A „Tőkés-ügy” [2]
Ami most az RMDSZ-ben történik, megközelíthető leíró módon is. A történtek – és Tőkés László személyiségének – megértéséhez azonban elengedhetetlen áttekinteni, mi történt az elmúlt években, és kivel történt.
Tőkés László a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig pusztán azáltal, hogy hivatását komolyan vette, és közösségét becsülettel szolgálta, az ebből következő törvényszerű konfliktusok láncolatán keresztül eljutott a Ceausescu-rezsimmel való totális konfrontálódásig.
Fontos odafigyelnünk erre a két szóra: pusztán azáltal. Nem csinált semmi különöset. Nem szervezett ellenzéket, nem alakított földalatti kormányt, nem indított szabad szakszervezeti mozgalmat; nem éhségsztrájkolt, nem írt leveleket a Szabad Európa Rádiónak; nem terjesztett röplapokat. Egy fontos írással jelen volt az Ellenpontokban, anélkül hogy mélyebb ismeretei lettek volna arról, mi is az Ellenpontok. Végezte az egyházi munkát.
A titkosrendőrség mérhetetlen ostobasága és felfuvalkodottsága, emberismeret-hiánya, arroganciája kellett ahhoz, hogy Tőkés Lászlóból a nyolcvanas évek végére hős legyen. Ő nem akart az lenni.
De mindaddig provokálták, terrorizálták, vallatták, zaklatták, rémítgették, amíg a rezsim számára közvetlenül valójában veszélytelen lelkipásztor kilakoltatási ügyébe belebukott Übü király Kafkába és Orwellbe oltott bizánci haláltábor-szocializmusa. Pusztán csak azért, mert Tőkés rendelkezett annyi lelki és erkölcsi erővel, ami képessé tette a konok és szívós ellenállásra.
De fontos leszögezni: nem ő akart az élre állni – a helyzet, a történelem ment utána és emelte a magasba.
Hogy is ne hinne ezek után önmaga kiválasztottságában, abban, hogy isteni eszköz ő a Rossz elleni földi harcban?
1989 decemberében ő volt az egyetlen személy a földön, akivel úgyszólván minden magyar ember azonosult, lett légyen egyébként bármilyen hovatartozású. Ő lett a Szimbolikus és Reprezentatív Magyar.
Mi történt közben?
Mielőtt erre válaszolnánk, szögezzünk le valamit. Tőkés László soha egy percig sem állt a titkosrendőrség szolgálatában. Ez a közvetlen és közvetett bizonyítékok egész sorából annyira nyilvánvaló, hogy teljességgel komolytalan ezt a kérdést egyáltalán felvetni is.
A mostanában nevezetessé vált nyilatkozatokkal kapcsolatban a következőket szükséges tudni.
Mint Romániában annyi minden, a mérhetetlenül túlduzzasztott titkosszolgálat tevékenysége is a teljesítmény látszatára épült. Végül ez is hozzájárult a rezsim gyors kollapszusához, ahelyett hogy a hatalom számára valós kockázatot jelentő személyekre és történésekre koncentráltak volna, ők egyrészt arra törekedtek, hogy mindenkiről begyűjtsenek valami terhelőt (s így gyanússá tették az egész országot), másrészt azt kívánták bizonyítani, hogy urai a helyzetnek, ellenőrzésük alatt tartják az egész társadalmat.
Ennek a bizonyítási kényszernek volt az egyik tünete a nyilatkozatgyűjtési rögeszme is. A szokásos technika az volt, hogy az embert becitálták (például útlevél- vagy egyéb ügyben), esetleg kiszálltak hozzá, megszemlélni a könyvtárát. Értésére adták, hogy terhelő adatokkal rendelkeznek róla meg barátairól. Az illető persze védekezett, ő ártatlan, dehogy ellensége a szocialista Romániának. Na akkor ezt írja le, és ennek fényében értelmezze, hogy mit keres a polcán a Révai Lexikon. (Ez nem költött példa: Tóth Károlyék mai napig nem kapták vissza a tőlük elkobzott Révait.) Vagy: magyarázza meg, hogy jó barátja, X. miért mondta ezt ekkor meg ekkor. Hogy nem úgy mondta? Na akkor írja le szépen, hogy hogy mondta. Stb. Ezután következett a búcsú, az operatív tiszt elégedetten, hogy újabb nyilatkozattal bizonyíthat feletteseinek, az illető pedig némileg megkönnyebbülten: ezt is megúsztam, s még X.-et is sikerült valamelyest tisztáznom.
Jól emlékszem arra, amikor Tőkés Lászlót, brassói segédlelkésszé való kinevezése után, megpróbálták beszervezni. Ezt persze nem így mondták neki, hanem: őneki kötelessége jelenteni, ha tudomására jut bármi, ami az államrend felforgatására irányul. Tőkés sejtette, hogy ennél többről is lehet szó, de ártatlan képpel nekifogott leírni, amit diktáltak neki. Arra volt kíváncsi: hogy is néz ki egy beszervezés, hogy járnak el, mit íratnak alá a kollégáival, hogy működik ez az egész mechanizmus. Megtudta. Mikor befejezték a diktálást, Tőkés közölte, hogy ő ezt nem írja alá. Nem is írta. Drágán fizetett a kíváncsiságáért: olyasvalamit tudott meg, ami államtitoknak minősül, a tisztet nyilván alaposan lehordták, vagy fegyelmit kapott; Tőkés pedig első számú célponttá vált.
Tőkés László az esetet rögtön akkoriban mesélte el nekem; emlékszem, mennyit szórakoztunk a szekus azon leleményén, hogy Tőkésnek majdani jelentéseit „Kolozsvári László” fedőnévvel kellene szignálnia.
A Tőkés-kép lebontása a románok körében
Meggyőződésem, hogy 1990 elején a bukaresti hatalmi berkekben döntés született a nemzeti kommunista-pártállami restauráció szempontjából problematikus személyiségek népszerűségének tönkretételére. (Azokéra, akik az újbóli hatalomátvétel szempontjából valóságos vagy akár potenciális akadályt jelenthettek.) Ennek a – sajnos, elég sikeres – hadjáratnak éppúgy céltáblája volt Mihály király, vagy Doina Cornea asszony, vagy Mircea Dinescu, mint ahogy még ma is célpont Tőkés László.
Az igazsághoz tartozik, hogy ez a kormány ügyesen ki tudta használni a Tőkés által elkövetett bakikat, amelyeket a túlterheltség, az állandó, mesterségesen fenntartott stresszhelyzet és a rossz emberismeret magyaráz.
A Tőkés-kép leépülése Magyarországon
Tőkés László hatalmas, alapvető hibát követett el, amikor állást foglalt magyarországi belpolitikai kérdésekben. Ezzel elveszítette általános és osztatlan népszerűségét, a reprezentatív szimbólumhordozó személyiségre egyre inkább mint pártpolitikusra kezdtek tekinteni.
Úgy ítélem meg, hogy az említett ügyekben Tőkésnek olykor igaza volt, máskor meg nem. De még ha mindig igaza lett volna is, akkor sem lett volna szabad fölcserélnie egy spirituális-szimbolikus minőséget egy magyarországi napi politikaira.
A történteket magyarázza a püspök isteni elhivatottságtudata és a környezetében állandósult konjunktúralovagok erőszakossága is.
Bárhogy volt is, Tőkés László viszonylag rövid idő alatt elveszítette az anyaországi közvélemény szimpátiáját. Tőkésnek így már nem volt mire támaszkodnia abban a jogvédő küzdelemben, amit faltörő kosként folytatott Románián belül és kívül.
Mit kellett volna tenni?
Ahelyett, hogy öncélú vagy éppen pártcélú protokollrendezvényeken és a tévékamerák fényében reggeltől estig hajszolták volna, első naptól biztosítani kellett volna számára egy irodát, titkárral, sofőrrel, tolmáccsal, testőrrel, állandó kommunikációt a magyar politikai élet minden szegmentumával, s egy olyan saját költségkeretet, amely függetlenséget jelentett volna számára.
Hogy kinek kellett volna fenntartania ezt az irodát? Semmiképp sem a kormánynak vagy valamelyik hivatalának. Talán a református egyháznak, talán a parlamentnek, talán néhány alapítványnak.
És mi lett volna mindennek a haszna? A magyar érdekek – különösen az erdélyi magyar érdekek – nagy hatásfokú képviselete világszerte.
Elvégre nem sok magyar politikus van, akit egyaránt fogad az Egyesült Államok elnöke vagy a pápa; kevesen jutnak el odáig, hogy szónoklatot mondhassanak el a washingtoni Kongresszusban, vagy hogy rendezvényük védnökségét Franz-Dietrich Genscher vállalja el.
S ha Tőkés László számára biztosították volna, hogy profikkal dolgozhasson együtt, előbb-utóbb felismerte volna, hogy mi az ő igazi missziója és helye Magyarországon: az egyetemes értelemben vett magyar külpolitikát szolgálni.
A Tőkés-kép megingása az erdélyi magyar közösségen belül
Az erdélyi magyarság mindenekelőtt elmulasztotta a szembenézést önmagával, önmaga közelmúltjával.
Nyilvánvaló, hogy a szekértáborreflexek nem kedveznek a lelkiismeret-vizsgálatnak, mégis példátlan az, ahogyan az egységre való demagóg hivatkozással az ügyet eltussolták Erdélyben.
Innen kezdve a történtek teljesen világosak. Az RMDSZ recseg-ropog. Tőkés közvetlen támogatóit már a megelőző évek folyamán – az ő hibájából is – felszalámizták, őt magát perifériára szorították. Külső és belső hátországa megfogyatkozván, már csak idő kérdésének tűnik, hogy a romániai ragadozók segítségével mikor fogják teljesen megsemmisíteni. E küzdelemben legfönnebb két dologban bízhat.
Egyik az, hogy népszerűségét csak a politizáló közegben sikerült kikezdeni, vagyis annak a néhány száz embernek a körében, akik az erdélyi politikai folyamatok hordozói. Az egymilliónyi vokssal rendelkező magyar közösség egészében presztízse sértetlennek tűnik. Ha sikerül elkerülnie a csapdát – hogy saját mezejéből, ahol verhetetlen, becsalogassák egy zsákutcába –, ellenfelein még felülkerekedhet.
És mi a másik, amiben reménykedhet?
A Deus ex machina. Elvégre ez egykor már kihúzta a legnagyobb csávából. Miért ne bízhatna benne továbbra is?
- Külföld [6]