és a még függetlennek számító rijekai Novi Listet) támadná, kirakatpert készít elő a „hazaáruló” újságírók ellen, akik ezeknél a lapoknál dolgoznak. A hatalmon lévő Horvát Demokratikus Közösség kizárólagos fennhatósága alatt álló spliti Slobodna Dalmacija szombati számában kétoldalas cikk jelent meg 64 újságíróról – névvel együtt –, akik külföldre tudósítanak. Vannak köztük külföldi állampolgárok is, de a lényeg a hazaiakon van. Ötnek közülük a képét is közölték, hogy világos legyen a cél: „Wanted!”
Milan Gavrovicnak az a bűne, hogy gazdasági kommentárjaival „lejáratja az országot” és „szerbpárti írásokat jelentet meg”. Jelena Lovricot, a régi, még független Danas egyik kiemelkedő munkatársát a belgrádi sajtó rendszeresen idézi. Ők ketten a Szabad Európa Rádió zágrábi tudósítói. Tomislav Jakicot, a Deutsche Welle tudósítóját a cikk szerzője, aki néhány hónappal ezelőtt még banktisztviselő volt, úgy próbálja lejáratni, hogy frappánsan megállapítja: Jakic nemrégiben még kommunista tévészerkesztő volt. Jakic mellesleg azon kevés újságíró közé tartozott, aki soha nem volt egyetlen politikai pártnak sem a tagja. A „külföldiek” közül csupán Karl Gustav Stroehm, a Die Welt kommentátora kapott dicséretet. A kifejezetten horvátbarát újságírónak érdekes módon állandó rovata – és ezek szerint állandó jövedelme – van egy horvát állami lapnál.
Szerbia sem akar azonban lemaradni, már csak azért sem, mivel az újságírók „megrendszabályozásában” sokkal nagyobb és régebbi érdemei vannak. A Borba megfojtása után – ami egyébként nem volt teljesen sikeres, mert Nasa Borba néven a szerkesztőség folytatni kívánja – a Politika megtisztítása következik. Dragan Hadzianticot, a Politika című napilap igazgatóját távozásra szólította fel az igazgatótanács. Jól értesült körök szerint Hadzianticnak a Politika Televízió leváltott igazgatójával, Aleksandar Tijanictyval együtt mennie kellett volna már hónapokkal ezelőtt. Ez utóbbinak az volt a bűne, hogy Karadzicot „futtatta” a tévéjében, és Milosevic ezt az utóbbi időben nem nagyon bírja gyomorral. Hadziantic bűnéül viszont most azt róják fel, hogy felelőtlenül kisebb példányszámban nyomatta ki a Politika ünnepi számát. A Politika természetesen nem olyan ügy, mint a Borba: itt a megbízhatóakkal számolnak le a még megbízhatóbbak.
A sajtószabadságra meg hamarosan rászámol valaki.
(– bódis –)
Összeomlik a lengyel demokrácia?
Lech Walesa – miként a Polityka c. hetilapban megjelent legutóbbi interjújából kiderül – szívesen politikai szabadságra küldené, vagyis menesztené Waldemar Pawlak miniszterelnököt. Ha rosszmájú lennék, azt mondanám: kár, hogy nem teheti… A varsói kormánynak ugyanis akkor már nemcsak nemzetvédelmi és külügyminisztere nem lenne (Piotr Kolodziejczyket Waldemar Pawlak váltotta le, Olechowski külügyminiszter viszont maga nyújtotta be lemondását), de kormányfője sem, ami még a politikai képtelenségekre fogékony Lengyelországban is pikánsnak számító politikai képletet eredményezne… (Az, hogy az országnak immár több mint fél éve nincs rendőrfőkapitánya – lassan megszokottá válik.)
A baloldali koalíció sem megy a szomszédba egy kis botrányért: a kormány ugyanis törvény helyett rendeletben szabta meg az 1995-re érvényes személyi jövedelemadó általa elképzelt sávjait (21, 33 és 45%), s Kolodko pénzügyminisztert nem nagyon zavarta, hogy a jogszabályi hierarchiában magasabb szinten elhelyezkedő adótörvény 20, 30 és 40%-ban határozza meg azt.
Az államfő erre – hogy is tehetett volna másképp – előbb az egész 1995-ös költségvetés megvétózásával, majd pedig a szejm feloszlatásával fenyegette meg a koalíciót, végül pedig Alkotmánybíróság elé utalta az adótörvényt (de annak első – 1994. december 29-i tárgyalásán az elnöki kancellária részéről nem jelent meg senki, így a bírák csak január 12-én döntenek arról, alkotmányellenes-e a törvény).
Mindeközben Lech Falandysz, az elnök főjogásza egy nyilatkozatában óvatosan sejtetni engedte, hogy akár államcsínyre is sor kerülhet, ha a koalíció sokat kekeckedik. Bár a kását Varsóban sem eszik forrón, annyi igaz, hogy a belügyi és nemzetvédelmi tárcát felügyelő, s a hadsereg vezérkarával közismerten jó kapcsolatokat tartó Walesa elméletileg valóban szétzavarhatja a parlamentet, és kísérletet tehet egy elnöki kormány megalakítására, ami közismerten nem lenne ellenére az államfőnek.
A politikai eliten belüli indulatok tehát az elnökválasztási kampány kezdetén ismét elszabadulni látszanak Lengyelországban, olyannyira, hogy a mindig megfontolt Gazeta Wyborcza többrészes cikksorozatot volt kénytelen indítani: „Összeomlik-e a demokrácia?” címmel.
(Tálas)
Kapcsolódó cikkek
- Extra Hungariam [9]